Amikor annyi idős voltam, mint te...

Amikor idősebb ad fiatalabbnak tanácsot kétféle kommunikációt figyelhetünk meg. Az egyik nem csak bölcselkedő, de saját EGO-ról leváló is, a másik típusban a tanácsadó még egyé válik saját múltjával. Az EGO-ról leváló így kezdi: „amikor annyi idős voltam, mint te…”. Nem Én-nel kezd, úgy mesél magáról, hogy már nem azonosul azzal a régi önmagával. Mintha egy másik emberrel történt volna. Ha úgy kezdjük a történetet, hogy amikor annyi idős voltam, mint te, voltaképp azzal azonosulunk, akihez beszélünk, az ő korosztályához. Ilyenkor az idősebb el tudja képzelni, hogy milyen abban az életkori csoportban lenni. Lehet persze ez ellenséges is, én a te idődben ennyivel meg ennyivel különb voltam, amikor annyi idős voltam mint te, én a kukoricaföldön dolgoztam, bezzeg te kényelemben vagy... Ezek nem azonosulások, ezek TE üzenetek és oktatók, ellenségesek. A pozitív empatikus beállítódású tanácsadás azonban szintén így kezdődik: amikor annyi idős voltam, mint te…

Egy ilyen mondatkezdés előfordulhat 10 éves korban is, mikor egy 12 éves mondjuk egy 9 évessel beszél. Viccesnek tartjuk, pedig itt két évente egy új világ van. Tehát nem csak a nyugdíjas-fiatal interakciójáról értekezünk most. Én az egyetemistákkal való találkozás során csak most érkeztem el ahhoz, hogy ezzel a szereptávolító mondattal kezdem. Már nem tartozom közéjük. (Általában az egyetemi oktatók belefeledkeznek a saját fiatalságukba, mert mindig fiatalok és nem a saját generációjuk közt vannak, ezért sokáig az a téveszméjük, hogy ők is 20-on évesek.)

Vannak, akik sohasem lépik meg ezt a distinkciót, még ellenségeskedő megjegyzéseiket sem indítják így. Mindig magukról beszélnek, mindig azonosulnak korábbi Én-jük eredményeivel, és kudarcaik elmesélésével is tulajdonképpen dicsekednek. Ez a nárcisztikus kommunikáció. A nárcisztikusok nem alkalmasak arra, hogy valódi tanácsadók legyenek, mert nem tudnak őszintén odafigyelni a másikra. Csak annyiban érdeklődnek a másik iránt, hogy ahhoz kapcsolódva magukról szólhassanak. Sokszor érdekesek, mert jók a történeteik és sokan követik őket, mert ahhoz, hogy lehessen valakit követni nélkülözhetetlen, hogy a másik az élre akarjon állni.

Nem kortól függ, hogy valaki le tud-e válni a saját Én-jéről, el tud-e távolodni a saját múltjától. Ismeri a szociálpszichológia azonban az önmagáról elidegenedett ellenséges Én-képet is. Ez a szélsőjobbos fiataloknál lett kikutatva. (Nyilván a pszichológia több más verziót is fel tud sorolni.) A bőrfejű szélsőjobbos csoportok mindig úgy beszélnek korábbi önmagukról, amit elítélnek, lenéznek, amit képtelenek vállalni. Ennek oka az, hogy a gyengeséget utasítják el, és fiatalabb korban nyilván mindenki gyengébb. Ezt szokták szembeállítani a demokratikus személyiségekkel, akik önelfogadása és saját múltjukról alkotott értékelése megbocsátóbb, személyiségük így egységesebb.

A különböző generációkkal való jó kommunikáció feltétele az, hogy vissza tudjunk emlékezni arra, hogy nekünk a másik korában milyen érdeklődésünk, problémáink voltak. (Ha csak nem vagyunk generációkutatók, mert akkor tankönyvszerűen is tudjuk a különbségeket.) Beszélgetőpartnerünk ezért lesz hálás, mert érzi, hogy rá figyelünk, róla van szó, s pláne, ha relevánsak az észrevételeink, tényleg azok az ő generációjának fő kérdéseire rezonálunk. Talán írtam már másutt is, hogy a 16 éves fiúkét miért kedvelem, de most befejezésül vegyük a nagykamasz lányokat. A lányok különösképp vágynak a náluk idősebb barátnők társaságára. Jobban szeretik az ilyen kapcsolatokat, mint a fiúk. A fiúk saját generációjuk társaságát keresik. Ám az ilyen egy-két évvel idősebb-fiatalabb lány-lány barátságok nem azzal kezdődnek, hogy amikor én annyi idős voltam mint te…, ott még az EGO dolgozik, de megfigyeléssel és követéssel sok tapasztalatot tud így is gyűjteni a fiatalabb. #nárcisztikus

---

---