Eloise az új vatikáni utazás mellett dönt

Nagyon csöndes és engedékeny volt a kicsikkel, de a gyerekek valamit megérezhettek  Eloise szomorúságából, mert jól viselkedtek. Eloise válaszútja elé érkezett. Volt a kezében egy levél, pontosabban egy lista egy latin mondattal. Még Godó Mihálytól kapta, mielőtt a jezsuita szerzetest letartóztatták. A listán a legopportunistább békepapok neve szerepelt, köztük azok, akiket Eloise meg Abelard javasolt a megbízhatatlan kategóriába tenni. Hogy minden egyes név mögött milyen viták zajlottak a ferencesek és a jezsuiták közt, arról Eloise-nak és Abelardnak fogalma sem volt. A jezsuiták elvszerűen minden békepapot kiközösítettek volna, Anaklét viszont nem akart átesni a ló másik oldalára, nem akart olyan helyzetet, melyben a hívek nem tudják követni őket. Egy-egy népszerű papot vagy olyan valakit, akit a körülmények túlságosan megszorongattak, vagy olyan valakit, aki körül a jogi helyzet sem teljesen egyértelmű, ki akart venni a listáról.

Végül is egy szűkebb névsor állt össze, melyből Adorjánt történetesen kivették. Godó azt kérte Eloise-tól, hogy próbálja meg eljuttatni a listát a Vatikánba. Godó latinul írt még egy mondatot is azzal a kéréssel, hogy ezeknek az embereknek a kiközösítését a Vatikáni Rádió egy héten keresztül olvassa be. Ha ezt megtennék, átvenné a Szabad Euróba, meg az Európa Hangja, ígyl nem lehetne titokban tartani, és fel kéne olvasni a katolikus templomokban is.

Szó volt róla, hogy az olasz nagykövetségen keresztül továbbítsák a kérést, de mivel sejtették, hogy oda már besúgókat építettek, ezért bárki nyújtja át a listát és a magyarázatot, az azonnal a román hatóság kereszttüzébe kerülhet. Sajnos azt nem tudták, ki ott a besúgó. Épp Eloise érdekében tűnt jobb megoldásnak, ha maga indul útnak, a vatikáni tapasztalatai miatt is, hiszen a legfelsőbb egyházi körökben szerzett ismeretséget. Ha ő a követ, a küldetés is sikeresebb, mint ha csak egy levélke érkezik a pápai hivatalhoz. Akkor az csak egy levélke a sok ezer közül.

Eloise eddig nemet mondott, hiába erősködött Godó, hogy annál nagyobb égi jel, hogy neki van Nyugatra szóló útlevele, melyet még O’Hara szerzett, s az sem lehet véletlen, hogy senki sem vette el tőle. De Eloise számára nem az útlevél volt a jel. Sokáig csak magában fogalmazta meg aggályait, de most már, hogy a Spiritus Rector – ahogy ő is nevezte Godót –nem győzködhette, önmagán kívül nem maradt más, akivel vitatkozzon. Abelardról tudta, hogy azt akarja, menjen, de Abelard nem forszírozta a kérdést, mert úgy vélte nincs joga hozzá. Nem Godó volt tehát, aki az indulásra bírta Eloise-t, és még csak nem is a kalandvágy, mint  korábbiakban a papokhoz a körlevelek eljuttatása. Úgy vélte, hogy ha ennyien számítanak rá, ha ennyien ezt várják tőle – és itt a romániai katolicizmus földalatti mozgalmára gondolt –, a magányosság és az önutálat várna rá, ha nemet mondana. És most, utolsó cseppként a pohárban, itt van Abelard áldozata, férfiasságának elvesztése, és az a kérése, hogy ő is legyen újra apáca. Miért is ne tenné, hisz azt elképzelni, hogy más férfi ölelje, úgyse tudta. Mindez bármilyen egyszerű és logikus is, azért nem ment könnyen, mert Eloise-t nem győzte meg Abelard azon kitétele, hogy valami magasztosabb vallási megtisztulásban közelebb kerülnek egymáshoz. „Egy francokat kerülünk úgy közelebb”, volt erről a véleménye. Sőt, biztos volt benne, hogy a fizikai távolság csak eltávolítja őket egymástól.

Mostanában Abelarddal a levélváltásaik és a találkozásaik is ritkultak, ráadásul Abelardnak többször ki kellett őt engesztelnie valami kis semmiség miatt. Abelard nem tudhatta biztosan, hogy legközelebb Eloise odaadó tekintetével, háborgó vagy szerelmes levelével, vagy épp tartózkodó viselkedésével fog-e találkozni. Nem tudta, hogy férfi csonkultsága teszi-e ilyenné Eloise-t, de ha ez fel is merült, Eloise biztosította, hogy nem, hogy ő, ha kiszámíthatatlannak is tűnik, az csak Abelard családalapítási tartózkodásának tudható be. Abelard birkatürelemmel reagált minden szemrehányásra, de Eloise is békességben és szerelemben akart tőle búcsúzni. Mielőtt nekiindult volna, úgy gondolta, behajtja a búcsúölelést, mert ölelni azért csak tud, gondolta.

Eloise jól tette, hogy nem teljesen saját szakállára indult neki az útnak, és előtte találkozott még Abelarddal és Anakléttal.  Abelarddal a kapcsolatuk már abban a fázisban volt, mikor a nő érinti meg többet a férfit. Ha tehette volna, gyakrabban megsimogatja az arcát, hozzábújik, vagy csak nyugtatja rajta a tekintetét. Abelard már a „balesete ” előtt érezte, hogy valami átalakult köztük, s valóban ugyanaz történt velük is, mint minden párral, mikor már a nő szeretete élteti a kapcsolatot, sőt magát a férfit is.

Sajnos nem volt olyan a helyzet, hogy kimutathassa az érzéseit. Sőt, a kapcsolatukat, mondhatni, végigkísérte az a kényszer, hogy el kellett rejteniük az összetartozásukat, vigyázni arra, hogy még a pillantásaik se árulják el egymást. S ez az utóbbi időben Eloise-nak jelentett több nehézséget. Még Anaklét előtt is vigyáztak, ne látsszon szerelmespár voltuk.

Anaklét nemcsak pénzzel látta el Eloise-t az utazáshoz, de néhány egyéb információt is adott, például arról, hogy a nunciatúra vonala nem szakadt meg, csak titkossá vált, vagy hogy egyre jelentősebb társadalmi támogatást éreznek a hívek részéről, vagy hogy a hatóságokra sikerült már olyan jellegű nyomást gyakorolni, hogy elkezdtek gondolkodni valamelyik püspök kiengedésén. Remélhetőleg Márton Áron lesz az. Sok dologgal nem akarta terhelni Eloise-t Anaklét, úgy vélte, három üzenet plusz a kiközösítendő békepapok listája épp elég lesz.

Eloise, már lelkileg felkészülve a hosszú utazásra, ment Máriaradnára, behajtani a búcsúölelést. Abelardon külsőleg már régóta nem látszott semmi. Olyan volt, mint mindig. Az operációról szóló témákat kerülték. Ha nehezen is, de sikerült olyan helyet találniuk, ahol ketten lehettek. Eloise sok csókot is kapott, ő követelte, hogy szeressék. De kapott aggódó kérdéseket is: Hogy fogja a listát kijuttatni az országból, hová fogja elrejteni? Godó aláírása a  lista készítőjeként jó-e, vagy sem?

Eloise-nak ezekre a kérdésekre már kész válaszai voltak. Godó neve jó, hogy rajta van, mert  letartóztatása előtt is ragaszkodott hozzá, hogy rajta legyen. Ártani neki ez nem árthat, de hitelesebbé teheti magát a listát. Mégse ő, Eloise készítette, hanem valaki, aki esetleg a vértanúság felé tart. S ha meg is találják, akkor Godó másik célja is teljesül, hogy a gyanút elterelje a listát valóban készítőkről. Az elrejtési kérdésre pedig csak annyit mondott, hogy Abelard azt bízza csak rá, ő törődjön inkább azzal, hogy a nyakára is kapjon csókokat, mert azt is nagyon szereti. Végül aztán ölelésük mégsem csak búcsúölelés lett, hanem szerelmes ölelés. Eloise-t ha csak ránézett Abelardra, elöntötte a forróság, a csókokat pedig, amit kapott, jól el akarta raktározni az emlékezetében. Nem tudta, hogy sok mindent meg lehet jegyezni, de a csókok csak a jelenben élnek.

Minden képzett katolikus hallott az erosz és az agapé különbségéről, a vágyakozó és a magasabb rendű szeretetről, s hogy egyik átfejlődik a másikba. De Eloise számára fontos volt az, hogy érzékelte, Abelard szereti őt, és testi érintéssel szereti, jóllehet, nem olyan vággyal, hogy magáévá tegye vagy birtokolja. Abelard ölelésében nem volt birtoklási vágy, és Eloise is úgy vélte, mindez nem írható le a szeretet keresztényi fogalmaival. Ez valami mást váltott ki belőle. Leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani, mint mikor a fia született,  amit akkor érzett. A legmagasabb rendű szeretet az anyai, amiről csak annyit tudunk, hogy nincs benne elvárás, számonkérés, csereviszony. Mégis furcsa volna azt mondanunk, hogy Eloise érzelmei Abelard iránt anyai jellegűvé váltak. Az utazás aztán kitisztította a fejét, megszabadította a szerelméről szóló gondolatoktól is.

A határig nem volt semmi baj. Eloise a vonat ablakából nézegette a természet tavaszi megújulását. Bár egy kis félsz mégis volt benne. Nem lett volna-e jobb mégis, ha megpróbálja memorizálni a neveket, bár ilyen sokat megtanulni nem biztos, hogy sikerült volna. A határon aztán őt levették a vonatról, és a csomagjaival együtt egy külön helységbe vitték. Itt teljes motozást végeztek rajta, ami rendkívül megalázó még akkor is, ha nincs mit rejtegetnie az embernek, de ha van, akkor nincs, aki az idegességével ne árulná el magát. A fináncok látva Eloise idegességét először a bőröndjét szedték ízekre, végigtapogatva még a bőr és a szövet közti részt is, hátha oda lett elrejtve valami, majd az egyik részt fel is vágták. Ezután Eloise-t mezítelenre vetkőztették, és a bugyiját átvizsgálva megtalálták a névlistát. Azt ugyan nem tudták, milyen célt szolgál, de az már nem is az ő dolguk volt. Látták benne a latin szöveget, meg a nevek felsorolását, és ez elég volt ahhoz, hogy Eloise-t letartóztassák. Nem bántak vele többé rosszul, hiszen sejtették, hogy hamarosan kemény sors vár rá. A határőrök szadisták nem voltak, csak tették a kötelességüket, s mikor sikerrel jártak, hirtelen kedvesebbekké váltak. Egy külön autó jött Eloise-ért, és vitte Bukarestbe. 

Kép forrása itt. 

Folyt. ld. itt. 

---

---