A mentális betegségek és az élethossz

Az egyik legjobb példa arra, hogy minden mentális betegség teljesen egyéni is valahol, hogy kinek milyen hosszú élete lesz. Általában azonban az egészség és így a mentális egészség is korrelál a hosszabb élettel. Aki ideges, belső feszültségeket él át, az fizikailag is könnyebben megbetegszik. Nem beszélve az élet értelmének elvesztéséről, ami az egyik legfontosabb faktora a korai halálnak. Ennél már csak az öngyilkosság a koraibb. De nem minden öngyilkos beteg mentálisan, ami tudom meredek kijelentés, de még itt sem lehet mindenkire ráhúzni a diagnózist, hogy akkor biztos patológiás is. Ennyi mentegetőzés után térjünk azonban rá tárgyunkra, arra, hogy nem egyformán nehéz a környezetnek életben tartani a különböző mentális problémákkal küzdőket.

Legjobb helyzetben még a nárcisztikusok vannak. Trump elkapta a Covid-ot, hülye tanácsokat adott belső fertőtlenítésre, de még azt is túlélte, a végén pedig azzal a meggyőződéssel vezeti az Egyesült Államok kormányát, hogy ő Isten által kiválasztott. A nárcisztikusokra tényleg a legkevesebb energiát kell fordítania a környezetnek az életbentartásukra, bár a belső fertőtlenítéseknek és egyéb megalomán dolgaiknak azért van kockázata. Sokáig élhetnek, de nem azért, mert olyan jó emberek volnának.

A mániákus-depressziósoknak is mindkét végükön van kockázatuk. Talán ezt nem is kell külön elemezni. Nagyon érdekes az az orvosi eset, amikor a mánia a szervezet teljes kizsigereléséhez vezet, ezért ha nem kap valaki fejbevágó altatót, akár bele is hallhat a pörgésbe.

A különböző fóbiáknak is megvan a kockázata, de pont nem a konkrét fóbiáik miatt, hanem a szorongásaik miatt, illetve amiatt, hogy a fóbiáik megnehezítik az emberi kapcsolataik megtartását. Ha a kapcsolataikat a környezetük ápolja, akár egy vallási közösségben, akár terápiákra járva, akár a rokonaik törődése okán, akkor tulajdonképpen hosszú életük lehet. Külön érdekes, amire az agykutató robert Sapolsky hívta fel a figyelmet: egyes agyi struktúrák egyes vallási fanatizmusokra tesznek hajlamossá, ám egyúttal ezen közösségekbe is irányíthatnak minket. 

A borderline-ok életben tartása már egy komolyabb kihívás. A depressziósokkal egy szinten van. Mindkettő végállomása az öngyilkosság. Alapprobléma a fizikai önbüntetés (pl. falcolás), az impulzív önpusztítás. A borderline-okkal ugyan racionálisan meg lehet értetni, hogy törődjenek magukkal, hogy vigyázzanak magukra, állítsák át a táplálkozásukat, tegyék rendbe a napi életvezetésüket, határozzák meg a közelebbi és távlatibb céljaikat, racionálisan vegyék kezükbe a sorsukat.

Szemben a depressziósokkal teljesen felesleges nekik kedélyjavító gyógyszereket adni, nem a dopaminegyensúlyukkal van probléma, azt a gyógyszerezés csak fölöslegesen elrontaná. Ugyanakkor ritkán élnek soká, és mindez Marsha M. Linehan kapcsán jutott eszembe, akinek 2020-as önéletrajzi könyve voltaképp beszámol arról, hogyan fejlesztette a saját képességeit, hogyan alakította át a gondolkodását. A borderline-ok jó alanyai az önfejlesztésnek légyen az képesség vagy spiritualitás. Ugyanakkor esetükben komoly szerencse is kell a hosszú élethez, hogy hozzájussanak ezekhez a fejlesztésekhez, és hogy szervi betegségeiket is legyen aki meggyógyítsa. A hosszú életű borderline-ok a mai egészségügy orvosi lovai. De nem csak az egészségügyé, kell, hogy magánéletükben is fenntartsák őket. Vagyis mindenkinek sokat kell tennie. Az öngyógyítás képessége alighanem intelligencia kérdés is. Utalhatunk még Máté Gáborra kanadai pszichológusra – nem borderline-ság, hanem traumatizáltság okán -, Linehan-nal egy korosztály.

Azt hiszem a legkevésbé esélyesek a hosszú éltre a skizoidok. Ha mentális bajaik elmélyülnek ők épp úgy hajlamosak az öngyilkosságra, mint a depressziósok és a borderline-ok. Emberi kapcsolataikat sokkal határozottabban vágják el, nem fogadják el a segítséget, míg a többiek igen. Különbnek tartják magukat mindenkinél, mint a nárcisztikusok. Nem fogadják el a társadalmi játékszabályokat, a szerep-szabály szintet rosszul haladják meg. Pontosabban miután meghaladják, nem tudják visszaintegrálni. Életben tartásukért a környezet heroikus küzdelmet szokott vívni, de szemben a borderline-nal, mivel általában nem együttműködők, amint kicsit jobban vannak, máris nem hagyják, hogy segítsenek rajtuk. Pedig viszonylag jó gyógyszereik vannak. A súlyosabb eseteket, tehát a skizofréneket időről-időre fizikailag kell megmenteni, mert belefeledkeznek a halucinációikba és nem tudnak segítség nélkül visszajönni, fizikailag nem tudják hullámvölgyeikben ellátni magukat. (Ebben is különböznek a törzsi sámánoktól, vagy az indiai guruktól, akik irányítani tudják a transzt és a visszajövetelt.) Hogy milyen a világuk, ahhoz lásd A halászkirály legendája c. filmet Robin Williams főszereplésében.

De mint említettük minden eset más, és minden skálán képzelhető el, meg a dolgok keveredhetnek morális téren és IQ vonatkozásban. Túl komplex a mátrix. Így például egy nárcisztikus borderline lehet nagyon életrevaló. Igaz, néha kiszámíthatatlan, néha bántalmazó, de önreflexiója nincs, így jól elvan. Gyakran azok nem élnek soká, akik segítenek másokon és mentálisan rendben vannak, és akiken segítenek túlélik őket. ahogy Zimbardó a Lucifer hatás könyvében a börtönkísérlete kapcsán megállapította, sokszor a jó emberek roppannak össze először. #borderline

---

---