Abelardot megint beviszik a Securitatéra

– Régen járt már nálunk – üdvözölte a szekus, aki Abelardnak valahonnan ismerős volt, aztán rá is jött: ez a pasas volt az, aki igyekezett visszafogni a szadista kiugrott papot, aki aztán szétverte a nemi szervem, mondta magában. Itt volt a csupa izom verőember is, de hajdani erőszaktevője nem, s ez kicsit megnyugtatta.

– Nem szívesen járok erre – felelte, mintha legalábbis most önszántából jött volna. – Nincsenek jó emlékeim.

A szekus tiszt szabadkozott, a jó rendőrt játszotta:

– Az Ön esete után a századost leszerelték.

– Hová jutnak így maguk, ha a legjobb embereiket eltávolítják – felelte Abelard. Az az érzése volt, hogy ugyanazon a széken ül, csak most nem volt lekötözve, de aztán rájött, hogy az összetört alatta.

– A legjobb embereink partnereket találnak, és nem ellenségeket csinálnak – magyarázta a szekus. Magának ott volt ugye az az Eloise nevű lány. Őszinte leszek magához. Minket arra képeztek, hogy ilyen esetben a magafajta papnak mondjuk azt, hogy közhírré tesszük, hogy szeretők, kivéve, ha hajlandó jelentéseket írni a többi pap tevékenységéről. Erre az az állat százados meg szétverte a tökeit. Ugyan mire ment vele? Látja, én egyenes ember vagyok, s ezért most fel is ajánlanék valamit. Tulajdonképp ezért is kértem, hogy hozzák be.

– Hogy egész pontos legyek, a tökeim rendben vannak – helyesbített Abelard.

– Jó, jó, tudjuk az orvosi részleteket, megszereztük a zárójelentését. Nagyon sajnáljuk a dolgot, kárpótolni szeretnénk.

– Kár volt az adatgyűjtéssel vesződniük. Nem tudom, tán orvosokat fenyegettek, hogy szegjék meg a titoktartásukat. Teljesen fölösleges volt. Én mindenkinek elmeséltem, mi történt velem. Ha bemegy Erdélyben akármelyik kis templomba, talál öregasszonyt, aki elmeséli magának, hány centim maradt. Sőt, azt is jobban tudják, mint én, hogy pontosan hogyan ütöttek, milyen szögből, hányszor, s azóta miként ülök a széken. Egészen szaftos részleteket tudhatna meg. Lehet, én is így fogom kideríteni, mi történt velem.

– De azt nem tudják, hogy szeretője is volt – mondta a szekus.

– Azt valóban nem. Azt viszont igen, hogy a jövőben már nem lesz, s ettől kezdve nincs mitől félnem a hívek előtt. A múlt elmúlt.

– De azt tudja-e, hogy mi Eloise-t a börtönben, ha akarjuk, utolérjük. Áthelyeztethetjük jobb vagy sokkal rosszabb helyre. Felgöngyölítettük a Páter Godó által vezetett szervezetet. Gyakorlatilag a volt Szatmári Irgalmas Nővérekből kerültek ki a maga idegbeteg jezsuita barátjának a barisnyái.

Ekkor kicsit megrezdült Abelard, mert értette, hogy az ő vagánykodására fenyegető választ kapott. Igyekezett közömbösnek mutatkozni:

– A nők ne szóljanak bele az egyház ügyeibe, ugye. Hogy is mondják ezt maguk latinul? A fenébe, nem jut eszembe, na, segítsen már – mérgelődött a szekus, majd folytatta:

– Nézze, talán hallott róla, hogy előkészületben van Márton Áron szabadon bocsátása. Petru Groza elnök úr ezt, már ha jól tudom, a ferences atyáknak is egyre többet emlegeti. Higgye el, mi még ennél is sokkal több információt megoszthatnánk Önnel, hogy milyen terveink vannak, ha Ön is megosztana velünk néhányat. Jól összedolgozhatnánk annak érdekében, hogy az Egyház is visszaszerezze a tekintélyét, és a szocializmus is fejlődjék. Sokkal előbb értesülhetne például fontos dolgokról. A célunk már nem a békepapság megszervezése, hanem az együttműködés kialakítása. Egy olyan világ felé tartunk, ahol a kölcsönös tisztelet lesz a meghatározó.

Abelard eddig nem mosolygott, s pláne nem nevetett, de most egyszerűen a szekus szemébe nézett, és kinevette. Bár egyik leggyengébb pontján támadták, mintha csak belelátott volna ez az ember a veséjébe: Eloise-zal való zsarolással, és a mézesmadzag sem volt semmi, hogy kormányzati szándékok és hírek közelébe kerülhet. Nem hatalmat vagy pénzt, hanem bennfentességet ígértek neki. „A sátán csábítása sokféle”, gondolta magában.

– A beszervezésemmel kár kísérletezni – mondta Abelard nevetve. – Sikertelen volt az is, hogy vezető pappal akartak minket eltéríteni a helyes útról. Isten nyugosztalja Pacha püspök urat. Mondjam még, milyen eszközökkel nem érdemes kísérletezniük?

– Kíváncsivá tett – felelte a szekus.

– Szóba jöhet még az őrizetbe vétel, a kényszerlakhelyre telepítés, a letartóztatás. Ezeket a várható körülményeket már mind számba vettük, várjuk, kipróbáltuk. Aztán vannak még olyan operatív eszközeik, melyek során a papság közt bomlasztanak.

– Ugyan – vetette ellen a szekus –, ezt maguk ferencesek szívességből megteszik nekünk. Én épp azt ajánlom, hogy legyen ennek vége, mert új koncepció van a nap alatt.

– Új, tisztességes kapcsolatról beszélni, miközben nem hagyják abba a beszervezési törekvéseiket, nem gondolja, hogy ellentmondásos? – kérdezte Abelard.

– Folytassa inkább még a módszereink ismertetését. Maga igazi tanár, és én szívesen tanulok.

Abelard folytatta:

– Említettem a bomlasztást – mondta –, de azt maga szerint átvettük. Nos, szerintem meg nem. Maguk folyamatosan bomlasztják a papságot. A papságon belüli ellenségeskedést például ügynökeiken keresztül terjesztik, és azt híresztelik, hogy két ellentétes és egyformán erős csoportról van szó.

– Mert maguknál két ellentétes és egyformán erős csoport harcol egymással, azért – vetette ellen a szekus, de nem cáfolta, hogy ezt valóban híresztelik.

– Akkor már csak az operatív módon megvalósított lejáratást kell említenem – mondta Abelard – Papokról terjesztenek olyasmit is, hogy melyik homoszexuális, vagy melyik harácsol, melyik ront meg kiskorúakat, melyik dőzsöl a hívektől lopott pénzen. Ezek is mind igazak?

– Lehetnek néhol túlkapások a kommunikációban – ismerte el a titkosrendőr elkomorodva –, de annyit hadd áruljak el magának, hogy ez volt az utolsó esélye.

– Mire? – kérdezte Abelard.

– Hogy megússza a börtönt. Nem akartam ezzel kezdeni, mert tudtam, hogy magánál azzal úgysem érnék célt.

– Barátságunk emlékére, mely a beszélgetésünk elején szövődni látszott, hadd meséljek el még egy történetet, mielőtt letartóztat – mondta Abelard.

– Még nem tartóztatom le, és nincs is rá parancsom. Egyébként pedig azt mesél, amit akar, csak ne legyen hosszú.

– Rám még ellenség nem haragudott meg – kezdte Abelard. – Mi tisztességesen bánunk a békepapokkal is. Megmondjuk, mik a feltételei annak, hogy a hívek ne kerüljék őket. Nem is haragszanak rám. Volt viszont egy jótevőm, aki sok pénzt hagyott az asztalomon. Csak annyi volt ráírva a borítékra, hogy Jótündér. Elkezdte persze piszkálni a csőröm, hogy ki lehet az, miért nem mondja meg, hogy mire szánta, miért tette borítékba, hogy került az asztalomra, és miért nem tette inkább a perselybe. Azt gondoltam, ilyen Jótündér nincs is. Amerre mentem tehát, meséltem az esetről, és volt, ahol viccesen azt felelték, ők is szívesen látnának egy ilyen Jótündért. Aztán kinyomoztam, ki tette a borítékot az asztalra, ki férhetett ilyen közel hozzám, de kiderült, hogy azt a nővért csak megkérték a közvetítésre, és a lelkére kötötték, hogy ne árulja el a forrást. Végül kiszedtem belőle.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy a Jótündére haragszik magára?

– Okos ember maga, nem hiába lépett a százados helyére – mondta Abelard. – De igen, pontosan erről van szó. A Jótündér valóban gazdag volt. Elmondta nekem, hogy jó keresztényként mindig szokott minden évben valahová névtelenül pénzt küldeni, de amikor megtudta, hogy én a cigányokkal foglalkozom, azt gondolta, hogy nekem kell segítenie, és nem a cigányoknak, mert én jobban fogom tudni, mire kell. Én meg nem átallottam azt mondani köszönöm helyett, hogy hát értem már, így akarja a lelkét megnyugtatni, ezért a névtelen és a tárgytalan boríték. Ismerem, mondtam neki, ezt a lélektani működést, a szükségét annak, hogy jónak érezzük magunkat.

– És mennyi volt a borítékban? – kérdezte a szekus.

– Nem a boríték tartama a lényeg – mondta Abelard –, a történet nem erről szól.

– Tudom – mondta a rendőr –, a történet arról szól, hogy maga egy barom.

– Mégiscsak megértett – felelte Abelard, majd felállt, és elindult az ajtó felé. Az izomember megmozdult, hogy utána indul, de a szekus leintette. Miután maguk maradtak, így szólt az izomemberhez:

– Mekkora állat volt a százados. Szabaddá tette ezt az embert, pedig mikor még megvolt a farka és a lotyójához járt, be tudtam volna szervezni ügynöknek. Az ÁVH-sok is milyen jól boldogultak Budapesten a Balogh páterrel.

– Budapesten, a Balogh páterrel – ismételte bután a kidobóember, de a szekus, mintha csak magával beszélgetne, folytatta:

– Hát, kedves barátom, mi mindenütt ott vagyunk. Tudjuk, mi megy Magyarországon, figyeljük még az ÁVH-t is. Ez a Balogh páter voltaképp nem is páter, ki tudja, miért ragadt egy világi papra egy szerzetesi név. Egy rendes kommunista, igaz, sajnos zsidó származású katolikus, aki a békepapság fénylő csillaga volt odaát. Mostanra félrerakták, mert nem mindig úgy ugrált, ahogy kéne, de hát már elvégezte, amit Sztálin elvtárs kijelölt számára. Mennyivel könnyebb a magyarországi kollégáknak végigvinni a tervet, mint nekünk. Nekünk maximum Pakocs Károlyaink vannak.

Úgy vélte, Balogh páter egy bohém szélhámos, akivel nem lehetett nehéz dolga a magyar titkosszolgálatoknak, míg Pakocs egy merev moralizáló konzervatív és tekintélyelvű figura, aki inkább törik, mint hajlik. És akkor még itt vannak neki a jampec vagányok, mint ez az Abelard, aki egyszerre reakciós és ravasz is.

A szekus a szobában egyedül maradt. Azon morgott, hogy nem jutott eszébe a nőkről szóló latin idézet, és emiatt mikor Abelarddal beszélt, egy pillanatra elveszítette fölényét, pedig nemrég olvasta Pakocs írását. Kivette a füzetet a fiókból: „Mulieres in ecclesia taciant.” – ismételgette magában. Aztán beleolvasott Pakocs Godó jellemzésébe is, melyből áradt az őszinte kritika. Ilyen jelzőkön futott át a szeme: nagyfokú hevesség jellemzi, pökhendi, modortalan, ítélkező, ideggyönge megbomlott elme, szamosújvári kalandor… s egy szép mondat felett elidőzött: „vadászebek dühével keres okokat magatartása igazolására”. De azzal is egyetértett, hogy a jezsuiták mind ideges-zavart lelkűek. Kár, gondolta magában, hogy a ferencesekről nem ír Pakocs.

Kép forrása itt. 

Folyt. ld. itt. 

---

---