Mi a bajom az intellektualizálókkal?

Meg kell követnem Kínát és Indiát, mert a napokban azt írtam valahová, hogyha nem csak most fenyegetőztek volna szankcióval, mikor orosz részről a piszkosbombák használata felmerült, hanem már a háború elején, akkor már rég béke volna. (A hipotézis szerint azért nem fog használni ilyeneket Oroszország, mert Kína meg India ezt már nem tolerálná.) Azért kell megkövetnem ezeket az országokat, mert még mi is, akik a nyugati integráció részei vagyunk, nem látunk olyan plakátot – már ha egyáltalán ezt plakátozni kéne, hisz oly egyértelmű -, hogy „az orosz háború tönkreteszi a világot”. Más plakátokat látunk. 

Hogy mennyire teszi tönkre Oroszország a világot, azt nem tudjuk. Mindenesetre jobban tönkreteszi, mint a bolygó akármelyik más részén lévő háború, és jobban árt az emberiség teljes lakosságának mint a Covid. Aztán lehet tanulunk belőle, de az biztos, hogy erőforrásainkat nem fegyverkezésre kéne fordítani, mint ahogy minden ország most ezt teszi, hanem a környezeti kihívásokra. (Talán egyedül a foszilis energiafelhasználás csökkenésére hat majd pozitívan.)

Hogy miért bonyolítja túl a kérdést Kína, India, Irán, néhány afrikai ország és Magyarország, nos, erről fog szólni ez az írás.

A túlbonyolításnak többféle oka van, az egyik a nacionalizmus, a másik az a fajta populizmus, amely manipulatív, a harmadik pedig az intellektualizálás. És mindegyiket átszövi az érdek vagy érték problematika.

1.     A nacionalizmus igen kétélű, mert amennyiben nem nyomta volna nacionalista, esetleg birodalmi közhangulat Putyint, ő nem ment volna bele ebbe a kalandba. (Korábbiakban írtuk már, hogy a nyugati narratívával szemben lehet nem Putyin vitte bele az országát a háborúba, hanem fordítva. A modern autokrácia jellegzetessége, hogy populista.) De ha nem volna nacionalizmus az ukrán oldalon, akkor elsöpörték volna őket, a nacionalizmus tehát védhet is egy közösséget. Liberális társadalmak sem volnának – hangzik a felismerés (Harrari egy vidóinterjújában hallottam) -, ha a liberalizmus nem párosulna nacionalizmussal. Ebben az esetben eltüntetnék ezeket az országokat a diktatúrák, és igaza volna Putyinnak, hogy a Nyugat haldoklik.

2.     A populizmus mai formája úgy is megragadható, hogy a populista politikust érdekek mozgatják, de értékekkel manipulál, mert a tömeg értékkövető. Néha, mint a „Brüsszeli szankciók teszik tönkre Magyarországot” kampány esetében még csak nem is értékekre, egyszerű zsigeri félelmekre igyekeznek hatni. (Erről is írtunk már a nemzeti konzultációt értékeltük úgy, hogy az a korábbiakhoz képest nem rosszindulatú, ezúttal "zsigeri".) A történelemben voltak olyan populista politikusok, akik hittek is abban amit mondtak, a mostaniak fókuszcsoportos vizsgálatokra és teljesen cinikus tanácsadókra hallgatnak, olykor legjobb etikai érzésük ellenére, saját jobb énjüket megerőszakolva.

Az ingrup/outgroup szükségszerű csoportosítások és az ebből kifejlődő nacionalizmusok, valamint a hatalomra törekvő azt megtartani kívánó politikai csoportok professzionális kommunikációja alaposan elbonyolítja a tisztánlátást, s ha még ez nem volna elegendő, itt a harmadik ok is, az intellektualizálás, melyet főként szakértők követnek el.

3.     Az intellektualizálás egy pszichológiai fogalom, olyan elhárítást jelent, amelyben a kellemetlen tudattartalmakat absztrakt szinten kezeli, fojtja el, negligálja és magyarázza meg valaki. Jelen esetben megmagyarázza, hogy miért bonyolult ez a háború, miért nem kell figyelni erre vagy arra. Pongyolán fogalmazva rengeteg az okoskodó, aki a fókuszt egyszerűen csak olyan kérdésekre irányítja, melyek függetlenek a háború nyers valóságától, a pusztítástól. Technikai, stratégiai, játékelméleti kérdéseket vetnek fel, amúgy okosan és jogosan, csak közben átesnek a ló másik oldalára – tisztelet a kivételnek -, mintha az orosz-ukrán háború legalábbis egy virtuális játék volna.

Ezek az elemzők gyakran elmondják, hogy nagyon elítélik az erőszakot, nagyon sajnálatos, de aztán elfelejtenek eszerint ítélni, noha másfelől, ha a gyerekeik osztályában volna egy folyton verekedő diák, nem okozna problémát számukra, hogy az agresszív gyerek esetleges áldozatként tekintése és megértése ellenére kiszabadítsák a sajátjukat.

Vannak, akik nem hajlandók foglalkozni magával a háborúval, hanem csak és kizárólag érdekek logikáit keresik, és ebből bontják ki elemzéseiket. Pedig a magánéletükben nem „eső emberek”. Szakmájukat tekintve ide tartozik számos biztonságpolitikai szakértő, nemzetközi konfliktusokat elemző, külpolitikai újságíró stb. Nagy gyakorlati tudásukon kívül van elméleti tudományos hátterük is. Számos tudományterület megfeledkezett az emberek értékvezéreltségéről, ezáltal absztraktá válva, horribile dictu belecsúsztak az intellektualizálás hibájába.

A klasszikus közgazdaságtantól kezdve egészen a mai közgazdasági matematikai modellekig mind negligálja az emberek kiszámíthatatlanságát, racionális érdekkövető bábúkkal operálnak, noha modelljeik ritkán alkalmazhatók a valóságban.

A marxista háttérrel rendelkező tudósok is megvannak fertőzve a „lét határozza meg a tudatot” bölcsességgel, pedig számtalanszor tapasztalhatják, hogy inkább a tudat határozza meg a létet. (A mi példánkban, ha Kína meg India tudata azon a szinten lett volna, hogy szankcionáljon, ma a lét az volna, hogy nincs háború.)

A szociológia csere elméletei is – legalábbis a kezdetiek – olyan lényként modellezték az emberi viszonyokat, melyekben a cseréket csak a hatalom maximalizálása mozgatja. Aztán ezt az empirikus kísérletek cáfolták, un. méltányosság elméletek születtek, de a csere elméletekbe is becsempészték azokat a gondolatokat, hogy ha engedem, hogy a másik nyerjen, az nekem okozhat simogatást, önjutalmazást, tehát tulajdonképpen mégis csak az én hasznom lesz így a nagyobb. Szép-szép, csak öngól, felpuhult így a modell.

A konfliktuskezelő mediációs módszertanban is megfogalmazták, hogy a mediáció során nem szabad hagyni, hogy értékek vitája történjen, csak a szükségletek felé kell terelni a feleket, mert szükségletek terén képesek vagyunk a belátásra, a kompromisszumra, értékeinket amúgy sem tudjuk megváltoztatni. Nem tudom mikor fejlődik tovább a mediációs szakirodalom – hasonlóképpen a közgazdaságtanhoz, a marxizmushoz és a csere elméletekhez -, mikor látják be, hogy igen is fontos megismerni a másik értékrendszerét, meghallgatni és vitába szállni vele, ha kell, hiszen az élet az értékek csatája terepen zajlik.

Az intellektualizálásnak az a formája, ami eltereli az értékekről a figyelmet és a háborút csak érdekek konfliktusaként kezeli, hajlamos megfeledkezik a nemzetközi jogról is. Maguk a nemzetközi jogszabályok hosszú vajúdások után értékekből születtek. Olyan értékekből, amelyet egy adott pillanatban mindenki elfogad és követhetőnek tart, amely a nyilvánosságban a kívülállók számára (ld. Habermas kommunikatív etika) is igazságosnak tartható. Nehezen jönnek létre ezek a konszenzuális pillanatok, de amikor igen, megszületnek a kötelezettségek. A mai orosz-ukrán háborút relativizálók nem szeretik a nemzetközi jogot. Pedig feketén-fehéren ott van az ENSZ alapokmányában, hogy területszerzésért háborút indítani nem lehet, vagy hogy mi számít háborús bűncselekménynek. (A mai Oroszországot a jövő konszenzuálisan terrorista államnak fogja nevezni, de ma még ez nagyon radikális jelzőnek tűnik, amiképp a létező szocializmust is lediktatúrázni sokáig nem volt szalonképes.)

Amikor olyan eszmefuttatásokat hallunk, hogy mindenkinek van igazsága, hogy igazából az agresszor egy provokáció (Amerika) áldozata és nem sorolnám a mindenki által sokat hallott érveket, akkor intellektualizálást hallhatunk.

Mindeközben fejlődik a világ. Gondoljunk csak arra, hogy volt, amikor az igazság az erő oldalán állt. (Isten nyilván nem támogatta volna a hazugot a győzelemhez.) Ma senki sem gondolja azt, hogy annak van igaza, aki erősebb. Voltak aztán a középkorban nyakatekert magyarázatok, mert az embernek már akkor ideologizálnia kellett a nyers etikátlanságát, féltékenységét és gonoszságát. Erre itt egy humoros példa, a Monty Pithyon boszorkányber-jelenete.

A változás következő szintje, hogy egyre kevésbé hiszünk az intellektualizálóknak. Nem gondoljuk, hogy akinek jobb a propaganda hálózata annak van igaza. Figyeljük a hamis híreket, kritikusan szemléljük a plakátokat és igyekszünk józan paraszti eszünkre alapozni. Ahol hátrakötözött kezű civileket tömegsírokban találni, melyet az elkövető a másikra hárít anélkül, hogy kivizsgálni akarná, elég egyértelmű értékítéletet vált ki minden tisztességes erkölcsi értékkel rendelkező emberből. Legfeljebb nem akarják tudomásul venni a tényeket és belekapaszkodnak az okoskodók eszmefuttatásaiba. A küzdelem etikai szinten zajlik, kinek van igaza, mi a helyes, mi a helytelen. Mindig is ezen a szinten zajlott, mióta a fajunk kialakult.    

Kép forrása: Az ENSZ elítéli 2022.10.13-án az oroszok háborúját #háború

---

---