Pacha püspök hazatér

Kedves olvasóm, emlékszel még Céza Ferdinándra? A sok szereplő miatt valószínűleg nem, de ha azt mondom, hogy ő volt az, aki Máriaradnára ment azt kérni, hogy a ferencesek lássák el a patak túloldalán lévő Lippát, akkor bizonyára tudod, kiről beszélek.

A dési ferenceseknek nem voltak olyan utazási lehetőségeik, mint a Máriaradnán hagyottaknak. Emiatt a lippai átjárási  engedély miatt voltaképp bárhová mehetett Abelard. Céza Ferdinánd úgy tűnt fel Máriaradnán, mint aki az állami engedélyt birtokolja, s ezt a radnaiak gyanúsnak találták. Céza azonban nem volt áruló, csak igyekezett megoldani a lippai paphiányt, s később is segítőkész volt, bárhol volt rá szükség. Sok más szereplő elhelyezése is egy jó-rossz skálán igen nehéz még utólag is, nemhogy abban az időben. Eloise emiatt sokszor nehéz helyzetben érezte magát.

A Cézához hasonló, nehezen megítélhető személyek száma igen sok volt. Kovács Béla körül összezavarodott az utódlás kérdése, de ő a börtönben tűnt ki kitartásával. Adorján küzdött azért, hogy Gyulafehérvárt megszerezze, de nem sokkal később már bánta, amit tett. Hamar szembesült azzal, hogy ellenáll neki az erdélyi egyházmegye, és ha tehette volna, visszahúzódik, csak nem tudta, hogyan. Pacha püspök élete a megbízható ember példaképe, de élete végén megroggyant. Történetünk vele folytatódik.

Pacha püspök nagyon beteg és öreg volt. Haldoklott. Rosszul látott, és a gyomorrákja miatt erős fájdalmai voltak. Maga a jogi procedúra is sokáig tartott, mert kiengedésének feltételeit és lehetséges következményeit nagyon alaposan át kellett gondolni. A hatalom a szabadon bocsátás kommunikációján is sokat tűnődött. Végül aztán azt mondták, hogy összeesküvésért, bár jogosan kapott 18 évet, de az egészségi állapotára való tekintettel hazaengedik. 82 éves korában ítélték 18 évre, de számtalan püspök halt meg a börtönökben, így volt némi hiteltelensége az egészségügyi méltányosságnak. Pacha igazából semmi mást nem szeretett volna, csak hogy kapjon rendes orvosi kezelést, fájdalmait csillapítsák, s hagyják békén meghalni. Ám a kiengedéséért cserébe feltételeket szabtak, nem tisztességtelen feltételeket, de feltételeket.

A kommunisták arra kerestek megoldást, és azért engedték ki Pachát, hogy a földalatti egyházi ellenállás, egy az ellenállók számára is elfogadható legitim püspök irányítása alatt, lendületét veszítse. A hatalom nagy nehezen megértette, hogy a katolikusok azért vállalják a halált is, mert ragaszkodnak ahhoz a buta rendszerükhöz, hogy a kinevezések a pápától erednek. Akárhány embert  tartóztattak le eddig, mindig jött a következő, így pedig nem láttak bele az Egyház működésébe. A Securitate akármilyen jól végezte a dolgát, mégiscsak csődöt mondott. Először csak egy kommunisták által irányított vallási szervezetet szerettek volna látni, ehelyett még az az Egyház is eltűnt a szemük elől, amelyikkel a korábbiakban tárgyalni tudtak. Ez azért volt aggasztó számukra, mert a papok a vallásos magyar tömegekre hatottak. Ki akarták hát próbálni, miként működik, ha egy öreg, de legitim püspököt visszaengednek a székébe. Ha ez jól sül el, gondolták, megpróbálkozhatnak majd Márton Áronnal is. 

Az eredeti, ideológiai, távlati terv az volt, hogy egy államegyházat hoznak létre, egy nemzeti egyházat, elszakítva az imperialista Nyugattól és a legfontosabb központjától, a szocializmussal ellenséges Vatikántól. Aztán ha ez megvan, felvilágosult tudományos-materialista oktatással később leszámolnak a miszticizmussal is. A cél azonban a népek makacssága miatt távolabbra tolódott, és ezért a magukat felsőbbrendűnek tartó kommunisták is úgy ítélték meg, hogy kicsit visszább kell lépni.  Az ideológia azért is repedezett, mert a mézesmadzag a békéről, a nemzetek közötti egységről már hiteltelenné vált. A gyakorlatot a folyamatos versengés és üldöztetés jellemezte. Az emberek világnézeti átnevelése nem ment könnyen, mert – ahogy a kommunisták fogalmaztak - az emberek ragaszkodtak a „babonáikhoz”, a kultuszaikhoz. „Sajnos” rettenetesen retrográdak, a katolikusok pedig egyenesen reakciósak, azaz – vélelmezték teljes meggyőződéssel - a régi rendszer visszaállítását szorgalmazzák.

A Sztálin által a Szovjetunióban és Romániában is erőltetett nemzetek közötti autonómia közigazgatási megszervezése is kudarcba fulladt. Azok a területek, amelyek Romániában nem a Magyar Autonóm Tartományban voltak, egyre feszültebbé váltak. A magyar kérdést a MAT nem megoldotta, hanem tovább súlyosbította, ismerte fel a magyar közösségben egyre több ember. Voltak más tendenciák is. A nemzetközi szerződések gyarapodása az egész kommunista blokkban tovább enyhített a diktatúrán, Sztálin halála pedig még inkább változást ígért. Az addigi túlkapások megrendítették a rendszert. A megújulás és a változás vágya Magyarországon egészen a forradalomig vitte az embereket, itt Romániában visszavitte őket a valláshoz.

Pachától a hatalom olyan rendteremtést várt, amelynek folyamatára ők is ráláthatnak. Abban reménykedtek, hogy a vad prédikátorok száját be tudja fogni, a híveket vissza tudja hozni a békepapok templomába, és a papok a híveket nem fogják majd ellenállásra buzdítani, a nemzetközi sajtó pedig dicsérni fogja a lépést, mert a német Pachát ismerték külföldön. Politikai döntés született hát, mint ahogy bebörtönzése is az volt. 1954. május 31-ét írunk.

Márton Áron beszámolt arról, hogy az őt mindig kiszabadítani akaró Groza egyik látogatása során írásbeli engedély nélkül akart bemenni hozzá. Az őr megállította. Groza kiabálni kezdett vele, hogy ő az államelnök, mire az őr visszakiabált, hogy nem érdekli, ha közelebb lép, lelövi. Amikor azonban megkezdődött az enyhülés, Groza megint teret kapott, ugyan a hatalma nem növekedett, de jobban odafigyeltek arra, hogy miért is kell Márton Áront kiengedni. Pacha kiengedése tehát mintegy főpróbája volt Márton Áron kiengedésének. Pacha tulajdonképpen kitaposta ennek az ösvényét, és az a pár hónapos tevékenység, amit végzett, igazolta a hatalom számára, hogy lehetséges olyan megszorítás, melyben a kiengedett püspök nem válik a rendszer ellenségévé.

Hírnök érkezett Máriaradnára, hogy Abelardot és Odorik atyát várja a kiszabadult Pacha a temesvári székhelyén. A megbeszélés külsőségei meglepték a radnai ferenceseket, mert két szék volt kirakva a számukra, és velük szemben ült Pacha püspök, mögötte meg a teljes temesvári vezetés. Mindettől olyan érzésük támadt, mintha vádlottak padján volnának.

– Hajlandóak-e engem elismerni püspöküknek? – kérdezte Pacha. A fájdalomcsillapító kissé elgyengítette a hangját, de azért úgy tűnt, teljes mértékben józan, és szellemi képességeinek birtokában van. A kérdés azért volt megdöbbentő Abelard és Odorik számára, mert épp ők kérték a náluk járó egyházi hivatal vezetőjét, hogy valamelyik püspököt engedjék haza, s ami azt illeti, Temesvár volt hozzájuk a legközelebb, és egyáltalán nem bánták, hogy itt érnek el ilyen sikert. Most viszont csak annyit tudott mondani Odorik, hogy hát persze, természetesen.

– Megengedik-e nekem, hogy misézzek Radnán?

– Természetesen – felelte Abelard. Kezdett kirajzolódni a számára, hogy ők voltaképp tényleg egy hatalom képviselői. Nemcsak a radnai templomé, hanem a katakombaegyházé is, és ezért beszélnek velük úgy, mint egyik tábornok a másikkal. Furcsa volt, hogy ilyen hírük van. Netán a Securitate beszélte ezt bele a püspök fejébe, hogy ők elvetemült gazemberek, akiket vissza kell fogni? Vagy a Pacha mögött ülő, szigorú tekintetű főpapok is ezen a véleményen vannak?

– Ön, tisztelendő atyám, ennek az egyházmegyének a püspöke. Régen is sokat járt Radnára misézni, most is Öné a templom – tette hozzá Odorik.

– A papjaimnak megengedik-e, hogy ott misézzenek? – jött az újabb kérdés, s mindebből már látszott, hogy ezt nem spontán módon teszi fel, hanem átgondolta a sorrendet. Ha őt elismerik, ha őt hagyják, akkor, akit ő mond, azt is hagyni kell. Ez így egy logikai kényszernek látszik, vélte Abelard. Ekkor viszont a két ferences egymásra nézett, és ugyanazt gondolta:

– A papok misézésének az a feltétele, hogy elismerik-e Gyulafehérvárt, és kapcsolatot tartanak-e az ottani pápa őszentségétől elrugaszkodó vezetéssel – Odoriknak ez a válasza a „tekintéllyel szemben állíts tekintélyt”-elvet követte.

– Mit értenek a páterek kapcsolat alatt? – kérdezte Pacha.

– Nem azzal van gond, ha beszélgetnek, találkoznak. Ha jogi természetű a kapcsolat, az a kizáró tényező. Ha felküldenek iratokat, engedélyeket kérnek, pénzt fogadnak el – magyarázta Abelard.

– Vagy ha lelki természetű a kapcsolat, ha oda járnak gyónni, vagy pláne, ha lelkigyakorlatra mennek – tette hozzá Odorik.

Volt már ugyanis számtalan példa arra, hogy ilyen papok Radnára jöttek, még ha csak zarándokként is. A többieket beengedték, de a békepap-zarándokokat megszégyenítették. Talán innen is eredt Pacha számára hírhedt voltuk. A püspök hallgatott, Odorik pedig a túl hosszúra nyúlt csöndben megszólalt:

– Ezen papok számára is van kiút – mondta.

– Éspedig?

– Éspedig az, hogy adják írásba, hogy püspök úr, Ön számukra a vezető, és nem Gyulafehérvár.

A feltétel azonban nem tetszett Pachának. Persze, ő a püspökük, de az állam Gyulafehérvárt tartja központnak, és ha ők itt erősködnek, akkor szintén lázadónak fognak számítani az állam szemében. Ebből pedig neki elege volt, belefáradt.

– De hát elismernek engem? – Pacha hangja már kétségbeesettnek tűnt.

– Persze – mondta Abelard. – De a másik feltétel, hogy ne ismerjék el Gyulafehérvárt, hiszen az ottani vezetés már rég elszakadt a valódi Egyháztól.

Pacha mögött a temesvári papok sugdolózni kezdtek. Nem erre számítottak, és látták, hogy a püspökük sem tudja megoldani a helyzetet úgy, hogy ne legyen nekik se kockázatos. A zúgás miatt Odoriknak fel kellett emelnie a hangját:

– És volna még egy teendője, püspök úr. Vissza kellene rendelnie Céza Ferdinándot.

– Vele meg mi a bajuk? – csattant fel Pacha.

– Semmi, püspök úr, Céza intézze akár a pénzügyi dolgokat, ha Ön úgy látja jónak, de juridictiós kérdésekben csak önhöz lehessen fordulni, ő papokat ne nevezhessen ki, joghatóságok átruházási lehetősége nem szabad, hogy illesse. Már az eddigiek miatt is sokat kompromittálódott, hiszen folyamatosan Gyulafehérvár parancsait teljesítette – mondta Abelard.

– Az előbb még pénzügyi kérdésekben is igen negatívan nyilatkoztak – érvelt a püspök, és arra gondolt, hogy ezek itt azt hiszik, hogy neki van itt ereje órákat vitatkozni, mert fogalmuk sincs, mi az, haldokolni.

Abelardra nézett Odorik, és most ők is összedugták a fejüket. Abelardnak az volt a véleménye, hogy ennyit mégiscsak engedhetnének Cézának. Adminisztratív ügyek vitelében Gyulafehérvár jogát se vonták kétségbe, akkor miért tennék ezt Céza esetében? Odorik belátta, hogy ez igaz, meg azt is gondolta, hogy így legalább a tárgyalás során úgy tűnik, hogy ők is kompromisszumkészek, és ez egyáltalán nem rossz a végső kimenetelt illetően.

– Helyesbíteném a korábbi szigorú álláspontunkat, pénzügyi kérdésekben maradjon meg Céza, ha ön is úgy gondolja, püspök úr – mondta Odorik. 

Abelard közben egyre inkább úgy érezte, nincs minden rendben Pachával, a betegséget nem látta benne, és a gyengeséget sem, de azt igen, hogy morálisan nincs már teljesen rendben, nem olyan, mint régen.

Pacha valóban a háta mögött lévő békepapokat próbálta védeni, hozzájuk fordult most, mert hallotta, hogy nagyon mondani akarnak neki valamit. Abelardék nem hallották, mit beszélnek. Voltaképp arról tanácskoztak, hogy a három ferencest, aki Radnán van, fel kéne függesztenie Pachának.

– A püspök úr nem függeszthet fel bárkit az egyházmegyéjében? – kérdezték.

– Abból Vatikánig menő per lenne.

– És? – próbálkoztak tovább.

– Radna a ferencesek birtokában lévő kegyhely. Ez a püspökség és a ferencrend közötti per volna, és Róma végül úgyis nekik adna igazat – hűtötte le őket.

Ha nem is hallották Abelardék az udvari papokat, valamit azért érezhettek az ellenséges tekintetekből, és úgy gondolták, jobb volna már menni, úgyis mindent elmondtak:

– A továbbiakban arra kérjük a püspök urat, hogy ne is velünk, hanem a provinciális vezetőnkkel tárgyaljon. Ha már a máriaradnai kegyhely, és esetleg a mi tevékenységünk a kérdés – találtak véletlenül bele a lényegbe –, az a provinciális atyára és önre tartozik, nem ránk. A lelki jurisdictiót pedig vonja vissza Cézától, tisztelettel kérjük, hívja őt vissza Gyulafehérvárról.

– Jó, meggondolom – felelte a püspök megtörten, de nem volt ideje arra, hogy érdemben lépjen, vagy tán nem is akart már semmit sem tenni. Az állapota egyre romlott, egy hétre rá már felkelni sem tudott az ágyából, s e fogadás után két héttel meghalt.

Hazafelé utazva Odorik és Abelard Cézáról beszélgettek:

– Vannak olyan emberek, akik kellemesek, akikkel szívesen vagy együtt, miközben a rossz oldalon állnak. Céza ilyen. Ha keres téged, nem keresel kibúvót, azonnal a rendelkezésére állsz, s nem azért, mert tartasz tőle. Szoktunk tartani másoktól is, mégis letagadjuk magunkat. Sokat gondolkodtam azon, mi Céza titka, de nem jöttem rá.

– Az ő titka – felelte Abelard – lehet, épp ennyi. Ő az az ember, akinek azonnal a rendelkezésére állunk. Ő az ószeres, akit beengedünk a házunkba. Ő a lelkes érvelő, akit szívesen hallgatunk. Csak épp nem vesszük meg soha a termékét és nem fogadjuk el soha az érveit.

Nevettek.

– Különös sorsokat hurcol magával az ember – állapította meg Odorik, aztán elkomolyodtak, és arról beszélgettek, hogy Szatmárral Anaklét atya tartja a kapcsolatot, és neki jó viszonya van az ottaniakkal, ami módfelett irigylésre méltó hozzájuk képest, akiknek Temesvár jutott.

Ám búslakodniuk nekik sem kellett, mert Temesváron is változás állt be, s nem is kedvezőtlen. Ehhez kellett az is, hogy Pacha utódjául, halálát követően, megfelelő embert találjon. Temesvár ettől kezdve amolyan belga lett, se a földalatti egyház ellen, se mellé nem állt. Pacha utódja a következő szavakkal mutatkozott be Odoriknak:

– Illés a palástját nekem adta.

Odorik később azt magyarázta Abelardnak, hogy voltaképp Pacha egy olyan papot nevezett ki, aki az ő szempontjukból a lehetséges legjobb választásnak tekinthető. Német volt szintén, de tudott magyarul is, elfogadták a papok, és nem voltak konfliktusai az állammal sem. Nem is kellett titokban tartani saját kilétét, és Pacha halála után rögtön meg is jelent. Hogy állami kontroll volt-e a kinevezése kapcsán, mint ahogy Magyarországon ekkor már vezető pap kinevezése az Egyházügyi Hivatal jóváhagyása nélkül nem történhetett meg, azt a ferencesek orrára nem kötötték. Ha volt is ilyen, az állam ezt titokban kellett tartsa, mert a katakombatársaság egyből kiközösítette volna.

Az ötvenes évek végére Romániában, bármily furcsa, de az ellenállók hatására az Egyház képviselte az állam és az Egyház elválasztásának fontosságát, és a kommunisták tértek volna vissza a régebbi főkegyúri joghoz, csak persze nem így hívták, hanem állami felügyeletnek.

A ferencesek Pacha utódjától is csak annyit kértek, hogy ne Céza Ferdinándot tegye meg helyettessé, mert ha igen,addig Radna zárva lesz a temesvári papi vezetés előtt. Magatartásuk immár megosztó volt, mert sokan, így a temesvári vezérkar is, fölöslegesen konoknak tartották a Cézára irányuló nyilakat, mások azon az állásponton voltak, hogy a temesvári papság elpuhult, és amolyan se hideg, se meleg állapotba került Gyulafehérvárral kapcsolatban.

Az egyházügyi hatóságok valami hasonlót szerettek volna Romániában Márton Árontól is, mint Pachától. Ha őt kiengednék, tán őt is rá lehetne venni, hogy a katakombaegyházat nem szabad favorizálnia. Az eszközök közt ott volt a megfélemlítés is, de azzal már tisztában voltak, hogy Márton Áron más, mint Pacha. Ám a hatalom mindig megtalálja a másik gyönge pontját, s ezúttal Márton Áronnak épp a ferencesek voltak azok. A ferenceseket kell elkezdeni letartóztatni, hogy értsen ő is a szóból.

Kép forrása itt. 

Folyt. ld. itt. 

---

---