Abelard megírja szenvedéseit Eloise-nak

Eloise az utóbbi időben csak annyi üzenetet kapott Abelardtól, hogy ne keresse, majd jelentkezni fog. Ilyenkor persze az ember első reakciója, hogy keresni kezdi a másikat, vagy legalábbis ismerősök által információkat akar szerezni. Különböző elméleteket gyárt, hogy a másikkal mi lehet, és a legrosszabbra gondol. A levelet ideges kézzel bontotta, a borítékon az ismerős írás minden kétséget kizárt, ezt valóban ő írta. De már a megszólítás „Kedves Eloise!” sem volt ígéretes, hiányzott belőle a személyesség.

Szenvedésem rövid történetét, úgy érzem, meg kell osztanom veled. Nem tűnhetek el az életedből szó nélkül, hogy ne tudd, miért. Pedig gondoltam erre is, de alighanem a pletykák úgyis eljutnának hozzád, másfelől meg azt hihetnéd, érzéseim irántad gyökeresen megváltoztak. Pedig annyiról van szó… de hadd mondjam el inkább sorjában.

A Securitate vitt el, s vallatott meglehetősen kegyetlen módszerekkel. Hogy mit kérdeztek, mit akartak tudni, le se írhatom, hátha levelem felbontják, és illetéktelen kezekbe kerül. Vallatói módszereik kegyetlenségét viszont mindenkinek tudnia kéne. Nem állítom, hogy ami velem történt, minden securitátés forgatókönyve, alighanem csak kifogtam egy szadistát, aki Istennek képzelte magát, és azt gondolta, hogy neki kell büntetnie azért, mert én utánad epekedtem. Mondhatom, nem végzett félmunkát. Nem is részletezném a vallatási módszereit, a lényeg, hogy a vizelés oly fájdalmakkal járt, hogy kénytelen voltam a városi kórházban megnézetni magam. Itt katéter segítségével enyhítettek a bajomon, bár ahogy hozzámértek, az se volt már kellemes. Nem tudom megmondani, hogy a kórházi fertőzés tett-e rá meglévő bajomra, vagy csak a korábbi verés sérülései váltak rosszabbá, de orvosom azt mondta, vérmérgezésben fogok meghalni, ha nem lépik meg a legszörnyűbbet, amit elképzelni se tudtam. Kértem, hogy hívjanak össze konzíliumot, valóban elkerülhetetlen-e a műtét. Meg is tették, de egybehangzó volt a vélekedés, hogy a péniszem alighanem menthetetlen, nem kaphatott vért, vagy a sebek fertőződtek el annyira, netán a katéterezés, mint említettem, de ez végül is már mindegy volt. Nem panaszkodnék a fájdalmakra, mert a műtétet altatásban végezték, és azután a vizelési gondjaim is megszűntek. Péniszem eltávolítása, és aztán rehabilitációm inkább lelki, mint fizikai fájdalommal járt.

A testi szerelemnek azt a csodáját, amit veled átélhettem, nem cserélném el semmiért. Nem cserélnék mostani sorsommal sem senkivel, akkor se, ha valaki előre közli velem, ennek ez lesz az ára. Mindezen elég gyorsan túljutottam, elfogadtam, nem sajnáltattam magam. Az emberek azt hihetik, hogy ez szörnyű és igazságtalan, hogy túl nagy árat fizettem. Vagy épp azt gondolják, ezt érdemeltem, amiért szerzetesként szerelembe estem, s nem tudtam idejében dönteni. Döntött helyettem a jóisten. Mindegy is, mit gondolnak a bűnömről. Hazudni, hazugságban élni sose szerettem, és a sorsom megoldotta helyettem ezt a gondom.

Ami viszont álmatlan éjszakákat okozott, hogy most mi legyen velünk, kettőnkkel. Tarthatok-e rád bármiféle igényt, lehetek-e még önzőbb, mint korábban? Mert a múltban sem tudtam annyit adni magamból, amennyit megérdemeltél volna. Bosszúságod gyökere mindig ez volt, s én hol minden képességem latba vetve, hol már kissé fásultan, igyekeztelek kiengesztelni. Hányszor kellett újra és újra meghódítanom? De mostantól meg még annyi sem vagyok, mint korábban. Eltaszítani indoklás nélkül jó volna. Lehetnél boldog más oldalán, amit te adni tudsz egy férfinak, az több, mint amire a férfiak vágyhatnak. Önzésem nemcsak téged foszt meg egy teljes élettől, de Balázskát is, az általam alig-alig ismert gyerekünket is. Másfelől viszont a lelkünk elválaszthatatlan. Ha ezt késsel kettémetszeném, nyomorultságunk és boldogtalanságunk addig fokozódhatna, hogy életvágyunk is elveszítenénk. Ez volt hát a dilemmám, mely dilemma általam nem megoldható. Amire jutottam, hogy a döntés a legkevésbé sem az enyém, hanem a tiéd. Bár Istennek tetsző cselekedet volna, ha visszatérnél az apácarendedhez. Lehet, a te küldetésed épp az, hogy harcolj az Irgalmasok újjászületéséért.

Talán el kéne menned Rómába, korábban inkább visszatartottalak volna ettől, most inkább bátorítanálak, Amelita nővér segítene. Vagy itt kéne tenned, amit az állam engedélyez. A bűnünk kettőnké, és ki tudja, mit tartogat számodra is a sors. Ha nemcsak sodródsz benne, mint én, hanem irányítod, hivatásod sem veszíted el. Az én szerencsém, hogy hivatásom és a te elveszítésed nem üti egymást. Közelebb tudnálak viszont, még ha a Vatikánban is lennél, mint ha itt maradsz Romániában és teljesen elszakadsz az Egyháztól. Istenen keresztül lehetnénk mégis közel.

A levél első olvasata során Eloise csak a veszteséget fogta fel. Pár nap után jutott el odáig, hogy a veszteségekből fakadó ajánlást is kihallja. Abelard továbbra is igényt tart rá, és azt szeretné, ha az apácaéletet választaná, mert akkor nem veszíti el őt. Egy szót sem említ arról, hogy ebben az esetben anyai szerepéről is le kell mondania, pontosabban Jánosék családjában megmaradhatna, mint nagynéni, feltéve, ha apácapályáját Romániában folytatná. Ám ha elhagyja az országot, és vissza nem tér, Abelardnak ez is megfelelő végkifejlett volna, mert a lényeg neki az, hogy apáca legyen, és ne legyen más férfié.

Abelard lehet, hogy a péniszét veszítette el – gondolta –, ami valóban szörnyű, de ő meg a gyerekéről mondjon le? Mit bánta ő, hogy más férfit vagy önnön testét nem teszi boldoggá! Abelard rosszul látta ezt a kérdést, az ő problémája ugyanis a fia elveszítése.

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt. 

---

---