Letartóztatások Márton Áron szabadon bocsátása után

1955 márciusában utazott haza a püspök, és négy nappal később az ország más területein több ferencest is letartóztattak, köztük Anaklétot és Abelardot is. Összehangolta a Securitate a két eseményt, pontosan úgy, ahogy azt Dej parancsolta. A letartóztatott ferencesek nem is találkoztak Márton Áronnal, e pár nap nem volt elegendő hozzá. De Eloise és Abelard se találkozhattak, mert szinte váltották egymást a börtönben. Pedig Eloise számára két nagyon fontos kapaszkodó volt, amiért élni akart, két ember, a fia és Abelard. S bár nem láthatta viszont Abelardot, mégis úgy érezte, Abelard téved azzal a bizonyos Lidérccel, létezik az akkor is, ha ők nem találkoznak, csak olyan láthatatlanná válik, hogy még azon a különös bolygón se látná meg senki: elrejtve az emberben bújik meg.

A püspök később tájékozódott a jezsuiták és a ferencesek földalatti szerepéről, és az a vélekedése alakult ki, hogy Anaklét nem vált népszerűvé a távollétében. Viszont szoros kapcsolat fűzte a ferences rendhez magához, s mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Kőrösbányáról, ahol az állam jóvoltából ferencesek harmadik csoportja volt összegyűjtve, s lazább életük miatt utazni is tudtak, Páter Szálvátort hívta Gyulafehérvárra, hogy a lelkigyakorlatokat vezesse. Ez a feladat amúgy is mindig ferencesekre volt bízva, de most még azzal is társult, hogy a békepapoknak mind Szálvátor elé kellett járulniuk, gyónás és bűnbocsánat végett. Anaklét tevékenységét és tehetségét viszont csak lassan látta át Márton Áron, hiszen a megosztottság szimbólumává lett.

Mikor aztán Páter Szálvátornál meggyóntak a volt békepapok, Márton Áron megeskette mindkét oldalt, hogy ellenségeskedéseiket befejezik, és beszélni sem fognak a múltról. Anaklét mindenfajta korábbi tevékenysége ezért is vált tabutémává. Meg aztán börtönben is volt, miért is beszéltek volna róla? ’62-ben szabadult fél szemére megvakítva, de ezt leszámítva ő legalább életben maradt. Lelkészkedett, s még hét évet kellett várnia, akkor aztán Márton Áron közeli tanácsadójává vált, és újra nevelte a gyulafehérvári kispapokat.

A letartóztatottak közé került Abelard is, de másik vádpontban és más társaságban, mint Anaklét. Aztán 1956 után a magyarországi forradalom miatt természetesen még tovább erősödött Romániában az egyházüldözés, úgyhogy Márton Áron kiengedése nem a boldog békeidőt hozta el, bár kétségtelenül az Egyház öntisztulását igen. Az alapvető nézeteltérés Egyház és állam közt megmaradt. Volt, mikor a kultuszminiszter küldött értesítést, hogy Márton Áron utazzon Bukarestbe, de ő nem tette, mondván, hogy nem áll az állam alkalmazásában, és egyébként is, ha az állam partnerként akarja kezelni, akkor, ha valahová ő papot akar tenni, akkor a helyi hatóságok adják meg a küldöttjének a tartózkodási engedélyt. Merthogy a tartózkodási engedély kiadását, mint közigazgatási eszközt használta fegyverként az állam, hogy mégiscsak beleszóljon, ki hová mehet. Alkalmasint ezt úgy játszották ki az egyházi emberek, hogy a vágyott település-város közelében telepedtek le, és csak ideiglenesen utaztak be az adott helyre. Máskor egész egyszerűen fityiszt mutattak a szabálynak. A hatóságok néha legyintettek rá, de mindez az iszapbirkózás állam és állampolgárok közt meghatározója lett a román életérzésnek. Egy 1955-ben kiküldött papot, aki aztán nem kapta meg a tartózkodási engedélyt, történetesen Márton Áron Marosvásárhelyre akarta helyezni, arra a plébániára, ahol Ágotha Endre, a békepapság megszervezője volt. Ágothát kiközösítette – bár a katakombaegyház korábban ezt már megtette -, és soha nem is oldozta fel. De míg a katakomba mozgalom csak a híveket tudta befolyásolni, hogy az általa kiközösítetteket kerülje, addig Márton Áron ezzel teljesen el tudta távolítani, akit akart. Az Ágotha helyére küldött papja viszont nem kapta meg a tartózkodási engedélyt, és Márton Áron ezen felháborodva utasította vissza a kultuszminiszter meghívását, mely kultuszminisztert később Ceausescu öngyilkosságba kergetett, de az már egy másik történet.

Akadt a püspöknek az állam felé másfajta fricskája is. A hittudományi főiskolára két olyan tanárt nevezett ki, akik mind a ketten életfogytiglani börtönbüntetésüket töltötték, tehát nem voltak szabadlábon, így nem is taníthattak. A kinevezésről pedig a püspök jóváhagyatást kért a minisztériumtól. A minisztérium arcátlanságnak tartotta mindezt, joggal, bár a történethez hozzátartozik, hogy 1964-ben, az amnesztia után az illetők tényleg tanárok lettek, sőt egyikük, Jakab Antal pedig Márton Áron halála után a következő gyulafehérvári püspök lett. Nagyjából-egészéből el lehet mondani, hogy ha folyt is az adminisztratív, a letartóztatós és a titkosszolgálati küzdelem a katolikusokkal szemben, az történt, amit Márton Áron akart, igaz, nem azonnal. Az egyes emberek megtartását a ferencesek nem értették. Céza például megmaradhatott tanárként a teológián. Úgy értelmezték, hogy ez már politika, és most már nekik nem kell ezzel foglalkozni.

Mikor a teológián tanuló diákok méltatlankodni kezdtek, hogy nem lett elzavarva minden volt békepap, és amolyan feles tanári kar alakult ki, Márton Áron a hallgatókat fenyegette meg, és mondta nekik, hogy ki lehet lépni. A békepapsággal kapcsolatban két éven keresztül tartott lelkigyakorlatokat Páter Szálvátor, tehát az értékek helyretétele nem volt kérdés. Másfelől viszont a katolikusoknál nem véletlenül van gyónás meg feloldozás. Meg lehet tisztulni, és e megtisztulást el kell fogadnia a többieknek. Harmadsorban pedig Márton Áron megtiltotta a papoknak, s ha igaz, amit mondtak meg is eskette őket, hogy ezt a témát tovább nem feszegetik. Nos, az esküt nem tartották be szerencsére, mert ha betartották volna, én sem tudtam volna ezt a történetet elmesélni.

Kép Márton Áron, forrás itt.

Folyt. ld. itt. 

---

---