Abelard találkozik Márton Áronnal

Hogy Abelardot be lehetett volna-e szervezni a kormány ügynökének, abban jogosan kételkedünk, de számos papot sikerült, ami egy fokozottabb óvatosságot fejlesztett ki a katakombaegyház tagjaiban. Az állam által Gyulafehérvári teológiára kinevezett Pakocs dékántól mindannyian féltek, de róla lehetett tudni, hogy elkötelezett békepap, másokról viszont nem mindig derült ki, hogy megbízhatóak-e. Abelard ezért sem kötötte senki orrára, hogy Bukarestbe készül Márton Áronhoz, akit az érseki palotában, még őrizetben tartottak.

A püspököt 1954 decemberében a jilavai börtönből igencsak leromlott fizikai állapotban egy bojár villába szállították. Petru Groza itt már bármikor meg tudta látogatni, s elmesélte neki, hogy jutott el a kiszabadításáig. Hát úgy, hogy átnézette az egész peranyagot, és kigyűjtette az eljárási hibákat, majd Gheroghiu-Dej elé tárta. Dej eleve hajlott a püspök kiengedésére, mert Grozához hasonlóan tisztában volt a nemzetközi enyhülési folyamatokkal[1], s képben volt Pacha kiengedésének hasznosságát illetően is, amivel meglepte Grozát. Voltaképp maga is úgy gondolta, hogy a katolikusokkal szembeni háborút elbukták, Pacha halála után pedig a helyzet kiegyezésért kiált.

Márton Áront még kínos lett volna emberek közé engedni soványsága miatt, és még egyeztetni is akartak vele. Gheorghiu-Dej nem gondolta azt, hogy bebörtönzése ne lett volna jogos, mint amit Groza magyarázott neki, sőt úgy vélte, hogy csak felfüggeszteti a püspök börtönbüntetését, de ne mondják ki az ártatlanságát, és pláne ne rehabilitálják. Így jobban sakkban is tudják tartani – vélte –, mert bármikor visszavihető.

- Ez a maga által igen tisztelt Márton Áron püspök úr- mondta iróniával Dej Grozának – egy felfuvalkodott hólyag. Mivel nem akar kegyelmet kérni, megtartjuk a büntetőjogi felfüggesztettségét, hogy ne felejtse, Romániában kommunizmus van. Valamint érje el az elvtárs, hogy Márton Áron csak a Vallásügyi Minisztériumon keresztül tárgyalhasson a Vatikánnal – Dej sorolta a feltételeket, és Groza bólintott, pedig tudhatta volna, hogy Márton Áron egyikbe se fog belemenni.

Dej a bukaresti érsekséget is felajánlotta Márton Áronnak, mert nem akarta tudomásul venni, hogy ezt a rendszert nem ő irányítja, és a visszautasítás miatt úgy feldühödött, hogy már küldte volna vissza a püspököt a börtönbe, amiről Groza azzal beszélte le, hogy egy ilyen lépésnek a földalatti egyház további erősödése volna a következménye, mely már teljesen láthatatlanul irányítja a magyar tömegeket. Így aztán Dej mást eszelt ki. Kiadta az utasítást, hogy a ferencesek közt akkor eszközöljenek letartóztatásokat, amikor Márton Áron hazatér.

Márton Áron el tudta mondani Grozának, hogy a börtönben eltöltött időt, amit görögkatolikusok közt átélt, úgy értelmezi, hogy mára már végképp nem azt látja senkiben, ki milyen náció tagja. Erre a tanításra szüksége volt, és Isten kezét látta benne. Groza, aki a görögkatolikusok helyzetét a román valóságban véglegesen elveszettnek tartotta kérlelte Márton Áront, ne feszítse túl a húrt, ne követelje a görögkatolikus rendszer visszaállítását. Reálpolitikus volt, egyedül a nemzetek közti békés egymásmellett élés tekintetében maradt idealista. A nemzetek közti kölcsönös megértésbe vetett hitét nem adta fel, sőt, úgy érezte ebben Márton Áron csak most éri utól őt. Bűntudata amiatt volt, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült kiszabadítania a magyar püspököt. Nem nézett ki jól Márton Áron, még egy év, egy betegség elvihette volna.

Azt Márton Áron kevésbé tudta nyomon követni, hogy távollétében mi is történt Erdélyben az Egyházzal. Erről faggatta Grozát, aki valamit azért mesélt a békepapság kudarcáról, de arról már semmit sem tudott, hogy a gyulafehérvári papneveldében a békepapi tanári kart faképnél hagyó diáksággal mi lett, vagy hogy az Adorjánék által újraindított teológia hány fővel működik. De például a ferencesek földalatti egyházirányításáról azért nem kérdezett, mert arról azt sem tudta, hogy erről bármit kérdezhetne. Később érkeztek hozzá látogatók, akik beszéltek neki a ferencesekről, de sok jót nem mondtak, sőt, épp ellenkezőleg, kártékony makacsságukat ecsetelték, a nép közti lázító magatartásukat hibáztatták minden rosszért, s náluk – így a beszámolók – csak a jezsuiták voltak rosszabbak.

Abelardot még ebben az évben befogták tanítani, így Márton Áronhoz való utazása előtt még megtartotta az óráját Désen, azoknak a ferences szeminaristáknak, akiket valójában titokban tartottak. Igaz, mindössze csak nyolcan voltak, de bennük látták a ferencesek a folytonosság biztosítékát. Bátor vállalkozása volt ez a fiatalembereknek, és kétséges is volt, hogy van-e bármi értelme. Ha papok akartak volna lenni elmehettek volna Gyulafehérvárra, az ottani papneveldébe. A hatóság sem tudta, hogy Désen papnevelés folyik, s ha rájönnek, az is kellemetlenséggel járhatott volna a számukra. A rend hivatalosan nem létezett, tehát ők egy államilag el nem ismert iskolában tanultak. Igaz, tulajdonképpen a katolikus egyház sem létezett, mert a román törvények értelmében változatlanul minden hazaárulás volt, aminek nem országhatáron belül volt a központja. Végezetül pedig nem volt szabadlábon egy püspök sem, aki, ha egyáltalán merte volna, a hatóságok rosszallása ellenére felszentelhette volna őket. Abelard ezért aztán nem bírta megállni, hogy ne árulja el nekik, hogy elszántságuk alighanem meghozza a gyümölcsét. Annyit mondott, hogy a katakombaegyháznak és a vértanúknak köszönhetően Márton Áron szerinte hamarosan szabad lesz.

– Ez most már egészen bizonyos, s nem akárki lesz, aki majd felszenteli magukat. Tanuljanak rendesen, mert még az sem kizárt, hogy a püspök úr fogja Önöket vizsgáztatni – magázta a diákokat.

Ami a vértanúságot illeti, ha a vezető egyházi személyeket nézzük, 50% volt annak az esélye, hogy valaki kikerül élve az állam kezéből, legyen az az előzetesben történt kihallgatás, az ítélet nélküli Duna-csatornához hurcolás vagy maga a börtön. Márton Áron életereje is fogyóban volt. A Bukarest melletti villából aztán átmehetett az érseki palotába. Itt már elvileg szabad volt, látogatókat is fogadhatott, nem állt közvetlen őrizet alatt, kijárhatott fogorvoshoz is, de azért még nem mehetett haza. 1955. január 3-a óta állt fönn ez az állapot, és Anaklét nagyon aggódott amiatt, hogy nehogy Bukarestből bármilyen nyilatkozatot tegyen, határozatot hozzon, mert mindenekelőtt – vélte – alaposan tájékozódnia kellene. Ezért volt fontos Abelardot elküldeni hozzá, hogy figyelmeztessék, elvégre közvetlen környezete alighanem a békepapokból, Gyulafehérvár államilag támogatottjaiból, Céza Ferdinándból, Pakocs Károlyból és hasonló emberekből állt. Céza már jogtanár volt Gyulafehérváron, Pakocs besúgói karrierje pedig nem volt nyilvános, ellenben költő volta, és nagy műveltsége igen. Írói vénáját és tekintélyét arra használta, hogy terjessze azt az álláspontját, hogy a katakombaegyház fából vaskarika. A XX. században az Egyház nem lehet titkos társaság Romániában, ahogy sehol sem az az egész világon. Pakocs még a pápának is írt levelet, hogy nem lesz-e túlságosan rossz húzás Márton Áron visszaengedése a székébe, hiszen Mindszentyvel is alaposan melléfogtak Magyarországon azok a vatikáni diplomaták, akik benne látták a jövőt. Pakocs bizonyítva látta, hogy Mindszenty a Habsburg restauráció szószólójaként nagyon félrevitte a dolgokat, s miatta sokkal nehezebben alakult ki a magyar állam és az egyház közt a kompromisszum. Attól tartott Márton Áron vezetésével ilyen kompromisszum, mint Magyarországon, nem is lesz, és ez rengeteg szenvedést hoz majd magával.

– Csak nehogy valamit lépjen, mielőtt alaposan tájékozódik – mondta el az üzenet lényegét újra és újra Anaklét Abelardnak, kit már idegesített az állandó ismételgetés. Ő is épp eléggé aggódott amiatt, hogy a békepapok gyűrűjében lábadozik Márton Áron. 

Egyébiránt maga Anaklét is azt remélte, amiképp az egész papság is remélte vagy félte, hogy ha Márton Áron hazatér, akkor lesznek majd jó papok és rossz papok, s akik eddig felül voltak, alulra kerülnek, akiktől elvették a hivatalaikat, azok visszakapják, akik pedig az állam által befolyásolt rendszerben kezdtek el például oktatni vagy bármi más módon felemelkedni, példásan meg lesznek büntetve. S bár a népben nagy volt a lelkesedés a püspökük kiszabadulását látván - hiszen magyar függetlenségi sikerként értékelték -, a papság fele rettegett a püspök visszatértétől. Márton Áron híres volt arról, hogy szigorú tudott lenni. Anaklét csak mint nevelő volt szigorú, és egyházpolitikai ügyekben, pozíciójából adódóan, melyben nem rendelkezett hatalommal, körmönfont maradt, addig Márton Áron a rá bízott teljes romániai katolikus papság gyeplőjét is mindig keményen tartotta.

A kiengedéséről szóló tárgyalások más mederbe terelődtek, s nem követték a Pachával való forgatókönyvet. Márton Áron nem kért kegyelmet, perújrafelvételt, rehabilitációt, nem kért semmit az államtól. Nem kérvényezte azt sem, hogy engedjék ki, s elég gyorsan kiderült, hogy feltételeket szabadon bocsátására nem tudnak szabni, hiszen ha nem kér semmit, kompromisszumos megállapodást sem lehet vele aláiratni. Groza aggódott. Pontosan tudta, hogy a Kárpátokon túli románok, így maga Dej is, ezt a viselkedést nem véletlen tartja rátartiságnak és veti meg. Ő maga tisztelte ezt a gerincességet, de nem tudta hogyan közvetítsen a két világ közt. Papjai elhelyezéséhez meg Márton Áron ragaszkodott, de neki is hogy mondja meg, hogy nem fogja tűrni a kormány, hogy legalább a Vallásügyi Hivatal engedélyét ne kérje ki.

Abelard nem ronthatott ajtóstul az érseki palotába. Úgy akart a püspökkel találkozni, hogy arról a hatóságok nem szereznek tudomást, aminek az volt a megoldása, hogy elkerüli az esetleg épp látogatóba érkező békepapokat is. Rengeteg mondanivalót hozott magával. Például Gyulafehérvárról, a katakombaegyház működéséről, amely őrizte a lángot Márton Áron kiszabadulásáig. A békepapok vádjaira is szeretett volna reagálni, mert egyáltalán nem igaz, hogy Anaklét boldog-boldogtalant kiközösített volna, épp ellenkezőleg, a technikai ügyek intézését és a lelki dolgokét különválasztották, sőt, még e tekintetben is megkülönböztetett megtévesztetteket, gyávákat és árulókat. Eloise skálajavaslatából ennyi kategória maradt. Azt is el akarta mondani, hogy Anaklétnak legalább annyi munkája volt a radikálisokkal, mint az elvetemült kommunistává vált papokkal, hogy mást ne mondjon, Godó éppenséggel okozott Anaklétnak álmatlan éjszakákat.

Abelard fogalmazgatta magában a mondandókat, magáról nem akart mesélni, és ahogy belegondolt, ő talán nem is okozott álmatlan éjszakákat Anaklétnak, bár szerinte direkt jó volt, hogy Godónak más szerep jutott, mint neki. Talált a bukaresti érsekségen egy megbízható, ott dolgozó nővért, akivel lerajzoltatta a ház belsejét. Segítségre volt szüksége, mert nem ismerte jól az épületet. Idegen volt az érsekség, idegen volt Bukarest. De nem csak Abelard számára volt elfogadhatatlan, hogy ez a katolikusok központja. A magyarok Bukarestet egyházi szempontból jelentéktelennek tartották. Nem volt ezeréves története, mint Gyulafehérvárnak, s mindenki tudta, hogy a Vatikánnak csak azért fontos, mert a románoknak ezzel akarnak a kedvükben járni. És persze a görögkatolikusok miatt. De létszám tekintetében Bukarestben alig volt katolikus, ez már ortodox vidék volt.

A rajz és az egyéb figyelmeztetések alapján aztán Abelardnak sikerült úgy bejutnia Márton Áron szobájába, hogy senki sem vette észre. Ám nem érezte magát biztonságban, és nem mert sokáig maradni. A püspök fel sem ismerte, pedig ő szentelte pappá. Mennyivel egyszerűbb lenne most ez a helyzet Anaklétnak – gondolta magában Abelard. Féltérdre ereszkedve kezet csókolt a püspöknek, ahogy illett:

- Püspök úr emlékszik talán rám, én mentem Csíksomlyóról Gyulafehérvárra motorral az autója előtt.

A püspök nem túl meggyőzően bólintott. Abelard hiába fogalmazott magában annyi mindent, csak a legfontosabbat tudta elmondani.

– Nem is volt szándékomban elhamarkodottan intézkedni – felelte Márton Áron. – Itt én még fogoly vagyok. Megmondtam nekik, hogy addig semmilyen utasítást nem adok ki, amíg haza nem értem. Sőt, hazatérésem feltételeként szabtam, hogy Adorján Károly kanonok, meg Josip Pop, aki meg tanít a teológián, ne legyenek Gyulafehérváron, mikor én hazaérek. Josip Pop egyébként itt járt, az üzenetemet nyilván eljuttatták hozzá, arra kért, hogy csak a szemesztert csinálhassa végig a diákokkal. Nem akceptáltam a kérését.

Abelard távozott. Végül is fölöslegesen jött, fölösleges volt az aggodalom. Lesz még idejük elmesélni a velük történteket, s mindazt, ami Erdélyben zajlott, míg a püspök távol volt. A pályaudvaron aztán beleszaladt egy igazoltatásba. Véletlen pech volt, de nem őt keresték, megúszta.

Kép Bukarest, katolikus templom, forrás itt.

Folyt. ld. itt.  

---

---