Eloise új barátnőre talál a börtönben

Eloise-t  a hozzá hasonlók számára véglegesen kijelölt helyre vitték. Új cellatársai közt volt két lutheránus lelkészné, egy ortodox szerzetesnő, egy román görögkatolikus asszony, akivel később Eloise szoros barátságot kötött, és néhány római katolikus szerzetesrendi apáca is. Eleinte Giga herceg unokatestvére, az ortodox szerzetesnő volt számára a legérdekesebb, mert ő nagyon különbözött a többiektől. Egy olyan román arisztokrata családból származott, melynek a kommunista rendszer előtt sok földje volt. Ő tehát nem is annyira a vallása, mint inkább származása miatt volt közöttük, és azért tűnt ki, mert műveltebbnek tartotta magát, és nem akart keveredni velük. Rátarti viselkedése miatt kissé gúnyosan hercegnőnek is nevezték.

Tekintettel Eloise rendkívüli soványságára, az orvos utasítására nemcsak hogy árpakása helyett paszulyt kapott – itt nem volt olyan sokszor tápanyag nélküli répaleves, mint Zsilaván –, de egy csupor tejet is. Bár miután a láza lement, és az étvágya visszajött, ennyit enni nem tudott és nem is akart, ezért a tejet felajánlotta a szobatársainak. A cellában egy udvariassági verseny kezdődött. Abban ugyan megállapodtak, hogy szétosztani nem érdemes, de mindenki valamilyen indokkal le akart mondani róla mondván, hogy valaki másnak nagyobb szüksége van rá. Az önzetlenség, amit Eloise tapasztalt, visszaadta az emberekbe vetett hitét. Korábban állandó rivalizálást, veszekedést, feszültséget tapasztalt, s ha valaki feladta a versengést, az vált aggasztóvá, ez viszont más közösség volt. Ő maga azt javasolta, hogy minden alkalommal sorsolják ki, hogy kié legyen a tej, de a többiek mégiscsak meg tudtak állapodni abban, ki kapja. Egy olyan apácára esett a választás, aki nagyon szépen tudott verset írni, s általában is úgy tartották róla, hogy író. Az volt a mellette szóló érv, hogy neki mindenképp túl kell élnie mindenkit, hogy megírhassa az utókornak, ami velük történik. Egyébiránt visszahúzódó és szintén rossz bőrben lévő fiatal lány volt ő is, a többiek nyilván úgy gondolták, hogy őt is fel kéne erősíteni, akárcsak Eloise-t.

Eloise-ra lassan visszarakódott némi zsír, s aztán már ő is kapott egy idősávot, mikor tornázhatott. Ahhoz túl kevés volt a hely, hogy mindenki végezhessen valamilyen erősítő gyakorlatot, így ez is szervezést igényelt. Már nem kellett ruhával gondosan körbecsavarnia a lábát, hogy ne sértsék fel az egymáshoz érő csontjai a bőrét, vagy hogy a fekvés és az ülés ne sebesítse fel. Az izmai felépüléséhez viszont jóval több időre volt szükség. Ellenőrzésekkor Eloise-nak a plusz tej megkapása érdekében és a többiek kérésére a későbbiekben is úgy kellett tennie, mintha rossz állapotban lenne. Az „írónő” egyszer aztán fellázadt a különleges bánásmóddal szemben, ezért a tejadag elfogyasztására egy sorrendet állapítottak meg.

Giga „hercegnő” ortodox arisztokrataként jól tudott franciául, már óvodába francia nyelvűbe járt. A többiek célja az volt, hogy rábírják, tanítsa őket franciául, de sehogy sem állt kötélnek. Jó példával Eloise úgy járt elől, hogy egy imádság olasz verzióját tanította meg a többieknek. Az egyik börtönőr meghallotta, amikor épp az olasz szöveget ismételték, és kinyitva az ajtót azt kérdezte, hogy ugyan milyen román vidék nyelvjárását használják? Nem feltételezte, hogy nem románul ment az imádkozás, merthogy a házirend szerint csak románul volt szabad beszélni. Persze tudták az őrök, hogy a sugdolózást egymás közt biztosan mindenkinek a saját nyelvén teszi, de azt nem feltételezték, hogy hangosan is mernének ilyesmit tenni. A helyes olasz kiejtésre koncentrálva megfeledkezett a társaság az óvatosságról. Hirtelen az látszott a legcélravezetőbbnek, hogy az őrt meghagyják tévedésében. Később, ha felidézték az esetet, jót mulattak az őrön, s ilyenkor még Giga és egy másik asszony is tudott mosolyogni, noha ők románok voltak. Giga egyszer csak azzal a kéréssel állt elő, hogy ő meg magyarul szeretne tanulni.

Ki tanítsa őt magyarra, s cserébe tanítaná-e ő is a többieket franciára? – ezeket a kérdéseket taglalta a társaság. A magyartanítás feladata Eloise-ra esett, mert róla derült ki, hogy nyelvtehetség, és ha olaszul olyan élvezetesen tudja őket tanítani, akkor valószínűleg magyarul is neki megy majd a legjobban. Eloise versekkel próbálkozott, de hamar rájött, hogy nehéz fába vágta a fejszéjét, mert hogy lehet lefordítani például azt románra, hogy „kurta kocsma oda rúg ki a Szamosra, meg is látná magát benne, ha az éj nem közeledne…” ezzel a képpel sokat küzdött. Tanítványa ugyan a verset vissza tudta mondani, de akármennyire is művelt volt, a magyar nyelv nehézsége kifogott rajta, viszont mégiscsak valamit megérezhetett, mert elbűvölték a költői képek. Azt is bevallotta, hogy eddig előítélete volt a magyarokkal szemben, mert nem gondolta volna, hogy ennyi művelt ember akad köztük. Később aztán azt is mondta, hogy Madách drámaírói nagysága lehet, van akkora, mint Ion Luca Caragiale tehetsége. Ez már akkor volt, mikor Eloise néhány társa előadta az egyik este az Ember tragédiáját. Közösen szedték össze a tizenöt szín történetét, és hetekig készültek rá. Át kellett tenni románra – hiszen az előadást más nyelven nem engedélyezték volna -, noha létezett már a műnek egy román fordítása, de természetesen azt az őrök nem szerezték be a kérésükre.

Gigát a cellalakók igyekeztek bevonni a közösségükbe, ami akkor sikerült, mikor mégiscsak elkezdte őket franciául tanítani. A nyelvet ugyan senki sem sajátította el, olaszul és németül inkább voltak egymás számára hasznosak, talán mert ezek iránt a nyelvek iránt több motivációja is volt a jelenlévők többségének. A francia a románok számára műveltségi kihívás volt, de a cellában magyar túlsúly volt. Bár Eloise felmenői közti francia vérvonallal dicsekedhetett volna, pontosabban francia zsidókkal, de ezt ő maga is csak a családi legendáriumból tudta. Giga egész másfajta műveltséggel rendelkezett, mint a többiek. Számára Horea parasztlázadása volt ismert, és nem Dózsáé. Neki Horea felkelése a magyar urak elleni nemzeti felkelés volt, és nem úgy, mint a kommunistáknak, akiknek osztályharc. Azzal a műveltséggel ő sem rendelkezett, mint a világot járt Petru Groza, aki azt is tudta, hogy Horea mócokkal történő felkelése először román földesurakat sodort el, s csak később kerültek szembe a magyar urakkal.

A csíkszeredai életük, bár sokkal barátságosabb volt a korábbiaknál, maradtak azonban örökzöld témák. Eloise korábbi rabtársa és őrangyala valahogy hozzájutott megint a más börtönökben zajló élet legújabb információihoz. Azt mesélte, hogy Pitesti átnevelő-programja botránnyá vált, de az állam úgy próbált ebből kimászni, hogy a legionárius[1] elítéltekre fogták a dolgot, s hogy ne lehessen a kommunista börtönöket kompromittálni, a katonai törvényszék halálra is ítélt közülük tizenhét rabot. Pedig ezekről a nacionalista férfiakról sok mindent lehetett mondani, de hogy szórakozásból önmagukat kínozták volna, azt nem. A bűnösök itt valójában a börtönőrök és az igazgató volt.

A vasgárdistáktól Eloise rettegett, hiszen épp ahogy a németeknél, a háború előtt ebből a paramilitáris szervezetből nőtt ki a fasizmus. Imádtak menetelni, gyűlölték a pártokat, vezért akartak, és egységesen homogén román nemzetet. Gyilkosságokat szerveztek, s hajtottak végre akár az SS Németországban. Eloise az új börtöntörténet érdekessége ellenére arra törekedett, hogy ne ezek a témák uralják a gondolatait. Megvolt a véleménye a jelen rendszerről, és neki ennyi elég volt. Úgy vélte kommunisták pont azt valósítják meg, amit a paramilitáris és fasiszta vasgárda akart, csak szebben csomagolják. Inkább keresett új beszélgetőpartnert, akivel másról is lehetett eszmét cserélni, s ez a személy történetesen a román asszony volt.

Mivel mindenki mindenkivel megismerkedett, majd elmondták, amit a másikról megtudtak, vált érdekessé Eloise számára az új rabtársa. Megtudta, hogy Raluca asszony, aki velük mindig magyarul beszélt, voltaképp egy kiugrott görögkatolikus papnak a felesége, s hogy a férje szabadkőműves lett. Főleg ezután kezdte érdekelni a története. A férje tán épp Raluca miatt hagyta ott a papi életet – kombinált Eloise –, s emiatt is érdeklődéssel tekintett rá, merthogy neki Abelardot nem sikerült ilyen értelemben elcsábítani. Azt is még a többiektől tudta meg, hogy esküvője – természetesen a kötelező államin kívül – szabadkőművesek közt esett meg, ami azért is érthetetlen volt a számára, mert azt gondolta, hogy a szabadkőművesek egy nagyon zárt titkos társaság, s hogy engedhetnek akkor maguk közé egy nőt, még ha csak az esküvő idejére is. Nyilván ez esetben lelepleződik egy kívülálló előtt a kilétük. Eloise számára az egész asszony maga volt a rejtély, és össze is szedte a bátorságát, hogy megpróbáljon összebarátkozni vele.

Ralucának fekete haja volt, a soványsága kiemelte erős arcélét, ami szigorú, kemény tekintetet kölcsönzött neki. Megtörhetetlennek, a fájdalmakat elviselő, sőt kereső embernek látszott. Eloise a szabadkőművesekről először csak óvatosan érdeklődött, nem akart ajtóstul rontani a házba. Raluca nem is tartozott közéjük, de azt elárulta, hogy már vannak teljes tagságú nőket is felvevő szakadár kőműves páholyok. Raluca, bár némi tartózkodással, elfogadta Eloise érdeklődését. Közölte vele, hogy ő maga a görögkatolikus vallás újból legálissá válásának hangoztatása miatt került börtönbe.

- Csakhogy tisztázzuk, férjem szabadkőművessége nem téma itt sem – mondta, mert alighanem aggódott, hogy kiszivárog és a férjének baja esik. Inkább arról beszélt, hogy ő miért van itt. Nyíltan politizált, meg olyan információkat terjesztett, hogy melyik római katolikus plébánián fogadják be a görögkatolikusokat, és lehet ilyen szertartású misékre mennie a híveknek. Hazaárulónak tartották, épp mert az ortodoxia ellen küzdött. Eloise-t kevéssé érdekelte, hogy miért tartották hazaárulónak, mert tele volt a padlás az állam hazaárulóival, de kitartó volt.

Először azt tudta meg, hogy a férfi nem is a nő miatt hagyta ott a papi hivatását, mint ahogy korábban feltételezte, hanem mert a szabadkőművesek vonzották, s csak már ezután ismerkedtek meg. Első hipotézise tehát tévedés volt.

– Egy kis történelmi leckével kezdeném, ha megengeded – mondta Raluca, miután beadta a derekát, és mesélni kezdett az őt folyamatosan nyaggató Eloise-nak. – Volt egy Pombál nevű miniszter, egy portugál fickó, aki szabadkőműves volt, és folyamatosan üldözte a jezsuitákat. A pápaság és a jezsuiták közti harc már zajlott egy ideje, de ekkor épp a szabadkőművesek erősödtek meg. S olyannyira, hogy ennek a Pombálnak sikerült elérnie XIV. Kelemen pápánál, valamikor a XVIII. század végén, hogy a pápa feloszlassa a rendet. Gondolom, te nemigen szimpatizálhatsz a szabadkőművesekkel, ha egyszer azért vagy itt, mert jezsuita irányítás alatt képviselted az egyházi ellenállást.

– Nincsenek előítéleteim a szabadkőművesekkel szemben, és nem akarok bosszút állni a jezsuitákon sem.

Ralucának tetszett az érvelés, mert mindig érdekelte a pszichológia, és ebben a válaszban volt egy pszichológiai csavar.

– Nem hiszem, hogy a jezsuiták miatt kerültem ide – magyarázta Eloise –, de azt sem, hogy ők valamiféle megkérdőjelezhetetlen tekintélyek lettek volna a történelem során. Amúgy is jobban ismerem a ferences nézőpontot.

– Na, da – mondta a román asszony, de nem volt teljesen meggyőződve, és elmosolyodott. Ilyenkor úgy nézett ki, mint amilyennek a Varázsfuvolából az éjkirálynőt képzelhetjük, vagy a Hófehérkéből a mostohát, kinél szebb a világon nem volt senki, eltekintve Hófehérkétől. A történelemórát így folytatta:

– A jezsuiták, mint inkvizítorok küldték máglyára a szabadkőműveseket, azok meg, amikor megszerezték a világi hatalmat, évtizedes börtönökkel ajándékozták meg a jezsuitákat. Csepülték egymást rendesen. Pontosabban a máglyára küldésben az Egyház mindig volt annyira szemérmes, hogy csak átadták a „megmenthetetlen lelkeket” a világi hatóságoknak. Csak hát volt idő, amikor a világi hatóságokat az Egyház irányította. Ahol a szabadkőművesek erősödtek, mint például a franciáknál, ott az állam szekularizálódott, az állam és az egyház elválasztásra került. Tudom, hogy te azért harcoltál, hogy az oktatás megmaradjon az Egyház kezében, és nem értesz egyet az iskolák ideológiasemlegességével.

Eloise-t megint helyesbítésre kényszerítette Raluca. Úgy tűnt, egy sereg félreértést tisztázniuk kell egymás közt:

– A kommunisták nem ideológiasemleges iskolákat csinálnak – vetette ellen –, szóval a szabadkőművesek elképzelése végül is nincs ellenemre- Nembeszélve arról, hogy az állam és az Egyház elválasztásának szükségességét mostanra épp Márton Áron hirdeti.

– Végső soron a szabadkőművesek nem ateisták – tűnődött Raluca. - Mondhatni, épp ellenkezőleg, az Egyházat inkább azért támadták, mert feudális nagyurakként viselkedtek – folytatta, ezúttal mellőzve a „na da” hitetlenkedést és a hozzá tartozó ironikus mosolyt, valamint a feltételezéseket Eloise világlátásáról.

– Jártam a Vatikánban – árulta el Eloise. – Ma rosszabb a helyzet, inkább kapitalista tőkések lettek.

– Azt én nem tudom – mondta toleráns óvatossággal Raluca –, de tény, hogy a szabadkőműves iratok már nagyon korán nehezményezték, hogy az egyházi birtokokon dolgozók alacsonyabb bért kapnak, s ezek szerint rosszabbul fizették őket, mint másutt. A férjem is szociális elkötelezettségű ember, és ezért is felelt meg neki sokkal inkább a szabadkőművesség, mint korábbi életében a görögkatolikusság.

Csörögtek a folyosón a fémedények, hozták az ebédet, ezért aztán abbamaradt a beszélgetésük. Eloise bánta, és mikor megkapta a paszulyadagját, kicsit úgy érezte, ő is csak addig érzi magát szociálisan elkötelezettnek, amíg nem magáról van szó, mert lám, burzsuj a többiekhez képest. Az ebéd után kicsit intenzívebben végezte a tornát, hogy legalább a kapott energiát az izmaiba nyomja, de lehet, hogy csak az idegességét vezette le a mozgással. Ralucával másnap tudta folytatni a beszélgetést, s alig várta már, hogy feltehesse neki a következő kérdést:

– A férjed otthagyta a katolikus papi pályát, kilépett, csak azért, hogy szabadkőműves lehessen. Akkor ő most gyűlöli a katolikusokat? És ha igen, te hogy tudsz ezzel együtt élni?

– Hát úgy, hogy egyáltalán nem gyűlöli őket, épp ellenkezőleg – mondta az asszony. – Elmagyarázom, mert ezt mindenki hasonlóan gondolja, mint te. Nem hibáztatlak érte, ez a logikus. A férjem, aki akkor még nem volt a férjem, a pápától kérte a felmentését. Több évig várt rá, míg végül megkapta. Vagyis nem közösítették ki az Egyházból. Engem már akkor vett feleségül, amikor az egyik páholy nem tudom, milyen fokozatú tagja volt. A fokozatot nem kötik a hozzátartozók orrára, de az esküvőnk már ott volt a szabadkőművesek közt. Mint menyasszonyt barátsággal fogadott az egész közösség.

Ekkor megállt a történet mesélésében, és megkérdezte Eloise-tól, hogy mi lelte.

– Semmi, csak mostanában gyakran van olyan álmom, hogy fehér menyasszonyi ruhában vagyok, és összeházasodom egy ferences szerzetessel, de ez nyilván lehetetlen. Folytasd, kérlek.

Eloise nem az unitárius templomban megtörténteket álmodta újra, hanem igazi, rokonok és barátok közt tett esküvői vágyait, melyen ő fehérben, Abelard pedig elegáns öltönyben volt, olyanban, amilyenben sose látta. Ilyenkor mindig szomorúsággal a szívében ébredt. Most is igyekezett elhessegetni maga elől ezt a képet. Raluca pedig folytatta a hozzá képest sokkal harmonikusabb személyes történetét:

– Bár az Egyház és a szabadkőművesek ellenségeskedésének történelmi hagyományai vannak, ahogy azt már meséltem neked, de a férjem épp a kettő összebékítésével volt és van elfoglalva. XII. Piusért nem rajonganak a szabadkőművesek, ez igaz, sőt az is, hogy a férjem sem szereti, noha Róma fennhatóságát, míg pap volt, magára nézve kötelezőnek érezte. Nekem néha van egy olyan érzésem, hogy a férjem a szabadkőműveseket még Nagyváradon ismerhette meg, és az ő útja valamiféle nyugatosodás. Már a görögkatolikus elköteleződés is az ezen az úton tett lépése volt a családjának. Ő csak továbbment ezen az úton.

– Szóval a férjed nem harcos Egyházellenes, rendben – állapította meg Eloise.

– Épp ellenkezőleg – mondta Raluca. – Engem is folyamatosan támogatott a görögkatolikusok közti munkámban. Merthogy, mint talán tudod, vittem a híreket, hol melyik római katolikus templomban lesz görögkatolikus mise. Amit a férjem emlegetni szokott, hogy szeret a szabadkőművességben, hogy az fajok és nemzetek fölött áll, s véleménye szerint az Egyház most alacsonyabb grádicsán van ennek az eszmének, noha eredendően törekszik a megváltható egyént látni minden közösség tagjában.

Ahogy Raluca kezdte megkedvelni Eloise-t – mert az ember könnyen megkedveli azt, aki tanulni akar tőle –, kezdett arra is figyelni, hogy milyen is, és azt találta, hogy furcsán rétegződik Eloise személyisége. A félszeg és visszahúzódó alapokon egy tudatosan felépített harcos amazont vélt felfedezni, bár ez a harcos nő még meglehetősen kezdeti szakaszban volt, mert hiányzott belőle az előre gondolkodás. Meg is jegyezte egyszer ezt, de Eloise akkor még nem tartotta magára nézve igaznak.

– Te is azért kerültél börtönbe – mondta Raluca –, mert csak az érdekelt, hogy helyes-e, amit csinálsz, de nem gondoltál a következményekre. Beveted magad a dolgok sűrűjébe, de nem gondolsz arra, hogy fogsz belőle kimászni. Az igazi stratégák a menekülőutakat is megtervezik.

– Ezt miből gondolod? Mármint, hogy ilyen vagyok? – kérdezte Eloise.

– Hát, például amit meséltél a börtönös szobafelelős időszakodról. Innen gondolom, hogy a kinti tevékenységed is hasonló lehet.

– És te? – dobta vissza a labdát Eloise, mert azt gondolta, Raluca se lehetett olyan nagy stratéga, ha most ő is itt van.

– Ó, bennem nem lobognak olyan szent tüzek, mint benned. Igazából tolhattam volna a szabadkőművesek szekerét is, és akkor most azért lennék itt, mert nemzetközi összeesküvésekben szervezkedtem, de mivel a görögkatolikusokat érte támadás, és magam is az vagyok, így rajtuk akartam segíteni. Ahol nagyobb baj van, ott szoktam lenni, és ez manapság óhatatlanul is ide, a börtönbe vezet.

– Már régen meg akarom tőled kérdezni – mondta Eloise –, mert olyan szépen beszélsz a szabadkőművesekről, a férjedről, hogy miért?

– Mit miért?

– Miért nem léptél be közéjük? Mondtad, van már vegyes páholy is.

– A férjem nem ott van – mondta Raluca, aztán ránézett Eloise-ra, és mégis megnyílt:

– Tettem egy lépést magam is. Végigmentem a felvételi procedúrán, s itt voltak szép dolgok, a magányos írás, minden személyes tárgyad elvétele után, egy gyertya mellett. Felszabadító, szép rítusok. De nem tetszett a bekötött szemű felvételiztetés. Nem is az volt a baj, hogy ezt a kiszolgáltatott helyzetet nehezen viseltem, bár ez se tetszett, de ekkor hirtelen arra gondoltam, hogy ha bekerülök a szervezetbe, akkor én is felvételiztetek majd mást úgy, hogy ilyen hatalmam lesz felette? Semmilyen hatalommal való uralmat nem szeretek, még a játékát se. Az embereknek mindig hierarchiákra van szükségük, hogy aztán, ha nehezen, de tagokká válva az ilyen tagságokat értékelni tudják.

Eloise-ban maradtak kérdések. Ez a leírás nem volt elég részletes a számára, hogy megértse, mi volt a baja Ralucának. Talán csak nem vették fel, gondolta, és most úgy magyarázza, neki nem tetszett. De ezen a gondolatán aztán el is szégyellte magát. Tovább faggatni viszont nem merte erről.

– Azt is gondolom – váltott témát Raluca –, hogy itt a börtönben, aki nem hal meg, az megerősödik abban, amiért ide került. A gazemberek rájönnek, hogy nagyobb gazembereknek kell lenniük, a tiszták pedig megerősödnek a jóságukban, és még jobb emberként kerülnek ki. Én azonban egyikbe se tartozom, ahogy te se.

– Mi vagyunk azok, akik meghalunk itt – mondta Eloise. Raluca egy pillanatra meglepve nézett rá, aztán elmosolyodott. Rágyújtott egy cigarettára. Ez volt a szenvedélye, és olykor tudott magának szerezni.

– Szerintem ezen már túl vagy – mondta rekedtes hangon Eloise-nak. – Élve fogunk kikerülni mi is.

– És miből gondolod, hogy a jók itt meg szentté válnak? – kérdezte Eloise.

– Ez amolyan pszichológiai törvény – felelte Raluca. – A börtön szenvedései közt a lélek továbbra is szabad, és azon munkálkodik, hogy igazolja a korábbi tetteit. Ha korábban jó voltál, ezért leszel kikerülve még jobb.

– És mi van mivelünk? Akik nem voltak elkötelezettek odakint, csak egyszerűen nyüzsögtünk, vagy ahogy te gondolod, ha valahol tisztességtelenséget láttunk, akkor morális hevületben belevetettük magunkat a cselekvésbe, de nem gondolkodtunk előre, meg nem gondoltuk át, hogy mennyire hiszünk abban, amiért küzdünk.

– Nem tudom – felete Raluca. – Nem tudom, mi lesz mivelünk, miután kikerülünk.

Nem mindig a szabadkőművességről beszélgettek. Kedvenc időtöltésükké vált, hogy rabtársaikat aszerint igyekeztek megítélni, ki miért fogja átvészelni a börtönt.

– Katalin nővér nemrég mondta el mindannyiunknak, hogy mit fog csinálni, ha hazamegy – mondta Eloise. – Az ő vágyai összetettebbek, mint a többieké, akik csak egy meleg és tiszta ágyra vágynak vastag dunyhával, vagy egy nagy csupor tejet innának, miután megfejték a tehenet.

– Giga hercegnőnek is jók az esélyei – mondta Raluca. – Ő ugyan minden büszkeségével egyetemben valahol feladta, de mégis élvezi a többiek támogatását. Megkapja azt a figyelmet, ami a származása alapján megszokott, és ez életben tartja. S nagyon tisztelettudóan köszöni meg a segítséget. Ahogy vigyáznak rá, hogy el ne essék, mikor az udvarról bejövünk a sötét folyosóra. Szeretetre méltóvá tudott válni, mióta felcsapott francia nyelvtanárnak.

– Őt akkor mi mentettük meg – mondta Eloise. – Eredetileg hideg volt, és visszautasító.

– Na és mit szólsz Máriához? Őt teljesen kimeríti a saját önfeláldozása. Nem lesz neki ebből baja? – morfondírozott Raluca.

Abban állapodtak meg, hogy ebben bizony van némi kockázat, de hátha a rabtársak fogják felkarolni, mikor az ő szeretetét viszonozhatják. Az önfeláldozás néha remek túlélő stratégia, bár épp hogy nem stratégia, mert ha az volna, nem volna önfeláldozás.

Így mentek sorba a többi cellatárson is, és remekül elvoltak azzal a feltételezéssel, hogy mindannyian valamiért át fogják vészelni, talán még ők maguk is. Ez az ő szórakozásuk volt, míg mások inkább egymás és saját testük fokozatos romlását figyelték.

[1] A legionáriusok a vasgárdisták másik elnevezése, szélsőjobbos nem ritkán erőszakos mozgalom képviselői voltak ők, és a kommunista rendszer számolt le velük.

Kép forrása itt. 

Folyt. ld. itt. 

---

---