A borderline-ok hasításáról

A nem-borderline nem tud olyan szakbarbár meg meritokratikus lenni, mert mindig befolyásolja a másik ember egésze, a hozzá fűzött viszonya. Ellenben a borderline akár magát, akár mást, akár egy helyzetet vizsgál, olykor ezt úgy teszi, hogy teljesen leválasztja a vizsgálat tárgyát a hozzá való viszonyról. Olyan ez, mint amikor a sebész belevág a másik húsába, de nem foglalkozik a másik fájdalmával. Tudjuk ugyanakkor, hogy sebészek saját hozzátartozóikat nem szokták műteni, illetve nagyon rosszul teszik, ha ilyesmivel próbálkoznak. Szélsőséges helyzet rákényszerítheti őket erre, de ezt most hagyjuk.

A hasonlattal arra szerettünk volna utalni, hogy ez a képesség, mármint a hasítás nem minden esetben rossz, ámbár rendkívül furcsa annak számára, aki nem-borderline. Például a borderline gyereke, szülője, barátja, romantikus kapcsolatban lévője számára. Azért furcsa, mert hidegnek és kíméletlennek tűnik, s azért tűnik annak, mert az is.

Ha meg akarjuk érteni a hasítás következményét a környezetre, azt kell figyelembe vennünk, hogy a nem-borderllne-ok érzelmi intelligenciája mindig be van kapcsolva, és mindig valamilyen hőfokon dolgozik. Egyéne válogatja, hogy milyenen, de mindig jelen van, illetve aszerint változik, hogy mennyire van közel hozzá a másik ember, mennyire alakult ki a kapcsolat. Márpedig a kapcsolatok mindig alakulnak, egy munkatárs - ha csak épp nem utáltuk meg -, mikor már több éve dolgozunk vele, közelebb kerül hozzánk, mint a friss belépő. Ez így normális, viszont a borderline, ha épp hasít, ennek semmi jelentősége nincs. Azt nézi, hogy milyen döntést hozott, milyen felterjesztést készített elő, milyen üzletet kötött, mit mondott stb. a másik, és nem "látja" a másik embert. Nem lát mentő körülményt sem, mert a kapcsolatot, mint olyat negligálja, lehasítja.

Talán ezt még rendben lévőnek is tartja a tisztelt olvasó, de mit szól ahhoz, ha azt látja, hogy a saját gyereke megítélésében csinálja valaki ugyanezt. Amikor a borderline apa vagy anya csak a pillanatnyi szituációt érzékeli, de semmit a kapcsolatból. Elkövet a gyerek valamit, és a szülő csak az elkövetést látja. Nem biztos, hogy nem tesz meg mindent ezután a gyerekért, a borderline szülők nagyon lelkiismeretesek és jó szülők tudnak lenni, de a kommunikációjuk szélsőségesen elítélő lesz, és ráadásul nincsenek náluk fokozatok. A hasítás jellemzője az is, hogy az elutasítás mindig totális, ahogy az elfogadás is mindig az, és hol ezt, hol azt kommunikálja, átmenetekre nem képes.

A nem-borderline-ok megítélésébe mindig beépül a kapcsolathoz való viszony. Mindig a másik emberhez szólunk és nem a tetteihez. Téged szeretlek, mondjuk, de amit csináltál, azt nem. A hasításos személyiség nem így érez. Lehet, hogy ezt mondja, de aktuálisan semmi jelét nem mutatja, hogy ezt komolyan is gondolja. Az adott pillanatban a másikból csak azt látja, amit az csinált, amit képviselt, amit mondott, nem látja a másik múltját, az egészet, a másikat, mint ember. A borderline hasítása következtében ilyenkor tárgyiasít, dehumanizál.

Van ennek a képességnek jó oldala, például nem becsábíthatók a korrupciókba, ha veregetik a vállukat, hogy csak ők érthetik meg a helyzetet, nem fognak bedőlni, mert pontosan látni fogják mire megy ki a játék. Nem lehet nekik hízelegni, utálják is ezt. (Persze közöttük is van korrupt, nem ezt mondom, hanem, hogy nem manipulálhatók, míg a nem-borderline többség, az u.n. átlagember, elég könnyen.) A borderline-ok nem átverhetők a kapcsolati viszonyokra hivatkozásokon keresztül, mert akibe fülig szerelmesek azoknak a viselkedését is gyakran teljesen függetlenül ítélik meg a saját érzelmeiktől, és pillanatról pillanatra átválthatnak egyik állapotból a másikba, vagyis előbb még az érzelmi fellángolás, utóbb a másik egy bizonyos cselekedetének vagy gondolatának a megítélése vetítődik a falra, és semmi mást nem látnak, csak ami a falra került. Innen a szélsőséges veszekedés a borderline-nal, a hasításaik ugyanis igazságmagval mindig rendelkeznek és ezért a partnerek mindig védekezésbe kezdenek. Egy borderline mellett állandó magyarázkodás az élet.

A hasítás a legelső védekező mechanizmusa az EGO-nak a csecsemőkorban. Minden valószínűség szerint a borderline kialakulása épp kisgyerekként azzal kezdődik, hogy önmaga megítélésében kap szélsőséges elutasításokat, és innen származik aztán, hogy kifelé is szélsőségesen ítél. Amíg nem indul el az önismeret rögös útján, ez fel sem fog tűnni neki. Egy borderline-t leginkább egy nárcisztikus vagy egy borderline szülő tud borderline-ná tenni. De nem szabad abba a hibába esnünk, hogy minden borderline mögött rossz szólő van. Szülőnek lenni nem könnyű, és mindenki követ el hibákat, s vannak, akik érzékenyebben reagálnak. A csecsemőkori sérülésről sokat lehet másutt olvasni, ezt nem ragoznám túl,  arról viszont keveset, hogy a hasítást később is mindenki alkalmazza, nem csak a patológiás. Lehet ez adekvát.

Amikor a fiatal felnőtt tanul, vagy fontos alkotó munkát végez, nem fog politikával foglalkozni. Amikor egy súlyosan beteg ember nem figyel oda a korházi ágyon mellette fekvő haldoklóra, nem akarja látni, szintén hasít, és így nő az esélye a túlélésre. A recski tábor túlélői szellemi elfogalatságot találtak egymás tanításában, de a még szélsőségesebb holocaust túlélők befelé fordultak. Nem vehetjük mindig a vállunkra a világ összes problémáját és rendszeresen nem is akarjuk látni. Woody Allen mikor állítólag gyerekként panaszkodott arra, hogy a világegyetem tágul - ami a tudomány mai állása szerint pusztulásunkhoz is vezet -, az anyja határozottan kijelentette, hogy ő inkább tanuljon, mert ő Brooklynban él, és Brooklyn nem tágul. Úgy élünk, hogy egy csomó dolgot nem veszünk észre, mert nem akarunk észrevenni. Ez is hasítás. A társadalom annyiban más, mint az egyén, hogy bizonyos százalékban mindig van, aki képes arra, hogy szembenézzen a rossz dolgokkal. A fizikusok még a világegyetem tágulásával is. Sőt, vannak kegyelmi pillanatok, mikor sokan képesek erre, és megjelenik a kritikus tömeg.

Amit még ki kell emelnünk a hasítás kapcsán, hogy a borderline nem csak a környezetét ítéli meg szélsőségesen, de saját magát is. Míg a környezet megítélése során lehetnek olyan szituációk, amelyekben a borderline kapcsolati leválasztásának vannak hasznai – a hízelgéssel szembeni védettségüket említettük, de ilyen az is, hogy az igazságérzetüket nem befolyásolja a másikhoz való viszonyuk -, de amikor önmaga megítéléséről van szó, akkor ezekben már nehéz olyan szituációt találni, amikor ez a mechanizmus hasznos lenne. Önbántalmazó ugyanis. A borderline saját magára vonatkoztatva hajlamos csak egy negatív cselekedetet, egy rossz mozdulatot kiterjeszteni és általánosítani. Nem tud elnéző lenni önmagával szemben. Nincs egy stabil identitása, töredékek alapján ítél magáról, s mivel emlékszik arra milyen elfogadhatatlanul ítélt meg vagy viselkedett mással, amikor a másikat épp tárgyiasította, gyakran szégyenkezik, bűntudata van és maga ellen fordul.

A borderline indulatai elvezethetnek vádaskodásokhoz, támadásokhoz, de ezek hátterébe mindig a hasítás van. Ezt a környezete nehezen érti meg, mert az egészséges ember általában nem a hasítást alkalmazza az önvédelemre. Könnyebben értjük meg a skizofrént, mert a skizofrén megszállott módon ragaszkodik valamihez, míg a borderline egyik pillanatról a másikra átválthat. Van, amikor nem látja a gyereke rossz cselekvését, elbagatalizálja, mert épp a rózsaszín szemüveg van rajta. A negatív önreflexiói leginkább rá, saját magára veszélyesek. Az önreflexióra képes nárcisztikus valójában nem is igazán nárcisztikusok. Az önmagukra nem veszélyes borderline-ok nem is igazán borderline-ok.    

#borderline

---

---