Korcsoportok és válságok

A 16 éves korosztály (15-18, 14-22) számomra a legizgalmasabb. Nincs ezzel mindenki így. Erik Erikson például nagyon nem szerette. Voltaképp az volt a baja velük, hogy szerinte ez a korosztály oly mértékben meg akarja mutatni az egyéniségét, hogy közben teljesen beolvad a saját korosztályának divathullámába. A szubkultúrán keresztül ha nagyon egyéni akarsz lenni, valóban az ellenkezőjét éred el, mert pont olyan leszel, mint a társaid. De nem minden 16 évesre áll ez a paradoxon, ellenben ebben a korosztályban üti fel a fejét a posztkonvencionális morális szint. A lázadásnak ez a dackorszaknál egy jóval fejlettebb változata.

A dackorszak egy fal az Én, az akarat és a többiek közti különbség felhúzására, meghaladása pedig azáltal történik, hogy a szerepek és szabályok iránti elfogadás történik meg (valamennyi kényszer mindenképp van, és abból aztán lesz neurózis, de nem mindegy, hogy mennyire voltunk mi alkalmazkodók illetve a felnőttek türelmesek velünk). Tehát míg a dackorszak egy fal a külvilág és köztünk, addig a kamaszkor a szerep-szabály elleni lázadás, egy ablak, melyen kitekintve jóval tágabb világot érzékelhetünk. Egy konvenciók nélküli világot, ami azonban szintén nem a hétköznapi valóság. Ez is egy válságidőszak, és meghaladva integrálható benne a szerep-szabály viselkedés.

A posztkonvencionalitásnak épp az a lényege, hogy a konvenciókra nem mint istentől elrendeltre tekintünk, hanem társadalmi szerződéstípusnak érzékeljük, megváltoztathatónak és átalakíthatónak. A kamaszok esélyét is látják az átalakíthatóságnak. Ebből a nézőpontból – most a vallásból véve a példát - a szentírás nem szó szerint értelmezendő, hanem csak szimbolikus. Események vannak benne, de nem lényeges, hogy megtörténtek-e, a morális tanítás a lényeges bennük. Akik például a kenyérszaporítást komolyan elhiszik, vagy azt, hogy Mózesnek a Vörös tenger kettévált, azok a konvencionális szinten rekedtek. Végső soron a vallás és más intézmények sem formális jellegüknél fogva értékesek, hanem olyan keret, ami a benne lévő éléshez szükséges, hogy aztán átalakuljanak. Ilyen a nemzet is, mely akkor ezek szerint, nem az örökkévalóságnak teremtetett.

A posztkonvencionális világlátás bár a 16 éveseknél bontakozik ki – Kohlberg, aki ezt felfedezte nem kutatta tovább azt, hogy később ez a szemléletmód gyarapodik a felnőtt korban, vagy akár az időseknél, vagy mindenki megtartja az itt elért szintjét, netán visszafejlődés következik. Ezt a kérdést fel sem vetette és úgy tudom ilyen vizsgálatot, azaz statisztikai kutatást még más sem végzett. Annyit tudunk csak, hogy a nyugati társadalmakban kb 15% körül alakul az arányuk, a magasan végzettek közt ez elérheti a 25%-ot. A nem nyugatiaknál viszont ez az arány nagyon kicsi. (A Chat GPT-t kérdezve, ezt dobja ki: Snarey (1985) meta-analízise: 45 kultúrában végzett vizsgálatok alapján a nem nyugati társadalmakban a posztkonvenicionális szint nagyon ritka.)

Minket itt azonban a mi felnövekedésünk és felébredésünk izgat, és hadd legyek pesszimista. A hipotézisem az, hogy bár a 16 éveseknél kinyílik egy ablak, a következő életszakaszban nincs idő ezen sokat bámészkodni, mert a fő feladat a munka világában való pozíciószerzés lesz. Ha szerencsésen alakulnak a dolgok lehet visszatérni, de addigra rendszerint az újabb traumák és bűnök becsukják ezt az ablakot.

Aki egyszerre dolgozik középiskolásokkal és egyetemistákkal, az érzékelheti ezt a beszűkülést, amiről beszélek. A középiskolások, ha csak nem kapta el őket valami szubkultúra, valami ideológia épp hogy nyitottak, toleránsak, empatikusak, míg az egyetemisták attól függően persze, hogy milyen szakirány az övék, megkezdik a felnőtté válást. Mindenki, aki visszaemlékszik a pályaválasztás kényszereire talán fel tudja idézni, hogy aggódott a beszűkülése miatt. Én legalábbis emlékszem erre. Sőt, ez az időszak kifejezetten veszélyes mert a beszűkülés egy szükségszerű folyamat és aki nagyon ellent akar ennek állni, az idegösszeroppanást kaphat. (Személyiségzavar, skizofrénia, neurózisok ilyenkor lobbanhatnak be. Max Weber se véletlenül kapott idegösszeomlást ebben az életszakaszában.)

Fiúk és lányok másként élik meg ezt az életkort. A fiúk társaságban együtt cselekvésekbe vetik bele magukat, a lányok meg mély lelki válságaikat kezdik megosztani. Mindkettő igényli azonban a fizikai együttlétet. Szerintem mind a fiúk, mind a lányok személyisége nagyon gazdag ilyenkor. Nekem konkrét emlékeim vannak, ahogy csodálom ezt az időszakot a nálam 10 évvel idősebb testvéreimnél és a társasági köreiknél. Akik a Covid időszakban épp ebben a korban voltak – mint pl. a gyerekeim – azok most pótolják ezt. A Covid, mint a kutatásokból kiderül kitörlődött mint tapasztalat, mintha meg sem történt volna. A posztkonvencionalitásban az egymással való vitákon, a különbségek elfogadásán keresztül lehet benne maradni, aminek jót tesz a jó társaság.

Ami a későbbieket illeti szintén vannak módszerek. Például egy meseterápia kapcsán  nagyon érdekes, ahogy ahány résztvevő van a terápián, annyi meseszereplő fog kiemelkedni a történetből. Nem mindenkinek az, ami nekünk. Ami kugrik a háttérből (gestalt pszichológia) az gyakran nem más, mint amir a mi életkorunk nyitott, vagy ami épp nehézséget okoz, ahogy azt Erik Erikson a szakaszolásaival kiderítette. A dackorszak és a kamaszkor szerepelt fentebb, most ugornék tovább.

Az egyetemista diákok akkor élénkülnek fel, ha a téma az, hogy miért csúsznak ki mindig a határidőkből, miért tékozolják, vagy miért idegesíti őket annyira, ha az idő nem tartalmas, ha nem töltődik fel eseménnyel.

 

A 30.asok egzisztenicaépítgetésének válsága akkor jelenik meg, amikor az egzisztencia felépült. De már építés közben is jöhet a kiégés. Hogy fontosabb a pénznél a hasznos munka, az néhány kultúrában, családban már hamarabb megjelenik.

 

Az 50-es 60-asok elengedési nehézségei sokszor a gyerekek kirepüléséből, állások elvesztéséből, válásokból származnak. A veszteségek erre az életkorba már megjelennek. A fölöslegessé válás réme is ekkor jelenik meg. Aki ragaszkodik, aki nem tudja elengedni a sérelmeit, az hamarabb is fog meghalni.

 

A 70-es életkor fölöttiek már el tudtak engedni sok mindent, de nehezen változtatnak, ragaszkodásuk a korábban működő és megszokott eszmékhez, cselekvésekhez, helyekhez viszont lehetnek rossz szokások és gondolatok, elvek is. A rugalmasság megtartása a kihívás.

 

Ha azt mondjuk a merevséggel, a változástól való félelemmel szeretnénk foglalkozni, a 70 plusszosok lesznek leginkább az érdeklődők (meg az ellentmondók is). Ha az elengedés nehézségeivel, akkor az 50-es 60-asok ismernek magukra, ha a gyarapodás kényszerével, akkor a 30-as 40-esek, s ha az időtékozlással, akkor a 20-asok. Ha erkölcsi dilemmákat vetünk fel, arra a kamaszok lesznek a legfogékonyabbak.

 

Az idősebbek mindig van annyi előnyük, hogy ha akarnak és ellazulnak vissza tudnak emlékezni a korábbiakra, a fiatalabbakat viszont meg még érdekelheti a következő szakasz. HA a kettővel előttük lévő nem is, de az egyel előttük lévő biztosan.

 

A kultúrák tanulmányozása is segít. A kultúrák egyik nagyon fontos szerepe az, hogy receptet nyújtanak az életkorok kihívásaira.

---

---