Abelard leveleket ír a fiókjának

Egyik reggel Abelard nem találta a rózsafüzért. Azt, amelyikből Eloise-nak és neki is ugyanolyan volt. Olyan rémületet érzett, mintha legalábbis Eloise elhagyta volna. Ha nincs meg a rózsafüzér, elvesztette őt is. Ez egy babonás asszociáció volt, amit azonnal meg is fogalmazott önmagának. Egy tárgy megléte nem jelenti egy személy birtoklását. Nem az égiek üzennek neki így. Mégis, mikor megtalálta, megnyugodott. A rózsafüzér birtoklása erősen szimbolizálta Eloise-t.

Ha becsukta a szemét, előtte volt Eloise gyönyörű arca. Mikor orrukat összeérintve egymást nézték. Az ilyen női szépséget sosem tapasztalhatják meg a cölibátust betartó szerzetestársai. Ő mennyivel szerencsésebb náluk – gondolta.

Nem volt arra lehetőség, hogy a börtönben sínylődő szerelmének levelet küldjön, de arra igen, hogy leírja, amit érez, s ha majd arra lehetősége lesz, átadja neki. Még arra is gondolt, hogy egyikük élete sincs biztonságban, talán épp ő nem fog már élni, mikor Eloise kiszabadul, s akkor a leveleit átadhatja unitárius remete barátjának, Tibornak, aki annak idején összeadta őket. Ferences testvéreiben, bármennyire is szerette őket, nem bízott meg annyira, félt, hogy a leveleit felbontják, esetleg felülbírálják végakaratát, és megsemmisítik. Nem is hibáztatta volna őket ezért, hiszen a rend érdekei lehetnek előrébb valók, avagy pusztán az, hogy a magánélet közöttük messze nem szent, és ezért a kíváncsiskodás bűne sem akkora. Abelard jól tette, hogy Tibor mellett döntött, és nála hagyta az üzeneteit, mert bár az életét nem vették el mire Eloise kiszabadult, de a szabadságát igen.

Abelard levélírásban már adósa volt Eloise-nak, ugyanis Eloise olyan őszinte és kitárulkozó leveleket tudott neki írni, amilyenre ő kevésbé tartotta magát alkalmasnak. Eloise ismerte saját érzéseit, részben mert szüntelen foglalkoztatta, részben, mert leveleiben még inkább meg akarta érteni önmagát. Abelard levele ehhez képest 90%-ban eseményekről, tényekről szólt, s csak akkor írt le valamit kettejükről vagy önmagáról, ha az már teljesen letisztult volt a számára, és röviden meg lehetett fogalmazni:

Drága Eloise! A hatóságok, bármit is csináltunk, nem járultak hozzá, hogy külön ügyvédet szerezzünk a számodra, de még azt sem sikerült kideríteni, mikor lesz a tárgyalásod. Utóbbit szüleid és Lilla sem osztották meg velem, noha kérdeztem tőlük. Mint utóbb megtudtam, Godóval egy időben volt a tiéd is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sejtettem, hiszen erre hivatkozva nem engedtek külön védőt szerezni neked. Sejtettem tehát az időpontot és a helyet is, de nem mentem el. A tárgyalóterembe amúgy is csak a rokonokat engedik be, meg néhány újságírót, rokonaid vádló tekintetét pedig nem állhattam volna. Végül is igazuk van, hogy haragszanak rám, pedig nem is tudják igazi indítékaim és önzésem, mellyel most megpróbálok szembenézni.

Arra beszéltelek rá, hogy vidd el a kiközösítendő békepapok névsorát a Vatikánba, és arra hivatkoztam, hogy ez milyen nemes, s az Úrnak is tetsző küldetés. De ahogy vizsgálgatom magam, egyre inkább azt hiszem, azért akartam, hogy a Vatikánba menj, hogy megint apáca légy. Apácaként bármilyen messze is kerülsz tőlem, mégis közelebb maradsz hozzám, mint ha elhagyod a szerzetesi életet, és egyszer csak egy férfi oldalán kötsz ki. Ez az önzésem meglett volna akkor is, ha nem ér baleset – hadd fogalmazzak így –, mert hogy ragaszkodtam volna a hivatásomhoz, így azonban mióta a testem fölötti uralomtól megfosztottak, nem tudlak már másként megtartani, csak ha újra apáca leszel.

Nem tudom, meg tudsz-e nekem valaha is bocsátani, de azt hiszem, remélem, nem általában vagyok önző. Remélem, képes vagyok az önfeláldozásra. Önzésem forrása egyedül Te vagy. Ha tudtam volna, hogy ezért börtönt kapsz… Valahogy meg se fordult a fejemben, hogy ez megtörténhet veled, és erre valóban nincs mentségem.

Máriaradna, 1953. dec. 20.

Egy másik, pár nappal később keltezett levele meg arról szólt, hogy a karácsonyra készülődés milyen kockázatot rejt itt sok-sok ember számára. Tájékoztató volt a politikai helyzetről. Télifa-ünnepnek nevezik – írta, majd azt fejtegette, hogy bár csak sejtései lehetnek, milyen szörnyű a börtön, de vajon nem börtön-e az is, amit idekinn élnek meg az emberek?

Írt azért ő is szerelmi vallomásokat, melyek nem az epekedés és a hiányérzés megfogalmazásai voltak, mint inkább a háláé, hogy Eloise mellett megtapasztalhatta a szeretetnek és az esztétikai élménynek a teljességét, mely mellett a szexualitás csak valami kísérő mellékessé vált. „Az izgalmat felidéznem sose sikerül, de a gyöngédséget, és a te mezítelenséged szépségét itt látom magam előtt, s fel tudom idézni a szeretetedet. Isten úgy teremtett meg minket, hogy a szeretethez több eszközt rendelt, mint a szexualitáshoz.”

Mikor Eloise évekkel később ezeket a leveleket olvasta, arra gondolt, hogy ez valamiféle önigazolás, mintha nem is neki írta volna Abelard, hanem a ferences testvéreknek, akiknek ha kezébe kerül, hát megértik a félrelépését, hiszen nem is volt benne jelentős a testi szerelem.

- A gyáva – mondta félhangosan, de azért vigyázva hajtotta össze a levelet, és tette be egy kis dobozba.

Kép forrása itt. 

Folyt. ld. itt.  

---

---