A személyiségzavarosok mint közösségi lények

A nem-személyiségzavaros számára mind a nárcisztikus mind a borderline tévesen csábító vonása a társasági lénység. Amikor a magánéletben kezdődnek a bajok, a barátok hitetlenkedni fognak, nem is hiszik el amit mondanál, mert akit ők ismernek valóban egész más. (Már, ha mondani akarnál valamit, mert ahogy korábban írtam te inkább véded és titkolózol.)

Annak oka, hogy társaságban mások mint otthon az, hogy a személyiségzavarosok csecsemő és kisgyerek Énjei elfojtásra kerülnek a közösségben, de épp ezek az Én-ek nem tudnak háttérben maradni a szorosabb kapcsolatokban. A párkapcsolatok elején még a kislányos-kisfiús vonás vagy nárcisztikusoknál a határozott öntudatosság lehetnek szerethetők és kedvesek, nem beszélve a borderline-ok mély drámai vonzerejéről és a nárcisztikusok felszínes szórakoztatásáról, de ez utóbbikról most nem akarok írni. Maradnék a közösségkeresésüknél.

A nárcisztikusok és a borderline-ok nem ugyanazon okból válnak társasági lénnyé. A nárcisztikusnak szüksége van a szereplésből fakadó elismerésre. Vannak ugyanakkor rejtett nárcisztikusok is, passzív agresszivitásban élve a hétköznapjaikat, de nem ők a klasszikus esetek, s talán még rosszabbak, mint az extrovertáltak. A tipikus nárcisztikusnak sikere van a társaságban, energiát fektet abba, hogy szellemes legyen, és ha megvannak a kognitív képességei érdeklődő és humoros, szakértő és elbűvölő is lesz. Kell neki a társaság, ami kiválóságát visszaigazolja.

A borderline ezzel szemben azért válik társaságivá – ha azzá válik, mert nem olyan súlyos az állapota, hogy magába roskad -, mert a társaság biztonságérzetet nyújt a számára. Mindig a magáramaradottságtól fél, az elhagyástól. Az egyedüllét pokoli tud lenni, így szüksége van arra, hogy emberek között legyen. Külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy a borderline több társaságban is igen aktív, következésképp utólérhetetlen közösségi lény. Mivel azonban a borderline-nak kapcsolattartási zavara van, az nem csak a családjára, barátaira, romantikus kapcsolataira vonatkozik, hanem a közösségi viszonyokra is. Jó kritikai érzékkel meglátja a csoport elakadásait, a hibás működéseket, hasít, tehát a rajongásból átcsap elutasításba és nem tudja elviselni a csoportot, tovább kell álljon.

A nárcisztikus pedig miután learatta a babérokat egy közösségben, rájuk un. Lebecsüli a közösséget és így nem is lesz már kielégítő a csodálatuk, neki is tovább kell állnia. Vagyis a személyiségzavarosok kapcsolatai, közösségi kapcsolatai meglehetősen instabilak, miközben elementáris szükségük van a közösségekre. (Ebben egyébként látok szociológiai szempontból pozitívat, mert a nem-személyiségzavarosok ha a kultúra olyan, jól elvannak a közösségek nélkül, ez pedig nem jó. Gondoljunk csak a magyar sötétedés után kiürült falvakra.)

A személyiségzavarosok magánya munkaalkoholizmusban telik, erre szükségük is van, hogy aztán a közösségben fontossá válhassanak. Az is lehetséges, hogy magányuk során spirituális utakat tudnak bejárni, vagy egyes borderline-ok sokat olvasnak, főként szépirodalmat. Amire nem képesek, hogy csak úgy el legyenek egyedül, különösebb célorientált tevékenység nélkül. Nekik megtanulni, hogy a főzés, a kertészkedés és a motorszerelés létező tevékenység (már ha nem ezek a szakmájuk), külön önfejlesztés, ráadásul spirituális úton zajlik, nem tud felszínes lenni. Csecsemő Én-jük ápolása, tudatos gyógyító törődés önmagukkal. Egyébként ez is tud drámaiságában vonzó lenni, épp ahogy a közösségekben való aktivitásuk.

Ha tartós kapcsolatban vagy egy borderline-nal, fel fog tűnni, hogy azokhóz a közösségekhez, amelyekről szuperlatívuszokban beszél sem tud ragaszkodni. Lemondja a találkozókat, miközben számítanak rá, kifogásokat keres, noha a valódi ok, hogy valamilyen érzelem rohanja meg és képtelen volna elmenni. Friss kapcsolatként pedig úgy tűnhet egy borderline, mintha akkor kezdené el az életét, mert új közösséget talált épp, ahová lelkesen tartozni akar és nagy reményeket tulajdonít az egésznek, akár egy kamasz, aki első munkahelyére jelentkezik. A személyiségzavarosak számára a közösségek identitáspótlékok, és abban különböznek a nem-személyiségzavarosoktól, hogy állandóan új közösségekre van szükségük. A lukas vödör nem tud feltöltődni.

Ha terápiás csoportokba kerülnek, ezekben a közösségekben szemben a felszínes társaságokkal már érheti őket kudarc. Hasonlóképp az iskolai évek alatt az osztályban, mert ha itt fegyelmezik is magukat mégis kicsit furcsának találják majd őket a többiek. (Hogy miben furcsák erről is inkább majd máskor.) A terápiás csoportok jellemzője bizonyos mennyiségű kötelező kitárulkozás, ami a felszínesebb közösségi kapcsolatokban nem szükséges. Itt nem a kognitív képességüket kell megmutatni, hanem valamit az Én-jükből. Meg kell vallaniuk impulzivitásukat, a nárcisztikusoknak felsőbbrendűségi gondolataikat. A nárcisztikusokban a látszólagos nagy EGO ami visszataszító, a borderlinok-nak pedig szélsőségességük riasztó, amit azért ha ők mesélnek el magukról mégiscsak hihető.

Terápiás környezetben mindketten vallanak valamit időnkénti empátiahiányukról. Már ha egy bizonyos szinten vannak, és eleget szenvedtek különböző kudarcokat átélve, hogy elgondolkadjanak és kilépjenek a saját nézőpontjukból.  A terápiás csoport már egy nem is intim, de nem is felszínes közeg, ami rendkívül jó és szükséges az önismeret növelés szempontjából, de hordoz frusztrációs veszélyt. (Az önismereti csoportok sosem fájdalommentesek.) A munkahelyi vagy baráti közösségekben nincs fejlődési lehetőségük, de itt igen. A kitárulkozás következménye viszont az lehet, hogy a többiek kerülni fogják őket. Pl. egy depressziós, egy kényszeres, egy kevésbé nárcisztikus, egy kevésbé borderline, egy skizoid karakter nem kíván velük együtt dolgozni. Itt nincs zsák a foltja helyzet, mint a kinti életben, annál átlátszóbbakká válnak a résztvevők.   

A kitaszítottság oka, hogy terápiás helyzetből kivész a szexuális vonzerő. A nárcisztikus nőknél a kacérság, férfiaknál az ellenállhatatlan sárm, a borderline nőknél a félszeg „vegyél észre”, férfiaknál nem tudom mi. (Férfi borderline szexi vonzerőről nincs ismeretem, szakirodalomban keresgélek még, mert csak egyet találtam, ahol a nem-borderline nő a borderline párjában az időnkénti jovialitást tartotta vonzónak. Feltételezem még, hogy az elesettség anyai ösztönöket is kiválthat, illetve a férfi bordeline hasításos világlátása is lehet megtévesztő. Kritikus éleslátása és intelligenciája szintén. A személyiségzavaros férfiak intelligenciája - mint általában az intelligencia -, a nőknek olyan, mint méheknek a virágpor.)

De akár nárcisztikus valaki, akár borderline, az alap probléma, hogy megbízhatatlannak ítélik meg a többiek. Igen helyesen egyébként, mert valóban elragadja őket a pillanat, a gyenge énjük miatt kiszolgáltatottak a csábításoknak, hangulatingadozásaik miatt pedig jobb a kétlépés távolság. Ez aztán nem segít a borderline-ok és a nárcisztikusok önbecsülésének, mármint az, hogy csoportban könnyen átélhetnek egy kirekesztést. Pont azt, amitől a legjobban tartanak, ami miatt nárcisztikusok vagy borderline-ok lettek. #borderline

---

---