A gyerekeimnek a kapcsolatok szerepéről

Az ókorban a keresztényeket oroszlánok elé vetették. Valójában a keresztények viselkedése nem egyszerűen a Krisztusban való feloldódásban és a vértanúság vágyában keresendő. Többségük aligha akart meghalni, hanem – s ez már pszichológia – sorsközösségbe kényszerültek. Egy számunkra fontos ember hősiessége elég, hogy egy egész rendszer részeivé váljunk. A számunkra fontos valaki ugyanis kapcsolatban van másokkal, és a tőlünk két-három lépésre lévők is a továbbiakkal. Nem is kell, hogy magával a nagy rendszerrel, nemzettel, egyházzal, intézménnyel, hivatással  azonosuljunk, elegendő, ha csak egyetlen személlyel tesszük, mint ahogy Eloise tette Abelarddal.

Sorsközösség vállalása nélkül is lehet élni, csak ahogy mondani szokták sok minden másra is, valószínűleg nem érdemes. Az ilyen fordulatot vicces példákra szokták alkalmazni: italra, nőkre, szerelemre, jó és rossz szenvedélyekre. A XX. századi keresztények se tehettek mást, mint az őskeresztények, mikor üldöztetésbe kerültek. A sorsközösség fontosabb lehet, mint mi magunk vagy a gyerekünk. Hogy aztán hamis prédikátorok vagy igaz emberek hálójában élünk, netán folyamatosan ugrálunk közöttük, mint a vízimadarak a lábuk alatt mindig süllyedő leveleken, már egyéni választás kérdése. E hálóknak a bevonzó ereje valószínűleg azért olyan erős, mert evolúciósan sikeres a valahová tartozás. Korábban ez nem is volt kérdés, meg se láttuk, természetes volt, mint a levegő. Mostanság viszont nem ritka az egyszemélyes csoport, s ezért vehetjük észre, milyen is, mikor nem egyszemélyes.

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt. 

---

---