Eloise börtönben

Eloise nem akart börtönbe kerülni, s nem is készült rá, bár bizonyos felkészítést kapott a ferencesektől, mint minden ellenálló. Tudta, ha letartóztatják, mindenét elvehetik, így a rózsafűzért, amit Abelardtól kapott elrejtette. Azt tanították neki, hogy ha bekerült a börtönbe vallásosságát ne provokatív módon gyakorolja. Lehet keresztet vetni a nyelvünkkel is. Ezzel együtt Eloise-nak kétségei voltak afelől, hogy kibírja-e a bezártságot. Már az apácaéletet is nehezen tűrte, jóllehet, ott ki tudta elégíteni intellektuális kíváncsiságát, tanulhatott, könyvekhez jutott, de igazán akkor érezte jól magát, ha mehetett, ha cselekedhetett. Akkor volt boldog, mikor a templomokat járta, és a papokat győzködte. Nem akart mártír lenni, nem tetszett neki ez a sors, de kíváncsi volt miként fog reagálni minderre. Szemben Godóval, aki mániákusan vágyta a mártírhalált, és azzal volt elfoglalva, hogy  méltatlannak tartva magát erre a kegyelemre, e vágyát visszafogja, Eloise ebben nem látott semmi magasztosat. E kalandot szívesen kihagyta volna, de abban nagyon is hasonlított a szerzetes férfiakra, hogy önmaga iránti érdeklődése erős volt. Szüntelenül elemezte önmagát, s például arra jött rá, hogy a sorsközösség vállalása erkölcsi kérdés. Ezért van ezek közt az emberek közt, ezért ilyen a sorsa, és nincs egyedül, sok apáca volt ekkoriban a börtönökben.

Helyzetét is meg tudta indokolni: azt a magyarázatot találta, hogy ha Abelardnak a férfiasságával kellett fizetnie, ami immár visszafordíthatatlan, ez esetben éppenséggel ő is fizethet négy évet az életéből. Közben persze Balázska hatéves lesz, meg sem ismeri majd, de legalább annyi bizonyos, hogy látni fogja, és ez még kisebb áldozat is, mintha a Vatikánba kerül, ahonnan esetleg soha nem térhetett volna haza. Így igyekezett megbékélni a sorsával, s talán kiegyensúlyozottabb is volt, mint fogolytársai. Hogy börtönben van, s nem a pápai udvarban önkéntes száműzetésben, a jóisten kegyelme, még ha nyikorgó vaságyon vagy szalmával kitömött bűzös zsákon is kell aludnia. Itt minden barna volt, és koszos, a pápai udvarban nyilván minden tiszta lett volna, és pazar, de nem bánta. Nyugodtságát és szelíd, de határozott viselkedését a többiek apácavoltának és vallásosságának tulajdonították, hiszen a külső jelek is mind erre utaltak: Eloise rendszeresen imádkozott. Ilyenkor persze nem mindig az égiek jártak az eszében, inkább a fia, vagy Abelard s az otthoniak. Miért is kéne, hogy együtt élhessen Abelarddal? Oly sok ember él együtt valakivel, aki számára idegen, ő legalább tudja, hogy ki a másik fele.

Nagyváradról vonattal Bukarestbe vitték, s innen az út szintén vonattal folytatódott, de már igen elviselhetetlen körülmények közt a zsilavai börtönig. Hogy Bukarestben honnan szedtek össze annyi köztörvényes bűnözőt, főként prostituáltakat, kis tolvajokat, munkakerülőket nem lehetett tudni.  Voltak köztük gyilkosok is és politikai foglyok is. Hogy kit miért ítéltek el, azt ebben a tömegben nem lehetett tudni, csak az ítélet súlyosságát lehetett sejteni. Eloise nem volt megbilincselve, de akit 20 évnél többre ítéltek, azoknak a lábukra esősített láncaikat is cipelniük kellett. A kettő közt is volt egy kategória, akiknek a keze volt összebilincselve. A zsúfolt vagonon belül hőség volt, de amint elhúzták a vagonajtót, megcsapta őket a hideg. Már az utazás alatt minden adva volt, hogy megbetegedjenek. Ennivalóként sós túrót osztottak, amihez viszont nem adtak elegendő vizet. Aki le tudott ülni vagy guggolni a padlóra, már komoly előnyben volt, de Eloise esetében ilyen fel sem merülhetett. Ő nem volt olyan öreg, s csak ha rosszul lett volna, akkor lett volna erre lehetőség. Néhányan rosszul is lettek, és nekik biztosították a többiek a padlót. Túl sokan voltak. Egyetlen szerencséjük, hogy ez az út viszonylag rövid volt, bár egyes állomásokon így is sokat álltak. Akiket ide Bukarestből hoztak, általában kibírták, de Eloise többedmagával – igaz, eddig valamivel jobb körülmények közt – már egy egész napja úton volt. Megváltásnak tetszett az érkezés, noha nem kesztyűs kézzel fogadták őket.

Errefelé az volt a szokás, hogy a frissen érkezetteket a börtönfolyosón befelé haladva megismertették az őrök „vendégszeretetével”. Szíjakból font korbáccsal ütlegelték őket két oldalról, hogy haladjanak. A rövid nyéllel ellátott korbácsokat kancsukának nevezték. Volt őr, aki alacsonyabb rangúnak látszott, és bikacsököt használt, ami a mai gumibot megfelelője, de a hierarchiában még alacsonyabbak számára a seprűnyél volt az ösztönző szerszám. Akiknek bilincselve volt a lába, azok lemaradtak, és páros lábbal ugrálgattak utánuk, hogy minél gyorsabban megszabaduljanak az ütlegektől.

A női részleg a várszerű építményben elkülönítetten működött, és összesen négy nagy cellából állt. Egy már tele volt, az új szállítmányt a maradék háromban osztották el. A cellákban levették a megbilincseltekről is a láncot, és azt az utasítást kapták, hogy mindenki a vackával foglaljon el egy ágyat. Körülbelül ötvenen lehettek egy olyan helyen, ahol az emeletes ágyak szorosan egymás közelében voltak, és a levegő is elég egészségtelennek tűnt. Mivel pincébe vitték le őket, ezért csak fenn volt kis ablak, ami nyitva volt, de később megtudták, hogy tilos becsukni. A falak vizesek, penészesek voltak, s hogy mi az illemhely, azt könnyen meg lehetett állapítani, az előző társaság ugyanis otthagyta nyomát a két facseberben és környékén. Eloise már ennek közelébe szorult, és az emeletes ágy harmadik szintjére kellett felmásznia, mert már csak ez maradt. Mint kiderült, ez számított a legrosszabb helynek. A „rendes nők” ugyanis az alsó szinteket foglalták el, hogy minél kevesebbet kelljen mászni. Annyi előnye mégis volt a harmadik emeletnek, hogy ha már az illemhely mellett kellett lennie, legalább légvonalban attól így messzebb került.

Még igazából el se rendeződtek, mikor az őrök visszajöttek, és felolvastak néhány nevet, akiket magukkal vittek. Eloise-nak úgy tűnt, hogy ezek azok a rabok voltak, akiken az előbb még a lánc volt. Ekkor felszabadult néhány hely, és megindult újfent a mozgolódás, Eloise is keresett magának egy újat, nem a legjobbat, de nem is a legrosszabbat. Az őrök most az elvitt egy tucat rab helyett hoztak másokat, az egyikre rámutattak, hogy ő lesz a szobafőnök, aki majd mindent megmagyaráz nekik, újonnan érkezőknek A szobafőnök azonnal oda is ment egyikükhöz, akinek a helyét kinézte magának, és elzavarta arra a helyre, ahol korábban Eloise volt, majd elkiáltotta magát, hogy a fekáliát – ahogy azt az őrök is megparancsolták –, takarítsák fel. Parancsát a csöbör közvetlen közelében lévőkhöz intézte. A feladattal megbízottak tiltakozni kezdtek, hogy nincs semmi eszközük. A szobafőnök alighanem méltányolta az ellenvetésüket, mert a rácshoz ment, és közvetítette a kérést, ám az őrök közül az egyik azt mondta, hogy még mit nem, takarítsák fel a zsebkendőikkel vagy a harisnyájukkal, s ha ez nem működik, büntetést kapnak. Rettegés lett úrrá, s mivel zsebkendőt senki sem tudott adni, ezért a szobafőnök az egyik fogolyról lerángatta a harisnyáját, azt aztán odadobta a takarítóknak, s azt mondta, hogy rajta, csinálják. Ha bárki megtagadja az engedelmességet, mondta, azt jelenteni fogja az őröknek, arra ugyanis a cellának nincs szüksége, hogy néhány finnyás kurva miatt büntetést kapjanak. A kiválasztottak nekiláttak a takarításnak, közben öklendeztek, káromkodtak.

Zsiláva egy átmeneti elosztóhely volt, és a fogadást leszámítva ritkán verték őket, ám a kínzásnak enélkül is megvoltak az eszközei. Olyan feladatot kaptak, amelyben először is verbálisan megalázták őket. A fenti takarító jelenetben – hogy is felejthettem el elmondani – az őrök azzal kezdték, hogy micsoda dolog, nő létükre sem törekednek a minimális tisztaságra. Majd, mint láthattuk, szándékosan nem kaptak takarítóeszközöket. A már régebb óta itt raboskodó szobafőnök annyit tudott, hogy nincs az az őrök által kitalált kegyetlenség, amit kreativitással ne lehetne megoldani, s hogy nem érdemes ellenállni a szabályoknak. A fekáliás harisnyát aztán visszaadta a tulajdonosának azzal nyugtatva őt, hogy majd este, mikor kollektíven mennek zuhanyozni, ki tudja öblíteni.

A szabályok betartásáról Eloise azt gondolta, hogy azokat nem az őrök találták ki, hogy mindenütt vannak szabályok, és azokat a békesség kedvéért érdemes követni, de nem mindenki gondolkodott hasonlóképp. Voltak olyan rabtársnők, akik a szabályok feszegetésével próbálták megmutatni, hogy nem akárkik. Hangoskodtak, mikor már csendnek kellett volna lenni, sorakozónál szándékosan lassan kászálódtak, öltözetüket átalakították, s folyamatosan trágárkodtak, káromkodtak, és nem ritkán azzal szórakoztatták magukat, hogy valamelyik fogolytársukba belekötöttek. Csak a rendes nők tudták volna ezeket a kötekedéseket leállítani, de általában nem tették, sőt nem ritkán épp ők voltak, akik forszírozták. A „rendes nőkhöz” a szobafőnök is igazodott. Alighanem maga is valamikor ilyen rendszeren kívül álló meghatározó személyiség volt. Az elnevezés attól is ellentmondásos volt, hogy nem csak rendesek nem voltak ezek a nők, de nőknek sem néztek ki. Legalábbis maszkulin jellegű volt a járásuk és minden mozdulatuk élesen elütött a jobb alakú prostituáltaktól.

Ahogy a napok teltek, a foglyok között kialakultak szövetségek, kisebb klikkek és párok. A párok szexuális kapcsolatba is léptek egymással, de a simogatásoknak és összebújásoknak mégsem a szexualitás volt a célja, sokkal inkább valami lelki intimitás és a kölcsönös védelem. A legkiszolgáltatottabbak a magányosok voltak. Többnyire csak szavakkal bántották egymást, de az is megtörtént, hogy körbeálltak egy „magányost”, és elkezdték lökdösni. Érdemes volt a túlerővel szemben is küzdeni, még ha néhány csípés és zöld folt is lett a következménye, mert aki nem tette, a hierarchia legaljára került, és legközelebb már egész biztos vele végeztette el a szobafőnök a legpiszkosabb munkát, és mindenki csicskása lett.

A burok létrehozása és a teljes befelé fordulás, bár csábító volt Eloise számára, a magára maradottságot eredményezte volna. Megvoltak azok az időszakok, amikor ezt megtehette anélkül, hogy az erőszakosabbak céltáblájává vált volna, s ilyenkor Eloise a kisfiára gondolt, máskor Abelard ölelésére és szerelmes tekintetére. Ezek hiányoztak rettenetesen, de ezek tartották életben.

Eloise egy hármas csapatba szeretett volna bekerülni, mert ezekben már nem volt erotikus játszadozás, amitől viszolygott, és erősebbek voltak, mint a párok. A probléma csak az volt, hogy a magukra maradottak, akikből még egy hármast faraghatott volna, közönségesek és ostobák voltak. Voltaképp az egész társaság szörnyű volt, s nemcsak mert faragatlanul beszéltek, mert könyvet sohasem tartottak a kezükben, mert elhanyagolták magukat, bár néha rendeztek egymás közti szépségversenyt, és úgy tűnt, ehhez tényleg értenek. Prostituáltként nem tudtak volna fennmaradni odakinn, ha ehhez sem értettek volna.

A hármas csoport közül az egyik, mellyel Eloise próbálkozott, kilökte. A csoport tagjai féltékenységi jeleneteket rendeztek, ha az egyikük szóba állt vele. A négyes és nagyobb csoportok – mert ilyenek is akadtak – viszont nagyon zűröseknek tűntek, igazi védelmet nem nyújtottak kifelé, és egymás között is állandóan veszekedtek. Egy másik hármas csoport viszont felbomlani látszott, mert két tag valamiért nagyon megharagudott a harmadikra. Eloise ott termett, hogy megtudja, mi a gond. Békíteni is próbálta őket, de aztán rájött, hogy épp az a szerencséje, hogy a harmadikra haragszanak, mert így esetleg elfoglalhatja a helyét. A végeredmény ez is lett, s ettől fogva ő is kicsit nagyobb biztonságban érezhette magát, s nem is akarták csicskáztatni, mint a magányosakat. Partnerei nem voltak bátrak, sem kitartóak, de egyre jobban hallgattak Eloise-ra. Az ő nyugodtsága és határozottsága őket is magabiztosabbá tette, bár a közös stratégiájuk az volt, hogy mindig minden konfliktust elkerültek, és nem avatkoztak be mások dolgába. Egyedül arra kellett a továbbiakban is ügyelnie, hogy a korábban kitaszított, minden kísérlete ellenére, se tudjon visszakerülni negyediknek. Később nem volt büszke erre a törekvésére, de hát itt senki sem volt szent.

Az egyik nap, mikor udvari sétára mehettek, a lázadó rendetlenkedők szokás szerint lassan kászálódtak le az ágyukról, s mikor a sor eleje már kinn volt, ők még az öltözködéssel sem készültek el. Eloise került a sor elejére. Nagyon lassan ment felfelé, és közben állandóan hátrafigyelt, a pincék felé, hogy a cellából kilépett-e már az utolsó is közülük. Az udvaron aztán majd sorba kell állniuk egy névsorolvasásra, s ha nincs ott mindenki időben, abból tudta, hogy baj lehet. Eloise a szeme sarkából úgy látta, hogy az udvarra végre az utolsó ember is kilépett, meglesznek hát mindannyian. Ám az őrök üvöltözni kezdtek velük, hogy micsoda poloskák, semmirekellő férgek. Csak vonszolják magukat, miközben a friss levegőt élvezhetnék, és ha ez nekik nem kell, hát takarodjanak vissza a cellába. Hátra arcot parancsoltak, s szavaik nyomatékosítása végett megint előkerült a bikacsök. Sőt, mintha az őrök készültek volna a verésre. Akik a sor elején voltak, ezúttal igencsak rosszul jártak, mert most hirtelen hátra kerültek. A legkésőbb kiérők hamar vissza tudtak szaladni, de Eloise-nak a feje és a karja is megsérült, ahogy megpróbálta kivédeni az ütéseket. Amúgy is nagyon vékony karja volt, s az utóbbi időben fogyott is, így az ütések azonnal a csontjáig értek.

Az élelmezésük messze nem fedezte a szükséges kalóriát, köleslevest kaptak, s ha lázadtak ellene, mert mondjuk valaki látványosan beleöntötte a facseberbe, nem érdekelt senkit, pontosabban szíve szerint mindenki agyoncsapta volna az illetőt, hogy akkor miért nem adta inkább neki. A lében egyenként meg lehetett számolni a kölesszemeket. A változatosnak éppen nem mondható élelmezéshez tartozott még a puliszka, meg a marmalade, ünnepi eledel pedig a krumpli volt. A zsilavaiak ugyan nem tudták, de volt ebben az időben olyan börtön is, ahol az őrök élelmezése se volt megoldva, és ezért a foglyok elől ették meg ezeket a szörnyű ételeket, ezzel is tovább csökkentve a fejadagokat. Zsilaván orvosi ellátás nem volt, másutt már kerülhettek olyan helyre, ahol rájuk nézhetett az orvos, mert törvény szerint időnként mindenki sorra került. Az orvosok többségükkel nem tudtak mit kezdeni, mert nem voltak meg az eszközeik. A legnagyobb probléma amúgy is az volt, hogy lefogytak, ettől legyöngültek és fásulttá váltak, a fény és a vitaminok hiánya tovább rontott az állapotukon, depressziósok lettek, s ha ilyen állapotban néhány év fogság után elkapta valamelyiküket egy betegség, az orvosok nem is látták értelmét, hogy az életükért küzdjenek. Az egészséges éhezőkön viszont volt, mikor tudtak segíteni, nagyobb fejadagot írtak nekik fel, ami megmenthette az életüket. E börtönök célja nem az átnevelés, inkább az elpusztítás volt, így aztán a sztálini logika szerint épp az volt a helyes eljárás, ha a rabok fizikailag is mielőbb tönkremennek. A politikai foglyok a rendszer ellenségeinek számítottak, legyenek azok jobboldaliak, régi vasgárdisták vagy szociáldemokraták. Különösképp tartottak a katolikusoktól, s mindegyikükkel szemben a fizikai tönkretétel látszott a legcélravezetőbbnek.

Zsilaván szellemi táplálék se akadt, nem lehetett leveleket, látogatókat fogadni, csomagot sem kaphattak, ezért aztán az idő csak vánszorgott eseménytelenül, és mindenki azt várta, hogy hova viszik tovább, ha egyáltalán továbbszállítják. A rabok közti beszélgetésnek központi témája volt, hogy melyik börtön miről nevezetes. Melyikben mik a játékszabályok, melyek a tulajdonképpeni biztos kivégzőhelyek, melyeket nem lehet túlélni, és hol normális a börtönparancsnok. Ezek az információk gyakran át voltak színezve a rémisztő képzelettel, ahogy az a pletykáknál lenni szokott, máskor meg alaptalanul optimistán vélekedtek egyes helyekről. Vánszorgott az idő, s a témájuk sem volt más, mint hogy ki honnan származik, miért került be, az elosztás során hová volna jó kerülniük.

Történt egyszer, hogy a szobafőnököt kivette a napos tiszt a cellából, és elfelejtett egy másikat kinevezni. Amikor jött az ellenőrzés, a társaság nem sorakozott föl magától, mert nem volt, aki irányítson, így aztán az őrök feldühödtek, kiabálni kezdtek, s elővették volna a szobafőnököt, hogy mindezért megbüntessék, mikor kiderült, hogy az nincs is ott, átkerült egy másik nagy cellába. A napos tisztet megrótták később, de persze nem a rabok előtt. Az egyik őr Eloise-re mutatott, hogy akkor most ő lesz a szobafőnök. Eloise tiltakozott. Ő nem alkalmas erre, nem tudja, hogy kell rendet tartani, nem tudja még azt sem, miképp kell jelenteni, nem tud rendesen románul, ám az őr csak annyit felelt, hogy fogja be a pofáját, ne hazudozzon, mert tud ő románul rendesen. Eloise nem felejtette el, kik miatt szerezte legutóbb a sérüléseit, melyek azóta is fájnak. Jobb alsó karján a véraláfutás már nem az első színárnyalatát mutatta.

Megállt a szóban forgó „rendes nő” előtt, és kérte, hogy hívja oda a sleppjét is.

– Szeretném, ha a legközelebbi udvarra vonuláskor ti mennétek elől, s nem kéne rátok várni – mondta nekik.

– És még mit szeretnél, kisanyám? – kérdezte tőle a rendes nő. Eloise megmutatta a karját:

– Szeretném, ha ilyet többet nem kapnék csak azért, mert ti az őröknek akarjátok megmutatni, hogy kemények vagytok.

Eloise-t kinevették, és elzavarták az „Isten picsájába”. Apácahíre miatt, hogy provokálják, Istent szidták. Ekkor Eloise elfordult tőlük, és a többieknek azt mondta:

– A káromkodásait is mindenki tartsa meg magának. Akinek ez nem megy, az meg fogja bánni.

Napközben bejött egy őr, és azt mondta, jó hírt hoz, mert nem káposztát kell enniük. Érkezett egy krumpli-szállítmány. A zsákokat már ledobálták, de a női részleg konyhájához még be kéne hordani, ezért kér 6 embert. Eloise rámutatott arra a hat nőre, akik korábban hangosan nevettek rajta és káromkodtak, csak hogy provokálják. Mindenki bosszúállásként értelmezte a jelenetet, és mikor a munkából visszatértek a kiküldöttek, ezt ők is szóvá tették. Eloise elmondta, hogy ő nem akart főnök lenni, mindenki láthatta, hogy tiltakozott ellene, de ha már főnök lett, akkor úgy kell együttműködnie mindenkinek, hogy a többieket emiatt ne érje verés.

– És mi a helyzet a káromkodással? – kérdezte valaki. Eloise nem is látta pontosan, honnan jön a kérdés, de válaszolt:

– A káromkodás mellőzése az én kérésem. Aki káromkodik, az az én pozíciómat vonja kétségbe.

Erre aztán a rendes nő megindított egy káromkodás-sorozatot és két társa, majd a három másik is követte, de már nevetés nem kísérte a cella részéről, kezdett a társaság véleménye megoszlani. A facseber kivitelével és a környékének feltakarításával Eloise megint a hat nőt bízta meg. A rendes nő megtagadta a munkát, de a többiek elvégezték, és amikor kopogtak a rácson, hogy elkészültek, s kivinnék, az őr megkérdezte Eloise-t, hogy minden rendben megy-e.

– Nem egészen – mondta Eloise. – Ő megtagadta a feladatot – mutatott a rendes nőre.

– Igen – felelte az érintett –, mert az igazságtalan, hogy mindig engem cseszeget. Miért nem ágysorrendben vagy névsorban haladunk?

A börtönőr megállt a rendes nő előtt. Neki is széles, húsos vállai voltak, ő is inkább férfias alkatnak látszott. Egy hatalmas pofont lekevert, és csak utána fűzött hozzá magyarázatot:

– Azért te, mert a szobafőnök azt mondta.

Másnap, amikor az udvarra mentek, a renitensek megint késlekedtek, nem a legelején mentek, mint Eloise kérte, hanem leghátul. Ezúttal ugyan az udvaron nem bántak el velük, de Eloise érezte, hogy ez most már csak neki szól. Amikor egy őr bejött, hogy konyhai munkára kér jelölteket, Eloise megint a rendes nőt és két társát küldte. Ez ugyan nem volt cipekedés, tán más esetben még örültek is volna a rabok, hogy van mit csinálniuk, de most a helyzet a rivalizálásról, a tekintélyről, a hatalomról szólt.

– Mindaddig őket fogom minden munkára kijelölni – magyarázta Eloise a többieknek –, míg nem tartják be a szabályokat.

Két barátnőjétől megvált, és helyette két másik rendes nőt helyezett el a fekhelye alatt az alsó ágyakon. Amolyan testőrként hívta őket, mert ők, úgy tűnt, hajlottak arra, hogy elfogadják ezeket az új szabályokat, és egyetértenek vele. Ám azt nem vehette biztosra, hogy mikor szövetkeznek ellene, s fojtják meg éjjel, vagy csak rádobnak egy pokrócot, és mind az ötven rab rugdosni kezdi, mert elegük van belőle. Tulajdonképpen halálfélelme volt. Egy ideig tartotta magát, de az idegei nem bírták, és mivel a szobafőnököket az őrök időnként négyszemközt is kikérdezték arról, hogy mi hogy megy, a legközelebbi alkalommal elmondta a félelmeit.

– Elizabett, magát a másik hasonló cellába nem raknánk – mondta jóindulatúan az a börtönőr nő, aki a nagy pofont kiosztotta –, mert ott most rendben mennek a dolgok. De egy helyre mehet, ha akar.

– Mégis hová?

– A gyilkosok közé.

Eloise környezetében hamarosan csak gyilkosok voltak. De jól döntött, hogy átkérte magát. Első élménye az volt, hogy hallotta, amint ételekről, levesek és sültek elkészítésének részleteiről beszélgettek. Hamar rájött, hogy az ilyen témáktól távol kell tartania magát, mert ez önkínzás. Inkább imádkozott, nem mesélt, és nem hallgatta a szakácstörténeteket, annál inkább kíváncsi volt a sorsokra. És ez egy kis érzékcsalódást okozott neki, mert ha körülötte mindenki gyilkos, netán ő is az. De persze tudta, hogy ez nem így van, és hogy ez micsoda szerencséje is. Összehasonlítva előző helyével, azt állapította meg, hogy a gyilkosok némelyike Isten színe előtt tisztább, mint az előző cella lakói. Mindössze egy akadt közöttük, aki azt hajtogatta, hogy a férje megérdemelte, amit kapott tőle, és ha kiengedik, elvágja a sógora torkát is, mert az is egy követ fújt a férjével. A többiek viszont össze voltak törve. Rettenetes sorsok és tragikus történetek birtokosai voltak, és mind egyenként elmesélték, miként jutottak idáig. Lehet, volt köztük, aki túlzott vagy hazudott, Eloise érzékelte is, hol sántítanak kicsit a mesék, ám sokkal meglepőbbnek találta, hogy döntő többségük egyáltalán nem elfedni akarja a dolgokat, hanem inkább megérteni, feltárni. Az előző cella lakói leépült személyiségek voltak, ők viszont nem.

Volt olyan nő, aki az újszülött gyermekét ölte meg, volt aki valamelyik hozzátartozóját. Nyereségvágyból elkövetett gyilkos nem akadt itt, az talán más lett volna. Eloise tette, amit tudott. Meghallgatta őket, megértette őket, valamit átvett a fájdalmukból, de ezáltal ő maga mégsem lett gyöngébb vagy kevesebb. A tragikus történetek inkább életet adtak neki, hálás lehetett a sorsának, hogy ő mégsem tartozik közéjük, s ugyanakkor azt is megértette, hogy nem a gyilkosok a legszörnyűbbek, mert gyilkos könnyen lehet bárkiből. Míg a morálisan szétesett tolvajok és prostituáltak közt valóban életveszélyben volt, itt megbecsültségnek örvendhetett. Szerencsére itt szobafőnöknek már nem kellett lennie, de úgy érezte, ha azzá tennék, akkor sem lenne semmi gond.

S ami a legjobb volt, hogy itt nem vittek ki időnként meghallgatni rabtársakat, akikről nem lehetett tudni, hogy besúgók-e. Az előző helyen a rutinosabbak a kihallgatottnak keresztkérdéseket tettek fel, hogy megtudják, mondott-e róluk valamit. Ha nem is voltál spicli, és az auditor faggató kérdéseiről számoltál volna be, akkor meg nem volt tudható, hogy egy másik besúgó nem árul-e el téged. Vagyis az előző cellában teljes volt a kölcsönös bizalmatlanság és aggodalmaskodás. De akadt ebben a cellában is egy hozzá hasonló politikai elítélt. Őt nem szerették a többiek, mert mindig rémhíreket terjesztett a különböző börtönökről, s különösképp sokat tudott Pitestiről.

– Csak azért imádkozzunk, hogy oda ne kerüljünk – magyarázta. – Az maga a pokol. Elindítottak ott egy átnevelő programot, és az őrök mind szadista állatok. A vallásos énekekbe obszcén szavakat kell belefűzni a keresztény raboknak. Gyalázni kell az oltáriszentséget, a családi kapcsolataidról vérfertőző történeteket kell kitalálnod, és arról beszámolnod a többiek előtt. Fel kell olvasnod magadat gyalázó szövegeket, s ha mindezen túl vagy, a végső szakaszban valamelyik fogolytársadat kell kínoznod. Lehetőleg olyasvalakit, aki addig a barátoddá vált. Ezt nevezik ők átnevelő programnak.

– Pitestibe rendes magyar keresztényeket visznek, s ezeket meg tudják csináltatni velük? – kérdezte Eloise.

– Meg tudják – felelte új barátnője, és hozzátette. – De sok ott a régi vasgárdista román nacionalista fiatal is. Persze ők inkább férfiak, úgyhogy nekünk azért legalább ennyiből szerencsénk van.

– Ha Pitestiben a régi rendszer nacionalista emberei vannak, akkor mi a fenének rémisztgetsz itt minket?

– No-no. Azért visznek oda rendes keresztényeket is, de mondok mást…

Nem tudta abbahagyni a rémisztő történetek mesélését, és volt a tarsolyában elég. Mesélt Erzsébetvárosról, Misleáról és Marzsinéről, ezek mind kifejezetten női börtönök voltak. Tudta, hol vannak magánzárkaszerű cellák, hol nem szabad napközben az ágyra ülni, hol veszik nagyon szigorúan, ha nem románul beszélgetsz a társaddal, és hol olyan az élelmezés, hogy egész biztos éhen halsz egy év alatt, feltéve, ha télen előbb nem fagysz meg.

A legérdekesebb mégis az volt, amit a hírharang a férfibörtönökről tudott, például Máriaradnáról, ahol valószínűleg Márton Áront tartják fogva, vagy Fogarasról, ahol olyan férfiakat őriztek, akik tulajdonképpen egyszerű helybeli parasztok, csak épp szembeszálltak a tsz-esítéssel.

– S akadnak itt a hegyekből, kommunistákkal szemben harcoló partizánok is.

Igen, erről hallott Eloise is. Még Abelard mesélt neki arról, hogy azért bujkált a Fogarasokban, hogy beálljon ezek közé a partizánok közé. Ezek szerint mégsem csak mese, hogy ilyenek voltak és talán vannak, s valaki meg arról tud, hogy a fogarasi börtönlakók közt ők is megtalálhatók. Eloise, mikor lefeküdt, és magára húzta a durva pokrócát, szokás szerint elmondott egy imát, de aztán mindig a gyerekét, majd Abelardot képzelte maga elé. Vajon mit csinálhatnak most? Volt, mikor bűntudatot érzett, amiért Abelard gyakrabban jutott eszébe, mint a gyerekük. Mintha Balázskától távolodna, s ha így van, Abelardtól miért nem?

Kép Jilava-i börtön, forrás itt.  

Folyt. ld. itt. 

---

---