Gyerekeimnek magyarázom

Gyerekeim a vita kedvéért vitatkozó korban vannak, s én hiába gondolom azt, hogy tényt feltárni könnyen lehet nyílt sisakkal, ők a rejtett kamerás-mikrofonos felvételekre esküsznek. Mikor csak kicsit voltam idősebb, mint most ők és Erdélyben jártam, alig vagy semmit sem tudtam az ötvenes évek katolikusok közti nézeteltérésekről, de rejtett mikrofonnal aligha tudtam volna meg bármit is a papságon belüli harcokról. Elárulom a „trükköm”: mikor valamit mondott az egyik, azt megkérdeztem egy másik helyen a másiktól, ő kiegészítette vagy másként értelmezte, amivel pedig visszamentem az előzőhöz, aki tovább pontosított, tovább részletezett. Azt, hogy esküt tettek arra, hogy a békepapokkal szembeni küzdelemről sohasem beszélnek, még egy olyan szent ember kedvéért sem tartották be, mint Márton Áron.

Másik vitánkban a tudományt hívtam segítségül. Józan ésszel kételkedünk a „hat lépés távolság” elméleten, abban, hogy minden ember a bolygón maximum hat lépésben elérhető. Felfoghatatlan, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Ha viszont ismerjük ezt a szabályt, akkor már nem tűnik sem elképzelhetetlennek, sem rendkívülinek hogy II. János Pál pápához három kapcsolati lépésen keresztül juthattam volna el, s erre, mint mindjárt beszámolok róla, kísérletet is tettem.

Harmadik nézeteltérésem a fiatalabb generációval az volt, hogy három gyerekem közül az egyik – hogy melyik maradjon titok – azon a vélekedésen van, hogy az emberek lélektelenül csak egy programot hajtanak végre, a túlélés evolúciós programját. Ez a fiatalember állítja most azt, hogy a vallások csak bajt és szenvedést hoztak az emberiség számára. Történetem remélem bebizonyította, hogy kevés számú nemzeti sikereink hajtóereje is, amiképp a zsidóság se igen maradt volna fenn a vallása nélkül.

Azt sem hiszem, hogy az Egyház ne volna fejlődőképes.  Ferenc pápa – ki e regény befejező részének írása során – szembefordul a nacionalizmusokkal és épp Erdélyben tesz látogatást, a katolikus egyház nevében kér bocsánatot a történelem során elkövetett olyan hátrányos megkülönböztetésekért, melyekkel a cigányságot sújtották. Azt mondta Balázsfalván 2019. június 2-án: „nem tudtunk titeket, romákat értékelni a sajátságaitokkal”.

1988-89 volt, amikor szociológia szakos egyetemistaként felfedeztem Erdélyt. Időutazás is volt, mert amíg Románia tartósította az ötvenes évek hangulatát, addig Magyarország a fiatal és sokat ígérő demokráciák útjára lépett. Sokszor, sok helyre elmentem, gyakran egy helyre visszamentem többször is. Éjszakákat töltöttem vonatvárókban, hideg, fűtetlen, vagy túlfűtött vagonokban magányosan, vagy szorongtam a tömegben másokkal, és úgy zötykölődtem. Az éjszakai várókban terjengő szagokra, bűzre máig emlékszem. De vannak kellemesebb emlékeim is. Egyszer egy olyan lánnyal elegyedtem szóba, aki alig tudott magyarul. Románnak vallotta magát, bár kiderült, hogy a nagyapja magyar volt. Ugyanott szálltunk le, s én úgy segítettem le a lépcsőn, mintha ő egy igazi úrhölgy, én meg egy úr lettem volna.

Mikor megismertem Abelardot, aki elmondta saját történetét, a végén megkérdeztem, hogy mi van Eloise-zal.  Azt felelte, hogy a ’64-es amnesztia után találkoztak, s ezen emlékeibe burkolózva sejtelmesen elmosolyodott, de most sajnos nem tudja, hol van.

Aztán bekövetkezett ’89-ben a forradalom, s pár nap leforgása alatt elfogták Ceausescut és nejét, s 1989. december 25-én kivégezték őket. Mindezt az erdélyiek nem szívesen nevezték forradalomnak, merthogy elitcsere nem igazán történt, noha a forradalmakkal szembeni elvárásként ez volna a minimum. Azt leszámítva persze, hogy a „Kárpátok géniuszát” és feleségét az események a halálba küldték, és hogy nagyon sok utcai áldozata is volt a diktatúra összeomlásának. A forradalom napjaiban Désen egy fiatal, frissen felszentelt ferences szerzetes az erkélyről megszólította a tömeget. Ha már ő is ott volt meg a tömeg is, elimondták a Miatyánkot. Ott így kezdődött.

Ami miatt jártam a vidéket, az nem valami néprajzi felbuzdulás volt, hanem mert hallottam egy elméletet – aligha én találtam ki –, mely szerint a görögkatolikus egyház újjászerveződhet 1989-ben. Ez azt az aggodalmat váltotta ki némely, e tájat jól ismerő erdélyi, de már Magyarországra áttelepült értelmiségből, hogy a Vatikán alighanem a görögkatolikusok újjászületése érdekében sok áldozatra hajlandó lesz. A pápa – mondták – az Egyház egészének érdekeit nézi, ehhez képest pedig eltörpülhetnek Márton Áron hajdani érdemei. Egész pontosan azt lehetett valószínűsíteni, hogy az akkor még ereje teljében lévő Ceausescuval, Gheorghiu-Dej utódjával akkor lehet könnyen szót érteni, akkor lehet rávenni az államot, hogy adja vissza a görögkatolikus vagyont, templomokat, kultúrájukhoz tartozó intézményeiket, épületeiket, ha valamivel kevesebb marad a magyarok számára. Abban az időben bármi történt, mindig a magyarok jártak rosszul. Friss tapasztalat volt a falurombolási program. Tekintve, hogy a görögkatolikusságot nagy többségben a románok alkotják, el lehetett képzelni azt a programot, melyben Róma és Bukarest nagyszerűen egyet tud érteni. A görögkatolikusok vértanú püspökei és papjai, mint ezt mostanra megtudtam, nagyon vigyáztak arra, hogy a római katolikusokkal ne kerüljenek konfliktusba, de anno azt vélelmezte,  velem együtt, néhány valláspolitika és magyar helyzet iránt érdeklődő demokrata ifjú, hogy a vatikáni politika nem lesz ilyen körültekintő. Elhatároztam, hogy ennek alaposan utánajárok.

Érdekes és fontos emberekhez jutottam el, államtitkárság kapujában lévőkig – úgy értem, hogy az illető a magyarországi első szabad Antal-kormányban már államtitkár lett –, vagy egy olyan, Erdélyből áttelepült publicistáig, aki maga volt a csoda. Nevezhetnénk még az értelmiségi újságíró ideáltípusának, az újságírás doajenjének, róla lehetett volna mintázni a jég hátán is megélő művelt erdélyi magyar zsidót. A napilapnál, saját szerkesztőségi szobájában fogadott, s azonnal átlátta az aggályaimat. A lényeget ugyanis nem volt nehéz kihüvelyezni: lobbizni kell Gyulafehérvárért. Ekkorra már Gyulafehérvár nem a szakadár egyház bázisa volt, hanem épp ellenkezőleg, Márton Áron által rendbe tett magyar egyházi központ.

Az újságírók doajenje gyorsan befejezte aznapi tárcáját egy írógépen - mert akkor még azon dolgoztak. Nem a gépelési, hanem a fogalmazási sebessége kápráztatott el, közben telefonált, fogadott valakit, de udvariasan ki is tessékelte, barátságosan, hogy az illető azt hitte, ha nem volna szívinfarktus közelében, biztos marasztalta volna. Előttem bekapott egy pirulát, de engem nem engedett el. Végül pedig ígéretet tett, hogy mozgósítja a kapcsolatait, és ötletel, mit kell csinálni, milyen sorrendben, s hogy levélben megírja. Úgy is történt. Olyan ötletekkel állt elő, hogy a pápának címzett levelet a Romániából áttelepült magyarok írják alá, vagy hogy készüljön egy tanulmány a helyzetről, és ez kerüljön publikálásra, elküldésre.

Csak zsidó és felekezet nélküli újságíró láthatja át így egy katolikus problémáját, aki épp egy vatikáni igazságtalan döntés miatt aggódik. Az aggódás tárgya egyébiránt az volt, hogy a bukaresti érsekséget tartják meg központnak, s a gyulafehérvári püspökséget megszüntetik. Vagy: az idős gyulafehérvári püspök, Jakab Antal utódja a diktátornak megfelelő ember lesz-e, mert a Vatikán ebbe fog belemenni, csak hogy a görögkatolikusok státusa legalizálódjon. Arra lehetett ugye a legkevésbé számítani, hogy még ebben az évben összeomlik a diktatúra, és a menekülő Ceausescut egy rögtönítélő bíróság ítélete alapján, a televízióban megörökítve, kivégzik.

A vatikáni egyházi közvetítő is hamar meglett. Az aggodalmaimmal azonosult az Új Ember katolikus lap főszerkesztője, neki volt egy barátja, aki meg munkakapcsolatban állt Mgr. Jean-Louis Taurannal, aki, leegyszerűsítve titulusait, a Vatikán külügyminisztere volt. Ha azt vesszük, hogy ő meg a pápával volt kapcsolatban, akkor mindössze három emberen keresztül lehetett volna eljuttatni egy üzenetet. (Eloise persze nálam jóval szerencsésebb volt, mert Roncalliból, akivel együtt ebédelt egy napsütötte délután, XXIII. János lett.)

Amellett döntöttünk, hogy egy nézőpontokra bontott érvek és ellenérvek szöveget írok, mely hamarosan el is készült, s le is lett fordítva négy nyelvre, s ezt a szöveget majd notabilitások írják alá. Kellett itt aztán nekem demográfiai adatokat grafikonra tennem, meg vallásszociológiai térképet készítenem, de hát végül is ez egy szociológus dolga.

Még a forradalom előtt voltunk, s én visszamentem Gyulafehérvárra, hiszen az érintettek hozzájárulása nélkül nem lett volna etikus bármit is csinálni, noha a magyar diplomáciai csatorna már megvolt. A furcsa az volt az egészben, hogy aktivistaként én kerültem a háló csomópontjába, mindenfelé az én csápjaim kezdték letapogatni a lehetőségeket.

Gyulafehérváron aggodalmaimról már nem Jakab Antalnak számoltam be – noha pár héttel(?)-hónappal(?) korábban csináltam egy interjút vele a palota kertjében. Azért ott, mert ott nem voltak lehallgató készülékek. A cikk meg is jelent az Új Emberben „Gyulafehérvárott 22 papot szenteltek”-címmel. Aláírásként csak a nevemből két betűt használtam. Az Új Ember nem érezvén a magyar levegőváltozást, óvatoskodva nem merte a fényképeimet betenni, s húzott is a szövegből. A cikknek az volt a hírértéke, hogy nem kaptak ennyi pap felszentelésére engedélyt, de ezt Az Új Ember nem merte megírni. Igazi szocialista cikk készült tehát, ahol a sorok közt kellett olvasni.

Jakab Antal folytatta Márton Áron autonómiaharcát a romániai egyházügyi hivatallal szemben, de már nem olyan bátran és elszántan, mint ahogy a papjai szerették volna. Megbocsájtóan tekintettek rá, mert sokat szenvedett a börtönökben, és mindig számíthatott rá Márton Áron. Ekkor viszont már túl idős volt, így másodjára, ezzel a vatikáni problémával már, az akkor magának nevet szerzett segédpüspököt, Bálint Lajost kerestem. Bálint Lajos arról volt híres, hogy a szakadár gyulafehérvári teológiát kispap korában otthagyta, s elment sofőrnek. Emlékeznek, ugye, a regényben írt történetre, mikor a teológia a békepapok kezébe került 1951-ben, sokan nem voltak hajlandóak tovább ottmaradni a tanulók közül sem. Ezek közé tartozott Bálint Lajos is. Mikor én megkerestem, már dinamikus vezetőnek számított, és Jakab Antal őt szerette volna utódjának, de a Vatikán valamiért nem akarta kinevezni. Jakab Antal a pápánál kérte, mikor nála járt 80 évesen, hogy kapjon valami garanciát, hogy utódja arra érdemes lesz, és nem Bukarestből jelölik majd. Jakab Antal utódlása volt tehát az egyik dolog, melyet a Vatikán idegesítő módon lebegtetett, mert várta, hogy a görögkatolikusok felszabadításáért cserébe mit követel Ceausescu.

Bálint Lajos bevitt magával az épületbe, de mutatta is, hogy hol vannak lehallgató készülékek a falakban, végül a szobájában kávéval és magyar Pick szalámis szendviccsel kínált. Akkor ezek ott valutáknak számítottak, akár a cigaretta. Volt egy hordozható sztereo magnója, azt a lehallgató készülék közelébe tette a pazarul berendezett hivatali szobájában, de arra nem emlékszem már, milyen zenét hallgattunk. Kommunikációnk két síkon folyt. Beszélgettünk mindenféle ártalmatlan dologról, és kézzel írtunk egymásnak levelet, amit helyben magunkban el is olvastunk. Ez a megoldás hirtelen nekem jutott eszembe, s úgy tűnt, ez a kommunikáció meg is nyugtatta a riportalanyom. Maximum egy órát beszélgethettünk így, de végül aztán megtudtam, hogy aggodalmam ő is megalapozottnak tartja, és támogatja a diplomáciai törekvéseinket.

Készítettem egy hosszabb elemzést is, amolyan nulla verziót. Ebben az volt a legkeményebb érv, hogy ha román vezetést raknak Erdélyre – Jean Robu érsek lobbijától féltek egyébként a magyarok –, akkor számos pap ki fog lépni, és katolikus hívek százezreit is elveszítheti az Egyház. Nem tudtam persze, hogy így lenne-e, de jól hangzott.

Még az év decemberében kitört a forradalom, s ez a helyzet sok mindent átírt. Nem a diplomáciai karrierem szárba szökkentését motiválta, hanem, hogy inkább Romániába utazzak megint, mert ott történtek az események. Azt kell látnunk, hogy a diktatúra összeomlása kinyitotta a kaput a görögkatolikusok újjászerveződése előtt anélkül, hogy ezért komoly magyar árat kellett volna fizetni. Az Egyházon belül pedig a burkolt aggodalmak alighanem nyílt tárgyalássá váltak. Úgy tűnt, nincs szükség külső, magyarországi segítségre, a szabadságban senki sem zsarolható, s a Vatikán sem lesz már kényszerhelyzetben.

Már korábban is ki kellett találnom egy fedősztorit, ha netán a Securitate elővesz. Nem akartam azt mondani, hogy a Vatikánba készülök, csak előbb megkérdezem a főpapokat, mit szólnak az elméletemhez (ekkorra már az elméletet a sajátomnak tartottam).  Fedősztoriként azt találtam ki, hogy az 50-es évek időszakát kutatom, mikor Márton Áron a börtönben volt. S ahogy egy jó fedősztorihoz illik, gyűjtöttem is a beszélgetések alapján az eseményeket, raktam össze a mozaikokat.

Ezzel párhuzamosan viszont,  számomra átláthatatlan sebességgel,  megindult a romániai katolikus egyházmegyék struktúrájának átszervezése. Volt erről vita, a bukaresti érsekségnek nem tetszett a többi egyházmegye egyesülési törekvése, végül aztán II. János Pál pápa látogatása segített egy kompromisszumos döntéshez. 1991-től Gyulafehérvár érsekség lett, ez jól hangzik, de a másik három egyházmegyét meg Bukarest felügyelete alá tették. Ahogy ez a kompromisszumokkal lenni szokott, senki sem volt vele elégedett. A csapda az egyházi közigazgatás szempontjából hasonló a magyarok számára, mint ami a sztálini Magyar Autonóm Tartomány volt, azzal a különbséggel, hogy a gyulafehérvári egyházmegye még sokkal kisebb, a magyar katolikusok többsége pedig Bukaresthez tartozik. Nem jó hát a helyzet.

A „forradalom” után továbbra is jártam Erdélyt, immár csak a korábbi melléktevékenységemre koncentrálva. Abelarddal többször találkoztam, s az egyik alkalommal megint megkérdeztem, hogy mi van Eloise-zal. Ő arról nem is tudott, hogy szabadkőműves akart lenni. Kizárt dolognak tartotta. Bevallotta, hogy olyan leveleket írt neki, melyben eltávolodásukat javasolta, hiszen mindketten veszélyesek voltak a másik számára.

– Hogy miért engem talált meg a szerelem, nem tudom. Az emberek többsége áhítozik, vágyakozik, én viszont egész életemre kéretlenül kaptam ezt a terhet. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Eloise lelkét is megkaptam, de az eszét sosem – mondta. – Az mindig harcolt velem – ezen elkomorodott – ami meg engem illet, sokáig nem hittem el, hogy Eloise hozzám tartozhat. Amikor ott volt mellettem, akkor igen, de amint elváltunk olybá tűnt, mintha Eloise csak egy álom lenne, de aztán felderült arccal mesélte, hogy legutóbbi találkozásunk óta kiderítette, mi van vele, s hogy dolgozik a Szatmári Irgalmasok rendjének újraszervezésén. Ezért is tartotta elképzelhetetlennek a szabadkőművességet, mert úgy vélte, Eloise mindig elkötelezettje volt a katolikus felekezetnek.

A történelmi tények másutt is azt mutatják, hogy még épp volt annyi erejük az ötvenes években felszentelt legfiatalabbaknak, hogy a rendszerváltozás után, mikor ugyan már 60 fölött jártak, még belevágjanak intézményük újraélesztésébe.

– Szerettem, s könnyen elengedtem – mondta, s elővette a rózsafűzért, melyről már korábban is tudtam, hogy az neki kicsit Eloise. Látta az arcomon, hogy nekem, amit mond, nem stimmel. Ekkor felemelte az ujját, hogy felhívja a figyelmem arra, valami fontosat akar mondani. Mozdulataiban volt energia és vidámság, a történetmesélés öröme. Akinek nincs mesélnivalója, csak az fogy el öregkorára. Olyasmit, hogy fiam, sose mondott, a tanításának csak ilyen apró jeleit szokta volt adni:

– Nem szeretni valakit és könnyen megválni tőle, ugye, rendben van. Az is logikus, hogy szeretni és szenvedve szakítani. Ezek a hétköznapi, mondhatnánk, normális dolgok. De még nem szeretni és szenvedve szakítani is igen gyakori kapcsolatvég. Dolgozik a büszkeség, a harag. Ám szeretni és elengedni, az csak úgy megy – legalábbis esetemben erről van szó, s nem mondom én, hogy nem volt ebben önzés, vagy kifáradás, de a lényeg –, hogy tudom, Eloise a másik felem. Amit álmodtam, az a valóság volt. A halál nem elválasztani fog minket, hanem majd végre összehoz, majd így folytatta:

-  Eloise igen nehezen viselte mindig, hogy nem léptem ki a ferences rendből, néha úgy tekintett rám emiatt, mintha megcsalnám. De tűrt. Viszont mindig éreztem, hogy ha egy másik asszonyra néznék úgy, mint rá, abba belehalna.

Restelltem faggatni a fiáról, de a kíváncsiság ezúttal nagyobb volt bennem. Szatmárnémetiben színész, tudtam meg.

 

Kép, magyarországi könyvbemutató, Paár Ádámmal 

 

MELLÉKLET

A ROMÁNIAI RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZ 1949 ÉS 1955 KÖZÖTT

 

JURISDICTIOs vonal az Erdélyi Egyházmegyében	SZENTSÉGI vonal	DELEGATUS APOSTOLICUS vonal	A LÁZADÓ KÁPTALAN és a BÉKEPAPSÁG vonala	A KATAKOMBA- EGYHÁZ vonala
MÁRTON ÁRON   helyettes ordináriusok:   BOGA ALAJOS   SÁNDOR IMRE   GAJDÁTSY BÉLA     titkos ordináriusok:   JAKAB ANTAL   MÁRTON MÓZES   LESTYÁN FERENC,   SZILVESZTER SÁNDOR   KOVÁCS BÉLA (?)   LAJOS BALÁZS   FUCHS GÁBOR   tartalékok: JAKAB LÁSZLÓ, BORS BALÁZS, GAÁL TAMÁS, ERŐSS LAJOS stb.	BOROSS BÉLA   ERŐSS ALFRÉD   MACZALIK GYŐZŐ   BOGDÁNFFY SZILÁRD   DURKOVICI ANTON   JOSEPH SCHUBERT   stb.	DEL MESTRE   PATRICK O’HARA   HIERONYMUS MENGES   DUKÁT JÓZSEF   SIMONFI ANDOR	FARAGÓ FERENC   ADORJÁN KÁROLY   NAGY JENŐ   ÁGOTHA ENDRE   KULCSÁR MIHÁLY   KÖPECZI JÁNOS   ÚJLAKI JÁNOS   POP JOSIF   BARÁT BÉLA   PAKOCS KÁROLY   CÉZA FERDINÁND   stb.	BENEDEK FIDÉL   GURZÓ ANAKLÉT   ERŐSS LAJOS   GODÓ MIHÁLY   STÖCKL ODORIK   FERENCZ ERVIN   két férfi rend: jezsuiták és ferencesek egységes szervezetként, valamint több feloszlatott női apácarend egyes tagjai.

 

---

---