Nincs harmadik út

A borderline hasításos viselkedésére a vele kapcsolatban lévő vagy belecsúszik az ő világába, vagy elhidegül tőle. Nincs harmadik út.

Bárki kerülhet érzelmi kapcsolatba egy másik emberrel. Például mert rokona, mert romantikus viszony alakul ki, vagy mert a barátja. Akkor csúszunk a borderline világába, amikor reagálunk a vádjaira, védekezünk, elnézést kérünk és aztán kibékülünk vele, átöleljük, vagyis amikor érzelmi hullámvasútjára felkerülünk.

Leginkább még egy alkoholistával való együttéléshez tudnám hasonlítani abban az értelemben, hogy az alkoholistáról is tudjuk, hogy ő más volna, ha nem inna, nagyjából el tudjuk képzelni milyen és a legrosszabb amit tehetünk, ha együtt iszunk vele. Mondhatjuk mindenki más, mint a betegsége, nem azonos vele és a függőségét nem tagadó alkoholista abban is hasonlít a borderline-hoz, hogy tudja magáról, hogy mi lehetne. Ez egy megfelelő mennyiségű önismeret és intelligencia után világossá válik. Mármint a betegség és az Én elválasztása. Készített Friderikusz Sándor interjút egy borderline fiatal nővel, aki azt említi, hogy művész apja is elismerte, hogy lehet, neki is hasonlóak a megélései, de az apja mindig azzal jött, hogy nem kell ezzel foglalkozni, kifelé kell fordulni.

Nagy híve vagyok a kifelé fordulásnak, de van, aki nem rendelkezik ezzel a luxussal. Az emberiség fejlődése az elmúlt pár évtizedben is kimutatható abban, hogy az önismeret az egyénekben nőtt. Azaz jobban tudják ma sokan, hogy mire hogy szoktak reagálni és ez persze örvendetes. Okkal ok nélkül, de címkéket ragasztunk másra, magunkra. (Ennek előnye és hátránya volt a témája A személyiség rejtett ösvényei podcastsorozatunk induló részének.)

Visszatérve az önismeretre, a skizofrének 90%-nak nincs betegségtudata, a nárcisztikusok többsége szintén nem dicsekedhet ilyennel, számos személyiségzavarnál viszont már megfordulnak az arányok. A fenti példánál láttuk, hogy az apa még nem akar befelé nézni és a konkrét példában az apa híres festő, tehát a művészi érzékenységben kamatoztatja a bajait, de a lánya már jóval tudatosabb. Lehet valaki hisztrionikus és ez esetben is megvan az esélye, hogy rálásson önmagára, ha a személyiségfejlődése eléri ezt a szintet.  

A hisztériás jellemzője, hogy neki a figyelem kell, de az mindegy az ő esetében ki figyel rá, a borderline számára viszont csak az általa fontos személy figyelme és szeretete a fontos, mondja Dr. Ramani.  (A pszichológusnak ezt az előadását azért szeretem nagyon, mert eljátssza a hisztérikus karaktert, így téve érthetővé milyen is a felszínessége.)

A borderline nem-borderline kapcsolatára azt mondhatjuk, hogy nem véletlen nehéz a ragaszkodását elutasítani. A kapcsolat elején hízelgő, hogy épp ránk esett a választása (ha nárcisztikusak vagyunk akkor ezt természetesnek tartjuk), később pedig belép a felelősség érzése, s különösen könnyű szeretni azt a borderline-t, akinek az önismerete ott tart, hogy sokat küzd magával, és általában a borderline-okra már ez az "önismeret-fétis" a jellemző, ha szabad így fogalmaznunk.

A nem-borderline sem akarattal száll fel arra a bizonyos hullámvasútra. Általában nem is érti mi történik vele. Amikor felkeresi a pszichológust azzal a panasszal jelentkezik, hogy minden összezavarodott körülötte. A nem-borderline ilyenkor a borderline függvényévé válik, retteg, hogy mikor lesznek vele megint igazságtalanok, tojáshéjon kezd járni, azaz otthon óvatos lesz, kifelé szégyelli, elhallgatja a történéseiket, fedezi a másikat, állandóan azon van, hogy csak fel ne dühítse valamivel. Törekvése leszívja az energiáit, miközben elveszíti a szabadságát, mindent úgy csinál, ahogy a másik akarja, noha nem tudni mit fog akarni, ugráltat, a nem-borderline papuccsá, rongyává válik, épp úgy, ahogy az alkoholisták párjai, hozzátartozói. Nem túl jó kilátások. Ráadásul a belesodródását a kívülállók – ha néhány jelenet részesei lehetnek - nehezen értik meg.

A borderline képes arra, hogy lebontsa a határokat, kapaszkodása nem kellemetlen és a lehető legtermészetesebben azt kommunikálja, hogy ő és te egyek vagytok, nincs köztetek határ. (A skizoid közömbös, nála a családtag, a partner idegen, a távolságot ő növeli: „hagyj békén”, „nincs szükségem rád”, „mit akarsz”, míg a borderline fordítva: „nem hagyhatsz el”, „tartozol nekem”, „te vagy a biztonságom, másra nincs szükségem”, ő beolvad a családtagjai közé, azt kommunikálja, hogy egy velük.) Az énhatár témáját is igyekeztünk körbejárni.

Ha az egyik út a nem-borderline összeolvadása a borderline-nal, és ennek megfelelőn jön a hullámvasutazás, majd a szétesés, akkor a másik az elhidegülés, az intimitás leépítése, a határok felhúzása és a gondozóvá válás vagy a szakítás. A végén általában az történik, amit a borderline mindig is állít magáról: „engem mindenki elhagy”. (A skizofrén magát eleve kívülállónak gondolja, a személyiségzavarosokat inkább a környezetük teszi kívülállóvá.)

A borderline orvosi diagnózisa abból indul ki, hogy x jellemzőből y-nak meg kell jelennie. Bár ez a megközelítés lassan kezd idejét múlttá válni, egyre többen kritizálják. Szerintem is elég primitív kapaszkodó a diagnózis felállításához. Valójában egyetlen dolog van, ami szükséges és elégséges feltétele annak, hogy valaki borderline legyen, mert csak ők csinálják, és ez a hasításnak egy igen retrográd fajtája.

Nem egyszerű valóságtagadás és valóság nem látás ez, mert ilyesmit számtalan ember művel, aki összeesküvés elméletek rabja, paranoiás vagy előítéletes. A hasítás a borderline-nál olyasmi, mint  másnak a ruhacsere. Persze a hasonlat azért rossz, mert a ruhacserét magunk döntjük el, de a borderline ezt nem maga irányítja. Talán jobb, ha azt mondjuk, egyszer a rózsaszín, egyszer meg a fekete szemüveg van rajta, de nem tudni minek a hatására cseréli ezeket és a külső szemlélőnek úgy tűnik, mintha elfelejtette volna korábban milyen ruhát, szemüveget viselt. (A vodcast 9. részében próbálkozunk ezzel a szemüveg hasonlattal.)

Vegyük egy hétköznapi veszekedés utóéletét. Nem sokkal korábban még ellenséges volt, aztán a következő pillanatban mintha meg sem történt volna a veszekedés, mondjuk dorombolóvá válik. Nincs átmenet a két állapotban, éspedig azért nincs, mert hasít, egy másik világba lép át, noha emlékszik a korábbi dolgokra, de azok az emlékek hirtelen olyan távolinak és érthetetlennek tűnnek, hogy nem is számítanak. Aztán megint visszakerül abba a haragvó vagy kétségbeesett állapotba, esetleg ugyan azokat a dolgokat felhozva, vagy egészen másokat. Rendszerint egyébként másokat. (Érdekes összehasonlítás azt hiszem, hogy a skizofrén megunhatatlanul mindig ugyanazokat a dolgokat hozza fel. Rutinos hozzátartozók könnyen felismerik mikor romlik az állapota, mert a lefelé tartó időszak épp azzal kezdődik, hogy az unalomig ismert vádak jönnek elő. A borderline viszont nem fokozatos és többnyire új tárgyat talál, dinamikusabb, s nála nehezebben észrevehető a mintázat.)

Amikor a borderline személyiségzavarossal kapcsolatban lévő megfogalmazza magának, hogy ez így nem normális, akkor, abban a pillanatban elkezdődik a nem-borderline saját személyiségének védelme, és ennek útja szükségképp az eltávolodás, az intimitás elutasítása.

Ez általában minden fél számára egy roppant fájdalmas folyamat. Ha a kapcsolat megmarad, a nem-borderline-nak fel kell számolnia korábbi illúzióit. A továbblépés egyetlen útja, ha tudomásul veszi, a másik ember nem az, akinek addig látta. Egy teljesen új embert kap, új lehetőségekkel, és persze messze nem olyan lehetőségekkel, mint korábban gondolta. A másik út az elhatárolódás és a teljes szakítás. Ez a gyakori romantikus kapcsolatok esetén, de ha mondjuk valakinek a gyereke borderline, vagy közös gyereke van a borderline-nal, akkor a felelősség nem levethető, akkor marad a küzdelem, az értelmetlen szenvedés.

Ha érdekel még miket mondtam a hasításról, cikket ld. itt, videót ld. itt. Ha pedig Theodor Millon személyiségzavar osztályozására vagy kíváncsi, ld. itt. #borderline

---

---