Simonfi Anaklétnál

– Atyának tetszik lenni, ugye? – szólt Simonfihoz a szekér tetejéről egy férfi, miközben kilépett a dési vonatállomásról az utcára. Csomag nélkül volt, s a Bibliát becsukva épp a zsebébe csúsztatta.

– Az. Látszik? – csodálkozott, hisz nem is viselt papi ruhát. A rövid szóváltás arra is fényt derített, hogy a szekér nemcsak hogy a centrumba, de a ferencesek rendházába megy. Simonfi is oda tartott, s ha már a kocsis, ki tudja, mi alapján, de kiszúrta, hogy katolikus pap, felkéredzkedett. A rövid úton aztán kiderült, hogy sofőrje hitbuzgó, és épp élelmiszert szállít a dési ferenceseknek. Azt nem mondta meg azonnal, hogy ki a szállítmány feladója, ehhez még a bizalmat néhány bemutatkozó kör erejéig növelni kellett, azután viszont kiderült, hogy a feladó nem más, mint a szamosújvári jezsuiták.

– No, persze a jezsuiták nem azért vannak a 13 kilométerre lévő Szamosújváron, mert hogy ők eredetileg odavalósiak, éppolyan kényszerlakhelyesek ők is, mint a ferencesek itt Désen – magyarázta a kocsis –, ráadásul ferences rendházba tették őket.

Történetesen Simonfi ezzel tisztában volt, de csak figyelmesen hallgatott. Hamar eldöntötte magában, hogy a szekér sofőrjét a jezsuiták és a ferencesek tiszteletbeli taggá, azaz konfráterré választhatnák, olyan sokat tud, meg olyan talpraesett is.

– Húszan vannak három szobában, igen zsúfoltan. Mármint a jezsuiták odaát – mondta a kocsis.

– Értem. De hogy lehet, hogy ők küldenek élelmiszert? Miből van ez nekik? – kérdezte Simonfi.

– Tojás, hús, zsír, szalonna, liszt. Van nekik, kérem, minden. Itt inkább szűkölködnek.

Végül aztán a „konfráter” mindent elmesélt. Mégsem csak a csoda segíti jobban a jezsuitákat, s a helyiek adakozási kedve sem tudná eltartani őket, de az, hogy még távolról is jönnek látogatók, az már igen. Mert van a jezsuiták közt egy csodadoktor, a Bátai Gyula atya, aki füvekkel gyógyít.

– Én is hoztam neki legutóbb ramocsavirágot Székelyderzsről, tudja, ami a nők havibajára jó, mert lakik ott egy rokonom. Még orvosok és gyógyszerészek is járnak a jezsuita atyához.

A kocsis elmondása alapján Simonfi el tudta képzelni, ahogy az egész rend növényeket szárít, csoportosít, esszenciákat készít, csomagol.

– Ha valakit meggyógyítanak, cserébe füveket kérnek, de persze az emberek hálából hoznak mást is, és jut belőle, mint látja, a désieknek is. Nem a pénzért csinálják, viszont a székely olyan, hogy nem szeret adós maradni. Ha a szekunak volna egy kis esze, Bátait venné ki, és nem Godót, Farrenkopfot vagy Chira Kornél atyát tartóztatta volna le – mondta.

– Csak ne adjunk nekik ötleteket – felelte Simonfi halkan. – Látta a letartóztatásokat is? – kérdezte.

– Azt nem láttam, mert éjfélkor történt – felelte a kocsis. – De mesélték, hogy nagy felhajtás volt, mert vagy ötven fegyveres szállta meg a rendházat, hogy páter Godót meg a jezsuiták tartományfőnökét elvigyék. Farrenkopf atya meg kórházba volt ugye, mert cukorbeteg, érte oda mentek. Ez 1952 novemberében volt, de a szamosújvári központ azóta is erős vár. Jöttek ide Gyulafehérvárról, hogy kiegyezést ajánljanak, de mind a jezsuiták, mind a ferencesek elküldték őket. Ezek a szerzetesek, kérem, szent emberek mind.

A ferencesek udvarán aztán elváltak. A kocsis nem először járt már itt, Simonfi pedig Anaklétot kereste.

Anaklét elismerte, hogy Dukát József letartóztatása óta nem tudott arról, hogy a titkos nunciusvonalat sikerült-e folytatni, s míg a korábbiakban a katakombaegyház a szentségi vonal nélkül is boldogult volna, mostanra igencsak jól jött a segítség. A helyzet ugyanis az utóbbi pár hónapban bonyolódott, melyet Simonfi Andor plébános, aki immár vatikáni nuncius volt, a következőképp értékelt:

– Én eddig csak egyszerű megfigyelője voltam a történteknek. Egyik oldalon láttam a gyulafehérvári vezetést, mely egyáltalán nem tagadta meg a Vatikánt, és valamiféle egyházirányítást hivatalból végeztek, ahogy kell, az állam pedig elismerte őket, ami nekünk csak jó, ugye. A másik oldalon viszont szerzetesrendeket láttam, jezsuitákat és magukat, miközben sem az államtól, sem pedig a Vatikántól kinevezést, megbízást nem kaptak arra, hogy a világi egyházat vezessék. De még a civil katolikus státus sem magukat, inkább a békepapokat támogatta. Mégis maguk vezetik az Egyházat, és én is ide jövök tanácsért, nem pedig Gyulafehérvárra Adorjánhoz.

– Ez így van. Ez esetben nekem kéne kérdeznem, hogy miért ide jött? – mondta Anaklét mosolyogva, a rá jellemző békés kiegyensúlyozottsággal.

– Sőt, azt még nem is mondtam, hogy az egyik oldalon teljesen szalonképtelen megnyilvánulásokat lehet hallani, Godó például a pletykák szerint, mikor Scheffler püspök úr meghívta őt,  mint valamiféle sztárelőadót, a békepapokat és Gyulafehérvárt „kurva Egyháznak” nevezte a templomban. Ez azért erős nemde, míg a másik oldalon a stílus mindig kulturált. Még Scheffler püspök úr is levegőért kapkodott. Vagy mikor Godótól azt kérdezték, hogy kinek a felhatalmazásával küldi ki a szórólapjaival a „barisnyákat”, arra a válasza az volt, hogy saját lelkiismeretére hallgatva teszi mindezt. Hát milyen válasz, ez kérem? És még azt is hadd tegyem hozzá, hogy a szentségek kiszolgálása a hívek érdekében történik, míg ezeken a szórólapokon az olvasható, hogy ha a hívek olyan papokat hallanak, akik Gyulafehérvárt dicsérik, akkor hagyják el a templomot, ezektől a papoktól ne fogadjanak el semmit, gyónás helyett inkább tartsanak mély bűnbánatot, ahogy a reformátusok teszik, keresztelni meg kereszteljék meg saját kezűleg a csecsemőiket. Nem vagyok doktora a teológiának, mint Ön. Ön ugye Rómában végzett, és egyházjogból doktorált. Mégis határozottan állíthatom, hogy életszentséghez kötni a papok által kiszolgáltatott szentségeket eretnekség. És én mégis itt vagyok, pedig ez mind abszurdum.

Anaklét nem felelt semmit, csak továbbra is mosolyogva és kérdően nézett, mintha megint csak azt mondta volna, hogy nosza, akkor mondja meg Simonfi, miért is van itt.

– Egy szórólapot el is hoztam magammal. Nem a komoly brosúrát, mely jogi nyelvezetű, hanem az egyszerűt, amit a népnek szántak. Bár megjegyzem, hogy a jogi olyan bonyolult, hogy magam sem tudom mindig követni, így hát aligha lehet meggyőző az emberek sokaságánál.

Anaklétnak itt először kicsit megrándult a szemöldöke, belül azért csupa feszültség volt. Simonfi folytatta:

– Ez a szórólap pedig olyan nagyon jezsuitás, olyan utasításos, autoriter, ami, nem mindenkinek váltja ki a tetszését. A székely ember elég önfejű, ezen a szórólapon meg parancsolnának neki. A demarkációs vonalakat persze kijelöli – ezzel aztán Simonfi elővett a Bibliájából egy összehajtogatott lapot, kisimította, és az asztalra tette. A lapon az alábbi szöveg állt:

1. A gyulafehérvári egyházi központ a Római Kat. Egyházhoz tartozik-e?

Nem, mert:

a)      nem a pápa állította fel,

b)      célja: megsemmisíteni a Róm. Kat. Egyházat a Román Népköztársaságban (RNK),

c)       két pápai határozat elítélte,

d)      cserben hagyták a püspökeinket és a pápát,

2. Mibe jut az, aki akár szóval, akár cselekedettel elismeri a gyulafehérvári egyházi központot?

a)      súlyos bűnbe,

b)      a szakadár egyházba,

c)       a Róm. Kat. Egyház kiközösítésébe, mely a Római Szentszéknek különös módon van fenntartva

3. Mi a kötelességed?

a)      Ha csatlakoztál a mozgalomhoz, szakíts vele, és kérj feloldozást.

b)      Ha észrevetted, hogy egy pap akár szóval, akár cselekedettel elismeri a szakadár mozgalmat, azonnal hagyd ott a templomot, szentségeket ne fogadj el tőle, ugyanis szentségtörés lenne, kivéve halálveszély esetén, ha nincs más pap.

c)       A gyulafehérvári központ vagy alantas szervei által összehívott gyűlésen kiközösítés terhe mellett tilos részt venned.

Várakozó állásfoglalással, a Szentszék ítéletének várásával úgy veszik, hogy csatlakoztál a mozgalomhoz, és ezennel hozzájárulsz a Kat. Egyház felszámolásához az RNK-ban.

– Ez már egy másfél évvel ezelőtti szórólap – jegyezte meg Anaklét. – Ma már kissé másként javasolnám a megfogalmazást, viszont beigazolódott az együttműködési szándék álságossága. Akkor még sokan úgy gondolták, hogy az állam nem akarja felszámolni az Egyházat, csak együttműködni akar vele. Nemrég még örültünk a Magyar Autonóm Tartománynak is, noha épp akkor kaptuk meg, amikor senki sem kérte. Az ilyen fene nagy barátkozás mögött mindig van valami. Ma már tudjuk, hogy a sztálini ajándékok csak stratégiák, és a végső cél nem az autonómia megadása, amiképp a rendszer a keresztény egyházak autonómiájának és amúgy minden autonómiának is az esküdt ellensége. Megfigyelte például, hogy a katolikus Egyházat jobban üldözik a Magyar Autonóm Tartományban, mint azon kívül? Iasiban például az oda kitelepített ferences testvéreink utazhatnak, itt viszont nem, és sorolhatnám a zaklatások különbségeit. A gyulafehérvári békepapokat nem zaklatják, sőt, ők mindenféle ajánlattal keresnek meg minket. Fizetést ígérnek, meg papi szolgálati lehetőséget, csak szóródjunk szét.

Simonfi nem kívánt a helyzetértékeléssel vitatkozni, de volt valami, amihez úgy vélte jobban ért. Jobban ismeri a Kárpátokon túli románságot:

– Szabadjon egy észrevételt tennem Önnek Anaklét atya a szórólappal kapcsolatban. Az ilyen pontokba szedett irányelveket a románok, kérem szépen – és most nem az erdélyi románokra gondolok, hanem a bukarestiekre –, diktátumnak tekintik, másként fogalmazva a felsőbbrendűség kinyilatkoztatásának. Ők nem így beszélnek egymással, nem így fogalmazzák meg a céljaikat, ez nekik nagyon idegen. Ettől úgy érzik, mintha fegyvert tartanánk a homlokukhoz. Ha meglátnak egy ilyen brosúrát, még ha nem is tudnak magyarul, s csak azt látják, miként van tördelve, máris biztosra veszik, hogy támadni akarunk egyezkedés helyett.

– Nincs már miről egyeztetni – felelte kurtán Anaklét.

Simonfi úgy érezte a maga részéről mindent elmondott, talán többet is beszélt, mint szokott, Anaklét szemébe nézett és megkérdezte:

– Nos, páter, itt vagyok, Ön szerint mit kell most csinálnom.

Az újonnan kinevezett nuncius, aki most Anakléttól várt iránymutatást, nem mondta, de még azzal sem szimpatizált, hogy mivel a katolikus Egyház nem egy titkos társaság, nem olyan, mint mondjuk a szabadkőművesek, mégis azzá váltak. A jezsuiták a városokban erős térítőtevékenységet végeztek a zsidók között, és mióta a görögkatolikusokat betiltották, nem egy közülük, például Farrenkopf atya szándékosan görög szertartás szerint misézett. Ez rendjén volt, ahogy az is, hogy a ferencesek pedig konfliktusokat kezeltek vidéken, térítették a legszegényebbeket, és odamentek a cigánysághoz. Hallott ő Abelard munkásságáról is. De hogy Gyulafehérvár és a szerzetesek háborúba keveredtek egymással, vagyis hogy a szerzetesek tulajdonképpen politizálásra adták a fejüket, ez nem tetszett neki. Ahogy azonban elnézte Anaklétot, meg amit a kocsis mesélt neki a nélkülözéseikről, belátta, hogy a földalatti mozgalommá alakulás nem valamiféle választás volt, hanem egyszerűen csak belekényszerültek. Arra a kérdésére, hogy mit kell akkor neki most tenni, Anaklét hangnemet váltva gyorsan kezdett beszélni:

– Sürgősen kell intézkedni három egyházmegyében – mondta. – A joghatóságok itt összezavarodhatnak, mert a hatóság már nyomon van, és a titkos ordinárius is gyenge. Az erdélyi egyházmegyében fel kéne menteni a mostani titkos ordináriust, s oda Fuchs Gábor kerülhetne, a szatmár-nagyváradi egyházmegyébe Révész Gábort lehetne kinevezni, ő közel is van Déshez, mert Csicsókeresztúrra telepítette a szeku, a temesvári egyházmegye élére pedig Szentmártoni Odorik máriarandani ferences atya kerülhetne. Ezek az emberek továbbra is biztosítanák a függetlenséget. Amúgy anélkül, hogy jogászkodni akarnék, Gyulafehérvárott Adorjánék pontosan tudják, hogy az egyházi jogfolytonosság megvan, s mindvégig megvolt.

– S hogy Kovács Béla, aki ordinárius volt, átadta a joghatóságot Adorjánnak, az nem számít? – kérdezte Simonfi.

– Nos, mégiscsak fontos a jogászkodás – magyarázta Anaklét. – Kovács Béla ugye a börtönből jött ki, s ezután tette ezt. De Márton Áron megmondta, hogy akit letartóztatnak, az elveszíti mindennemű hatalmát. S az sem mellékes, hogy volt ekkor titkos vezetője az egyházmegyének. Így aztán hogy adhatta volna tovább a joghatóságot Kovács? Adorjánék már korábban megalakították Gyulafehérváron az Egyházmegyei Főhatósági Központot. Úgy tettek először, mintha csak olyan ügyek intézésére vállalkoznának, melyekhez nem kell vatikáni felhatalmazás. Adminisztratív ügyek. De persze végig az állam szekerét tolták. Első pillanattól fogva, mikor kanonokként Adorján magát szavaztatta meg. Ha nem lett volna működő ordináriusa az Egyházunknak, akkor ehhez joga lett volna, így azonban csak azt érte el, hogy Jakab Antal előlépjen. Érti nuncius uram? Amihez hozzáérnek Gyulafehérváron, ott Márton Áron utódai börtönbe kerülnek – Anaklét érezte, hogy most billentette helyes sínre a vendégét, ezután már lassabban folytatta:

– Adorjánnak később a gyónási titok terhe alatt tudomására jutott, hogy Lestyán az utód. Azt javasoltam Lestyánnak, hogy így közölje, mert ezzel nem játszhatja tovább Adorján a tudatlant. A válaszlépés az volt, hogy írta azt a körlevelet, melyben a titkos ordinárius gyulafehérvári jelentkezését kérte. Miután már tudta, ki az. Ez már nem tisztességes, ugye? Sőt, kaptunk egyenesen nekünk írott fenyegető levelet is tőle. Megmutassam? – kérdezte, és elkezdett kutatni a fiókjában a levél után, majd átnyújtotta.

– Mégis zavar van a gépezetben – felelte Simonfi –, mert olyan, mintha most kettős hatalom létezne. Egy állam által elismert, és Kovács által is legitimált, valamint egy földalatti. Nyilván, én csak annyit tudok tenni, hogy a földalattit tovább erősítem, de a kettős rendszer ettől még megmarad.

– Majd Márton Áron ezt megoldja, ha kiszabadítjuk – felelte Anaklét. – S csak úgy lehet kiszabadítani, ha az állam is úgy gondolja, csak ő tudja megoldani a kettős hatalmi struktúra felszámolását.

– Fuchs Gábor kit fog váltani? – tért rá a praktikus feladatokra Simonfi.

– Lajos Balázst. Ő egy idős ember, s alkalmatlan is. Lestyán Szilveszter Sándort delegálta vissza, s ez egy jó ötlet volt. ’52 nyaráig vitte Szilveszter az ügyeket, elég hatékonyan  a Kovács által delegált Adorján ellenében. Nyáron kezdtek gyanakodni rá, s akkor adta tovább a stafétát Lajosnak.

– Amit Anaklét atya nekem itt levezetett, az kicsit árnyaltabb, mint amit a szórólapokon lehetett olvasni. Azokon Adorján meg Kovács egyszerűen ki van közösítve a Vatikánra hivatkozva.

– Jezsuita barátaink szeretik az egyszerűséget – felelte Anaklét –, de köröztettünk mi bonyolult levezetéseket is, amiről épp az előbb mondta, hogy az meg nehezen követhető.

Simonfinak nem fordult meg a fejében, hogy ha most ő kinevezné Adorjánt, akkor ezzel viszont végérvényesen kihúzná a talajt a ferencesek meg a jezsuiták lába alól, vagyis hogy a jogászkodás mégiscsak komoly hatalom. Arra sem volt oka, hogy ne pont azokat nevezze ki, akiket Anaklét ajánl, bár nem is ismerte őket. S mivel kénytelen volt felismerni médiumszerepét, belátta, hogy tulajdonképpen csak a gondviselés eszköze. A jogászkodás fontosságának elismerése helyett viszont azt a következtetést vonta le, hogy az Egyház sorsát nem a jogi körlevelek, de még csak nem is a híveknek szánt utasítások döntötték el, hanem a hívek szimpátiája. Uralkodni csak azokon lehet, akik hagyják, és a hívek nem engedelmeskednek Gyulafehérvárnak. A gyulafehérvári katolikus templom kong az ürességtől, és a békepapi mozgalom mára elbukott. Adorjánék körül elfogyni látszik a levegő, a katakombaegyház pedig folyamatosan erősödik, nélküle is.

– Minden úgy lesz, ahogy Anaklét atya javasolja – mondta Simonfi. – Egyvalamin viszont régóta töröm a fejem, hogy megértsem mi zajlik körülöttünk. A románok identitásukat az ókorból és a rómaiakból vezetik le. Akkor miért a Vatikánt tartják ellenségnek, ami a Nyugathoz kapcsolná őket, és valamiféle folytonosságot is jelentene Rómával? Miért, hogy az ortodoxiával borultak össze a kommunisták?

– Talán mert az oroszok befolyása alatt állnak, vagy azért, mert a kommunista rendszer egy keleti rendszer, miképp az ortodoxia is. Mi itt állunk katolikusok és magyarok egy ortodox, egy iszlám és egy ateista tenger szélén. – válaszolta Anaklét.

Simonfi távozása után Anaklét a szokásos esti imájához látott. Letérdelt, és ahogy mindig is tette, egy imával először ráhangolódott a mélyebb gondolkodásra. Napi kérdéseket igyekezett így lelki és erkölcsi oldalról is átgondolni. Ezúttal a fenyegető börtönre fókuszált, melyet lám, Simonfi is milyen elszántan be mert vállalni. Ezúttal rajta volt a sor, hogy ne csak másoknak tanítsa a börtönnel való szembenézést, hanem magának is. A kérdés az volt, hogy mi az, ami őt magát alkalmasabbá teheti egy ilyen megpróbáltatásra. A szobában lévő hatalmas tükörre pillantott.

– Ha a közösségben szürke tudok maradni, épp itt az ideje, hogy önmagam előtt se legyek a legfontosabb. A börtönben aligha van tükör – fogalmazta meg, és feltápászkodott.

Másnap szólt két ministránsnak, és átcipeltette velük a tükröt a templomi sekrestyébe. A hiúságnak e kelléke visszakerült a helyére.

Kép forrása itt. 

Folyt. ld. itt. 

---

---