Eloise haldoklása és gyógyulása

Pontosan érezte, ahogy fogyott az ereje. Az egyik reggel arra ébredt, hogy nincs kedve enni, hogy az az étel, amit eléjük raknak, voltaképp ehetetlen. Különösen a répalé meg kukoricalé töltötte el undorral. Ráadásul ahelyett, hogy eltompult volna, kiélesedett a szaglása meg a hallása. S ez nem szerencsés ott, ahol mindenkinek vizeletszaga van, s a lefekvés utáni csendben hangosan korognak a gyomrok, működnek az üres belek.

Vajon miért nem vette észre korábban, hogy nem embernek való ételt adnak? Jó, azt észrevette, hogy a sokan rávetik magukat az ételre, hogy nincs bennük az a tartózkodás, mint benne. De arra gondolt, hogy ez azért is lehet, mert a többiek nem most, itt a börtönben éheznek először. Ő viszont, ha belegondolt, neki mindig jó sora volt. Otthon gyerekkorában, az apácáknál, aztán a ferencesek mellett is. Volt mit ennie mindig, bőségesen is, finomakat is, míg másoknak ez nem adatott meg.

Itt a börtönben mindannyian éheztek. A csorbában – azaz a levesben –, ha volt valami hús, annak romlott mellékíze volt, ezért most otthagyta, míg korábban azért becsületből-életvágyból csak legyűrte. De a fő baj az étvágytalansága mellett a köhögése és a tüdejére nehezedő nyomás volt. Tudta, hogy megint beteg lesz. Nem volt ereje tovább hallgatni a gyilkosok tragikus történetét sem. Eleinte felüdülés volt, no nem, mert ezek a történetek annyira szépek, hanem mert a nők, akik mesélték, tőle vártak vigaszt.

Az egyik neki vallomást tevő nőnek az arca kifejezéstelen volt. Mintha már nem szenvedne, csak kimerült lenne. Eloise pontosan ismerte ezt az arcot, látott már ilyet egy haldokló rokonánál. Ezek szerint a halál mindenkinek ugyanolyan arcot kölcsönöz. Vajon most én is így nézek ki? - kérdezte magától. Először merült fel benne, hogy meghalhat ő is, és ez mindent megváltoztatott. Úgy érezte, a körülötte lévő sorsok már nem felszabadítják, épp ellenkezőleg, mint kő, rakódtak egymásra, a mellkasára. Így értelmezte a tüdőgyulladását: ha netán megszabadulhatna ezektől a történetektől, akkor fellélegezhetne. Meg volt győződve arról, hogy a szervezete a lelke meggyöngülése miatt válik beteggé, és nem egy betegség miatt fogy el a lelki ereje. Úgy próbált védekezni, hogy ezúttal is befelé fordult. Nem hallgatta tovább a többiek panaszait, ám a saját panaszai, ha nem is voltak olyan tragikusak, nem nyújtottak kapaszkodót, sőt...

Ahogy az étel ehetetlenségét hirtelen meglátta, úgy világosodott meg neki a saját sorsának kudarca. Nyugodtan és békésen viselkedett, mikor a büntetését elkezdte, mert úgy vélte, a négy év semmiség. Miért nem látta meg, hogy elveszítette a szeretteit? Nincs a kinti világnak szüksége rá. Nincs szüksége rá a családjának. Az anyjának sose volt, az anyja mindig az ikertestvérét védte, és a fiának sem. Nélküle is vidáman, egészségesen fejlődik. A vallási közösség is meglesz nélküle, s nincs szüksége rá Abelardnak se. Csak neki van rá szüksége, de fordítva? Nézte a falon lévő vérnyomokat, melyek a szétnyomott poloskák mementói voltak, és folytak a könnyei. Aztán eszébe jutott egy jelenet, ahogy Abelard rajta feküdt, és egyszerre vették a levegőt, s ettől mintha neki is most könnyebben ment volna. Bár nehéz volt, de egyenletesen lélegzett, megnyugodott.

Máskor azzal a gondolattal büntette magát, hogy Abelardot is elveszítette. Sosem fog már rá nőként vágyni, amit csak tetézett, hogy nem is érezte már saját magát se nőnek. A prostiknak legalább ez mintha megmaradt volna a börtönben is, de neki, egy leromlott külsejű apácának a neme nem számított. Néha megnézte, ahogy a karjáról vagy a lábáról fogy a hús, az izom, de igazából nem aggasztotta a látvány addig, amíg azt nem érezte, hogy beteg lett.  Ekkor rémült meg, mert arra, hogy meghaljon, nem volt felkészülve. Az embernek nem jut eszébe, hogy meghalhat, de amikor ezzel az eshetőséggel szembe kell néznie, akkor mindegy, hogy erre azért van szükség, mert egy kivégzőosztag várja odakinn, vagy mert egy betegség az amúgy is gyenge szervezetét ledöntötte. A rácsodálkozás és a megdöbbenés ugyanaz.

Betegségét elfogadták a cellatársai, és a börtönőrök is hagyták, hogy az ágyában maradjon, de orvosi vagy más segítséget nem kapott. Az őrök álláspontja az volt, hogy ha egy emberrel kevesebb, akkor eggyel kevesebb a probléma, s ha nem tud enni, hát eggyel több az élelmiszeradag. Az bosszantotta volna az őröket, ha valaki ereje teljében nem lett volna hajlandó enni, mert azt lázadásként értelmezték, de ha betegség miatt, akkor azt sajnálatos balesetnek, járulékos veszteségnek tartották.

Nekik már nem érdemes Eloise gyógyításával vesződni – vélték –, hiszen hamarosan a rabokat szétosztják a végső helyükre, és majd ott foglalkoznak vele. Eloise-t a csíkszeredai börtönbe szállították át, s innen csak egyvalakit vittek még oda, azt a nőt, akit szintén politikai okokból tartóztattak le, a rémtörténeteket mesélőt. Útközben ő törölgette a homlokát, mert Eloise ekkorra már félrebeszélt. Ápolója abban reménykedett, hogy ott majd kap valami szakszerű ellátást, s mikor megérkeztek, valóban meg is vizsgálta őket egy orvos. Az eljárás az volt, hogy az érkező rabok átmentek egy orvosi vizsgálaton, és ez alapján besorolták őket, ki mennyire terhelhető. Eloise a nem terhelhető kategóriába került, de a gyógyítására vonatkozó más hivatalos tevékenység nem történt. Berakták őket egy olyan cellába, ahol viszont volt, aki értett valamelyest a gyógyításhoz, és a börtönőrökkel is kialakított már valamilyen kapcsolatot. Szintén apáca volt, s mint utóbb mesélte, mikor imádkozni szoktak, az egyik őr megkérdezte, hogy mit csinálnak, ők meg mondták, hogy szívesen imádkoznak érte és a családjáért is. Ez az őr más volt, mint a többiek, s alighanem meghatotta ez az önzetlenség, amit úgy hálált meg, hogy Eloise érdekében elment lobbizni a börtönorvoshoz.

Egyszer aztán a börtönőr hozta magával a doktort. Ugyanaz a doktor volt, aki érkezésükkor fogadta őket. Kicsit bazedovos szemű, gyors és kapkodó mozgású ember volt. Nagyon idegesnek látszott  ezúttal is, mintha valami tilosban járna. Az őr kiment az ajtó elé, és azt figyelte, hogy őröket ellenőrző osztag feltűnik-e. Ez esetben figyelmeztette volna az orvost. A raboktól is tartott  az orvos számára, mert úgy adta át az ápolási tudományokat birtokló nővérnek a gyógyszert és egy papírt – melyre felírta az adagolást –, hogy azt ne vegyék észre a többiek. Ez persze értelmetlen volt, mert később, mikor az apáca a gyógyszereket porrá törte, vízben feloldotta és megitatta Eloise-zal, s ezt napokig csinálta, mindenki tudta, hogy az orvos által adott gyógyszert adja be. Hogy aztán ez a törődés, az új cellatársak, netán a gyógyszer volt az, ami visszahozta Eloise-t az életbe, nehéz megmondani. Tán mind együtt.

Miközben lassan gyógyulgatott, ismerős érzés kerítette hatalmába. Legutóbb azonban mellette volt Abelard, és olvasta neki a Bibliának álcázott Krúdy-könyvet, meg előadta a saját filozofikus meséit. Ezúttal az ő gyógyító erejét nélkülöznie kellett, miként a Lidércet is, melyet megidézni nem igazán sikerült. Abelard azt állította, hogy az akkor jelenik meg, ha legalább ketten ugyanott vannak. Más lidércek alkották Eloise világát, a börtönben kellett megtalálni, az itteni társaival kellett megteremteni valamiféle közös életértelmet.

Kép forrása itt. 

Folyt. ld. itt.

---

---