Eloise ismerkedése a szabadkőműves gondolatokkal

Minden embernél megragadható valamilyen alap-beállítottság a boldogságra. Sok más tulajdonság is bizonyára ott van bennünk: irigység vagy jóság, aktivitás vagy visszahúzódás, önzés vagy áldozatkészség stb. A boldogság iránti fogékonyságon például elég nehezen tud változtatni a külvilág. Szélsőséges esetekben persze igen, de akkor is csak átmenetileg. Ha egy tízpontos skálán kellene elhelyeznünk Abelard boldogság-beállítottságát, akkor ő 7-es pontot kaphatna, míg Eloise 6-ost. Viszont Abelard mozgása 6 és 8, míg Eloisé 4 és 10 közötti. S ne gondoljon senki mániákus depresszióra. A mániákus depressziós ember hangulata akkor is ingadozik, mikor a környezete erre semmilyen okot nem ad. Eloise-ra viszont nagyon is hatott, hogy milyen helyzetben volt, vagy hogy épp mit gondolt önmagáról. Nem a hormonok játékának volt kiszolgáltatva, hanem egyszerűen csak erősebben reagált mindenre.

Abelardon az sem sokat változtatott, ami a férfiasságának elvesztése során történt vele, legalábbis a küzdőképességén, alkalmazkodásán, kíváncsiságán szinte semmit, és nem változtatott rajta a börtön sem, melynek eseményei túlnőnek már a történet keretén. Ő saját állandóságát azzal magyarázta, hogy azért ilyen, mert van hite. Valójában viszont nem annak köszönhette a lelke fiatalságát, hogy volt hite, hanem azért volt tartós a hite is, mert a lelkén nem fogott a külvilág. Akinek a lelke nem bizonytalankodó, az könnyen meg tudja tartani a hitét, vonatkozzon az a hit az élet ateista értelmére, az emberekre vagy a keresztény vallásra. S most haladjunk csak tovább a vallásos hittel mindig összhangban lévő Abelard egy másik jellegzetessége felé.

Ha választania kellene a szerzetesrendek közül, akkor az Abelard-típusú pozitív életszemléletűek a ferenceseket választják, a kételkedők, de magukat a helyes irányra rákényszeríteni akarók pedig a jezsuitákat. Abelard tehát a helyén volt, míg Eloise változott. Csúszkált a ferencesek,  a jezsuiták vagy a szabadkőművesek életszemlélete közt, hol ezt, hol azt találta vonzóbbnak. Politikai érzékenysége, érdeklődése és figyelme szélesebb volt, mint Abelardnak. Személyes fejlődésében változott a szabadság iránti vágyból a rend szeretetébe, aztán a börtönben vissza a szabadságvágyba. Eloise nem olyan emberként fog kikerülni a börtönből, mint ahogy bekerült. Egyformán növekszik a tudatosság iránti igénye, és az ésszel fel nem fogható dolgok iránti vonzalma.

Abelardnak a vallási rítusok olyanok voltak, mint másnak a levegő, természetes. Nem okozott külön örömöt, nem figyelt rájuk különösebben, és nem váltottak ki belőle érzelmeket. Ezért aztán más rítusok viszont idegenként és ijesztően hatottak rá. Talán racionálisan fel tudta őket dolgozni, de az első érzelmi reakciói sose voltak pozitívak. A mássággal neki mindig munkája volt, ám élete során folyamatosan edződött, hiszen Romániában, aki folyamatosan mozgásban volt, annak a legkülönbözőbb nyelvekkel, kultúrákkal, szokásokkal, vallásokkal kellett találkoznia, és Abelard mindig tudott ezekhez alkalmazkodni, rendkívül gyorsan el is fogadtatta magát, bárhová küldték. De ez mindig konkrét megismerésekhez kötődött, és ha új idegen szokásokkal találkozott, megint elölről kellett kezdenie mindent.

Eloise számára semmilyen rítus nem volt magától értetődő, mégis nyitottabb volt mindegyikre. Meglátta saját családjában is a kulturális lenyomatot. A politikai érzékenységet, úgy vélte, apja felmenőitől, a zsidó óvatosságból örökölte, anyjától meg a keménységet és az elszántságot. Abelard örökségként inkább a precízséget és a bohémságot nevezhette volna meg. Anyja volt bohém természet, bármilyen kalandba hajlandó volt belemenni, amiről aztán a faluban mesélhetett. Abelard egyfelől bohémnak, másfelől szent asszonynak tartotta, akit a többiek valóban követtek is. Abelard és Eloise hasonlított abban, hogy mindkettejük felmenőinek ellentmondásai keveredtek bennük. Igen hasonlítottak egymásra abban is, ahogy szerelmüket megélték. Nemcsak Abelard látta szépnek Eloise-t, de fordítva is így volt, sőt, Eloise minden szeretkezés után nemcsak gyönyörködött Abelardban, de ki is mondta, mikor hozzábújhatott: „olyan szép vagy”.

Eloise nyitottabb volt a másság iránt, de nem volt számára magától értetődő vagy otthonos semmi pusztán attól, hogy valamibe beleszületett, és ismerte. Ettől még nem szokta meg. Ráadásul vonzalmai a rítusok iránt abból is táplálkozott, hogy rá mindezek érzelmileg hatottak. Egy misén az úrfelmutatásnak, a különböző vallási ünnepeknek számára jelentősége volt. A teológiát nem azért tanulta, mert a logikai és erkölcsi okosság grádicsain akart fejlődni, hanem mert őt mindez valahol megérintette. Tudásvágya más természetű volt, mint Abelardé, lázadóbb és bizonytalanabb, még akkor is, ha a prédikációiról ismert Abelardot a környezete forradalmárnak tartotta, Eloise pedig nem vállalt fel ilyen szerepet soha. Abelard kreativitása az önbizalmából fakadt, mert meglévő ismereteiből építkezett, Eloise bizonytalansága viszont külső kapaszkodókat keresett, s a börtönben mestere Raluca lett. Itt kezdett új utakra találni. Egyre kevésbé érdeklődött a kereszténység iránt, és egyre inkább vonzónak találta a szabadkőműveseket. Főként az tetszett neki, hogy van benne mindenféle rituális elem, és az mégsem valamiféle mágia, se nem szentség, csak tisztelet. Tisztelet az összes vallásos szimbólumnak, tisztelet a szabadságnak. Tudta, hogy Abelard a rituális szófordulatokat hókuszpókuszoknak tartaná, de megbizonyosodott arról, hogy ezek nemigen különböznek a keresztények más természetű hókuszpókuszaitól. Csak utóbbi önmagát liturgiának tartja, de ha úgy vesszük, ezek éppolyan hókuszpókuszok.

Más dologban is talált hasonlóságot a szabadkőművesek és a keresztények közt. Például amikor Raluca arról beszélt, hogy a fokozatokat, melyeket meg lehetett szerezni, intellektuális érdemhez kötik, a szimbólumok, a hagyományok és ki tudja még minek az ismeretéhez, meg hogy a fokozatok megszervezésének mániákusa a férje és a titkos barátai, ebben ráismert Eloise a jezsuitákra. Mindez vonzotta, ezzel szemben Abelard remete barátjára nézett fel, és állandó nyűgként tekintett minden fokozatiságra, legyen az a Securitatéé, a tudományé vagy saját egyházáé. Szerzetesrendjének fokozatai volt csak kivétel ez alól, itteni vezetőit szerette. Az, hogy csak bizonyos vizsgák és tudás megszerzése után legyen lehetőség belépni a következő grádicsban ücsörgő társaságba, Eloise-t nem zavarta, Abelard viszont sznobizmusnak tartotta, és inkább érezte jól magát a cigányok közt, ahol a legkisebb gyerek is, ha elég erős volt a hangja, odaszólhatott a legtekintélyesebb öreghez.

Mindennek ellenére, Raluca elbeszélése alapján úgy tűnt, mintha a szabadkőművesek ideológiájában egy szabadságszerető társaság volna. Amit pedig Raluca is hókuszpókuszoknak nevezett, azokat Eloise inkább szertartásoknak. Raluca így mesélt a házasságáról:

– A testvérek ünnepélyesen figyeltek, a főmester pedig azt mondta nekünk, amikor a számomra teljesen értelmezhetetlen szimbólumok előtt álltunk: „intézményünk szelleme, melyet szeretet és béke hat át, figyelmeztessen benneteket mindig arra, hogy a házasságotoknak megértésen kell alapulnia, és felbonthatatlan”.

– Ez szép – mondta Eloise –, olyasmi, mint az Egyházé. És a szabadkőművesség akkor maga is vallás? Azért kérdem, mert a vallások nem érdekelnek.

– Ha vallás volna – felelte Raluca –, akkor a hókuszpókuszaikat nem szertartásnak, hanem liturgiának neveznék. A szertartásaikat nem vezetik vissza Istenig, nem szakrálisak. Emberek találták ki Isten dicsőségére, de nem gondolják, hogy be vannak kötve Istenbe, istenekbe vagy valamiféle abszolút bölcsességbe, ahogy a buddhisták vagy bármelyik más vallás. Istenhez fordulnak a szimbólumaik egy részével, de nincs ez a szakrális kötelék. A rítusokból vettek el a vallásokból, a külsőségekből, és a külsőségek rabjaivá váltak.

– Mit vettek át?

– Például az őskeresztények mivel féltek, hogy rájuk lelnek, őrizték a templomaikat. Csak a beavatottak vehettek részt a miséken, a szabadkőműveseknél máig így van, ma is van ajtóőr. Vagy – elemezte tovább Raluca a vallással szembeni jelenségeket – állandóan jelen van a humor. A vallások nem nevetnek a liturgiáikon, mert az szentségtörésnek számítana, de ahol nincsenek szentségek, ott lehet nevetni. Rítusokon is tudnak mulatni. A szabályok és a szokások magukért a szabályokért vannak, nem Istenért. Persze lehetnek tudatos vagy nem tudatos funkcióik, de én ezekbe már nem látok bele. Néha az az érzésem, hogy ez az egész a férfiaknak van kitalálva, az ő grandiózus énjük kiélése, a természeti népek titkos férfiöröme, ahol fontosnak érezhetik magukat.

– Nem hiszem – vetette ellen Eloise –, mert mióta arról beszélsz, hogy ez mégsem vallás, nekem egyre jobban tetszik. Mindez, úgy érzem, nekem való.

– Engem a töménytelen mennyiségű szimbólum csak a szépségével bűvölt el, de nem volna energiám elsajátítani a jelentésüket, csak hogy feljebb jussak a ranglétrán, márpedig nekem úgy tűnik, hogy ezeknek leginkább csak ez a funkciója. A szokásos pszichológiai képlet: ha megküzdesz valamiért, azt hiszed, hogy az értékesebb. Ha sok mindent meg kell tanulnod, hogy egy előkelőbb lépcsőn álló társaságba kerülj, akkor azt hiszed, hogy amit tanultál, annak értelme van, s hogy a társaság valóban kivételes. Én nem vettem észre a férjemen, hogy bölcsebbé vált volna, mióta feljebb került és mester lett, a szimbólumok értelmezése teljesen öncélú.  Persze – korrigálta magát a rabtársnő - a feleségek sosem ismerik a férjüket, ahogy az anyák sem a gyerekeiket. Ez már csak így van. Miért – folytatta Raluca, és hirtelen Eloise-ra nézett –, neked volna kedved mindezeket megtanulni?

– Attól nem ijednék meg. Te úgy tekintesz akkor a férjedre, mint akinek szüksége van arra, hogy különcködjön, fontoskodjon, és csak ennyi?

– Nem. Ezek a hálózatok, ha nem is uralják a világot, de tényleg változtatni akarnak rajta.

– A jezsuitáknak is az a törekvése, hogy királyok tanácsadói, hercegek miniszterei és fontos emberek tanítói legyenek – tette hozzá Eloise. – Godó is befolyásolni akarta a politikát, de nem úgy, hogy ő maga alkalmas lett volna a hatalom gyakorlására.

– A szabadkőművesek nem tanítani akarnak, hanem néhány jó célt felvállalva együttesen toszogatni a világot a kívánatos irányba. Vajmi kevés a valódi eredményük, de nagy a lelkesedésük, és imádják a titokzatosságot. Az őskeresztények lelkesedése lehetett hasonló.

– S nekik be is jött, mert valóban megváltoztatták a világot. Hátha a szabadkőműveseknek is sikerül.

Raluca a szokásos kétkedő módon nézett rá:

– Ce nu mai spui – mondta.

Egy másik alkalommal Eloise azt kérdezte:

– A páholyok üléstermét miért nevezik templomnak, ha egyszer nem vallás a szabadkőművesség?

Raluca nem válaszolt, csak megvonta a vállát.

– Mondtad, hogy van oltáruk, orgonáik, gyertyáik, a Bibliából ószövetségi utalásaik – erősködött Eloise.

Raluca hallgatott megint, s Eloise kezdte úgy érezni magát, mint a faggatózó gyerekek, akik fárasztják a felnőttet.

– Szerintem ez akkor sem vallás – válaszolt végre a román asszony, mert csak a gondolatait akarta összerendezni. – Nem tudok arról, hogy a történelemben valaha dogmatikai vitákba keveredtek volna, vagy válaszoltak volna az Egyháznak teológiai kérdésekben. Hatalmi harcokat vívtak, de teológiait sosem. Szerintem nem is érdekli ez őket. Nem forgatják a Bibliát úgy sem, mint ahogy te teszed.

Eloise bűvöletbe esett, bármikor mesélt neki Raluca a szabadkőművesekről. Egy olyan karitatív közösségnek tűnt a szemében, amelyre mindig is vágyott. Itt nem kéne a hitével vagy a hitetlenségével bajlódnia, ugyanakkor, ha kikerülne innen, és megint szabad lenne, tartozhatna valahová. Este úgy aludt el, hogy már nem töltötte el aggodalommal, mikor a fiára meg Abelardra gondolt, kiket a legjobban szeretett. Nem aggasztotta, ha egyiküknek sem lesz rá szüksége, miután kiszabadul.

 

Kép forrása itt. 

Folyt ld. itt. 

---

---