Isten kutyája

Megváltozott az utóbbi időben a ferencesek és a jezsuiták egymás iránti tartózkodó kapcsolata. Abelard és Godó nemegyszer találkoztak is, s mindketten hasonlónak, a katolikus intézményrendszerért és a hívekért harcoló közkatonának látták magukat. Páter Godó magát nevezte el Isten kutyájának, lengyel tanulmányi múltjának és nyelvtudásának köszönhetően pedig a neki segítő apácákat barisnyának, azaz úrinőnek. Eloise-t kedvelte mindközül a legjobban, s mondta is Abelardnak, hogy ilyennek kéne lennie mindnek, mert Eloise olyan barisnya, akiben nem is csak egy ember energiája van, de kettő-három, és Godó az erős nőket szerette. Abelard erről tudott volna mesélni, de főként csak azt állította volna vele szembe, hogy valószínűleg Eloise időről időre történő betegségei annak tudhatók be, hogy szemben más emberrel, nem érzi, mikor merül ki a szervezete, és túlhajtja magát.

Godó saját szerepének megnevezése – Isten kutyája – találó volt, különösen, ha összevetjük Abelard viselkedésével. Abelard menekült, ha volt egy kis esély, és a vagányt játszotta, ha csapdában érezte magát. Godó viszont nem menekült, sőt kereste a bajt, és nyers odamondásaiban azért nem volt irónia, hogy még véletlenül se legyen félreérthető. Viszont közös volt bennük az, hogy a szorult helyzetekben mindkettőjük szabadnak érezte magát, sőt valahol szórakoztatta őket. Azt hihetnénk, ha együtt voltak, ha konspiráltak, nagyon komolyan vettek mindent, de épp ellenkezőleg. Saját egyéni helyzetüket teljesen reménytelennek tartották, és ez a közös tudás azt eredményezte, hogy mikor egymásnak mesélték, mi történt velük, hogy viselkedett velük legutóbb a hatóság embere, akkor azon jókat nevettek. „Nem mondod, kérlek szépen, és te mit feleltél erre?”, vagy: „hát mondhattam volna mást, mint hogy…” és az ilyen történetek mulattatták őket. Abelard  Anakléttal sose tudott együtt nevetni, de Godóval igen. Szerepe lehetett ebben a bornak is, mert Anaklét ebben is aszketikus volt. Nem volt absztinens, de nagyon vigyázott, hogy a bor ne hasson rá, míg a barátok általában nem vetették meg az italt.

Anaklét Godóval jól el tudott iszogatni, és egy ízben még azt is megtárgyalták, melyikük kihez szeret imádkozni. Godó tippje az volt, hogy hozzá hasonlóan, Anaklét atya csak Istenhez imádkozik, és nem Jézushoz, mint Abelard. Sok szerzetes meg szeret szentekhez imádkozni, belőlük is erőt meríteni. Ezek lényeges személyiségbeli különbségekre utalnak, állapították meg.

Borozgatás közben fogalmazták meg azt is, hogy sosem a közösségeiket és intézményeiket szolgálni akarókkal van gond, hanem mindig azokkal a hatalommal rendelkezőkkel, akik még több hatalmat akarnak. Voltaképp ebben látták a katolikusok és a kommunisták küzdelmében a morális különbséget. Kifelé elvakultnak tűnhettek, de valójában elfogadták a kommunisták számtalan tézisének igazságát, s a kapitalizmussal szembeni és a korábbi világgal szembeni kritikáikat is. Furcsamód, ebben Godó volt megértőbb. De mindketten el tudtak vonatkoztatni a kommunisták istentelenségétől. Bukásuk csíráját Abelard sem az ateizmusukban látta már, mint korábban, hanem abban, hogy a kommunista funkcionáriusok mindig belesodródnak a hatalom bűnébe. A katolikusoknál a felfelé jutást kizárja, ha valakiről látszik, hogy karrierista, a kommunistáknál viszont mindenkiből kis Sztálin lesz. A hízelgők és a könyöklők jutnak előre.

Godó jóval többet tűnődött a kommunisták kritikáin, mint Abelard. Ott voltak például még a háború előtt a püspökségekhez tartozó birtokok, ahol nagyobb adót fizetett a nép, mint máshol. Ráadásul tárgyalniuk sem volt kivel, mert míg egy földesúrhoz halkan ugyan, de odamehetett a paraszt, addig a papsággal alkudni még Istenkáromlás is lett volna. S ezzel a pluszhatalommal élt vissza az Egyház. Nem Isten bárányai lettek ezekből az emberekből, hanem birkák. Hát aztán ezzel szemben feltüzelni a népet – állapította meg – nem volt nehéz, s az egyházi földek államosítása ezeken a helyeken ment a legkönnyebben. Legyen ez Magyarországon vagy Lengyelországban, vagy bárhol a világban, a szocializmusnak nevezett istentelen világnak szépen meg is ágyazott így az Egyház. E gondolatmenetben Godó az Egyház bűnét vélte felfedezni, s hogy az Isten nem bottal ver.

Abelard egyfelől-másfelől méricskélgetett, s keresgélte az igazságot, a legjobb stratégiákat. Godó annak ellenére, hogy volt benne megértés, a stratégia kialakításához az elméleti módszere mégis a leegyszerűsítés volt. Occam borotváját használta, ha valamire két magyarázat adódott, az egyszerűbbet tartotta meg. Godót őszinte megállapításai miatt a kihallgató tisztek éppúgy, mint a bíróság, nem tartotta normálisnak. De csak mert nem szokás kioktatni a bírót, kifigurázni a védőügyvédet, még nem jelenti, hogy valaki megbolondult, pláne, ha a bíró kioktatása jogos, a védő opportunizmusa pedig szánalmas.

Ha Eloise, Abelard és Godó közti hasonlóságokat keressük, ilyeneket is találunk: a szélsőséges helyzeteket mindhárman kalandként élték meg. A kalandérzet lényege, hogy olyan, mintha velünk történne, de mégse, vagy pontosabban, mintha a dolgok nem velünk történnének, csak egy történet volna. Ehhez arra van szükség, hogy az ember felfedezze – az egyébként minden emberben ott lévő – szabadságot, a személyiségnek azt a mélyen megbúvó magvát, melyet nem lehet elérni, terrorizálni, megsemmisíteni. A lélek szabadságát. A kívülről figyelt kaland pedig akkor szórakoztató, ha jól megírták odafönn.

Jól mutatta a kalandvágyat Eloise döntése is, aki miután végiggondolta, hogy semmi személyes érdeke s racionális értelme, de még csak a Vatikánba vetett hite se indokolja, hogy segítsen a földalatti mozgalomnak, a részvételt választotta. Persze Abelard miatt is tette, meg volt egy bonyolult levezetése Hannah Arendtől, meg a sorsközösségről, de igazán a kalandvágya sodorta bele az eseményekbe. Ahhoz képest, hogy Eloise sokszor azért halogatta a legkisebb dolgokat is, mert aggódott a következmények miatt, elég meggondolatlan volt, ha kalandról volt szó. Sosem ült fel a motorra, mert az veszélyes. Vigyázott rá apácakorában, hogy ne váljon nevetségessé. Fél szemmel mindig figyelte a gyerekeket, mikor ő volt soron, nehogy bármi bajuk legyen. Ilyenkor bizonytalan volt, hogy tényleg jól csinálja-e a dolgokat, tényleg az a legbiztonságosabb? Külső szemlélőnek már szinte gyávának tűnt a bizonytalansága miatt, viszont simán behúzta magát a hős szerepbe, mikor ezt az életet választotta. Mikor a papokkal tárgyalt, úgy tűnt, mintha mindig is királynőnek született volna, s mikor ő került bíróság elé, szintén nem volt ő sem megilletődve, ahogy a két férfi sem. A belei háborogtak, a gyomra korgott, néha a gerincében is érezte az idegeiből sugárzást, de a beszédében nem volt megalkuvó. A bíróságok az igazságot keresik – gondolta –, s ő tud ezzel szolgálni. A két férfi viszont Eloise-zal szemben másként tekintett a bírósági eljárásokra. A diktatúrák abból ismerszenek meg, hogy sem a rendőreik, sem a bíróságaik már nem igazságkeresők, hanem politikai végrehajtók. Könnyebben ismerik fel a természetét azok, akik egy másik legitim világ képviselőinek tartják magukat, márpedig a két férfi Isten országát szolgálta.

Abelard, mint láttuk, a vagányt játszotta, Godó a vakmerőt. Provokatív viselkedésük közös gyökere az Egyházból származott, e fa eltérő lombkoronája viszont szerzetesi rendjük sajátosságaiból, valamint egyéni habitusaikból. Abelardban a huncutság adta az éltető erőt, amely egy ferencesben sokszor ott bujkál, míg Godó szüntelenül az énjével harcolt, akár egy középkori önmagát ostorozó szerzetes. A külvilág az ÉN-hez képest Godónál másodlagos volt. Godó a saját hiúságát akarta legyőzni, de nem úgy, mint Anaklét, annál sokkal keményebben.

Míg Abelard könnyedén vette önnön gyöngéit, Godó Isten fenyegető ujja volt. Abelard prédikációival mindig lelkesített és szórakoztatott, Godó, ha kellett, kiátkozott. Eltérő stílusuk, ízlésük, Abelardnak franciás könnyedségű műveltsége, Godónak németes típusú fegyelmezettsége volt az oka, hogy lassan barátkoztak össze, noha azonnal egymást tisztelő és támogató harcostársakká váltak. Egymásról mindig csak jót mondtak vallatóiknak, s annál sokkal nehezebb körülmények közt, békeidőben is. De lelkük legmélyén Godó kicsit irigyelte Abelard sikerét, Abelard pedig maga is őrültnek tartotta Godót, hisz tényleg úgy viselkedett, mint aki mártír akar lenni.

Godó imáiban küzdött a mártír-kérdéssel. Az tulajdonképpen egy kegy, azt kérnie neki nem szabad, neki csak az a feladata, hogy jelezze, ha valahol igazságtalanságot lát, talán ez kellőképp a helyén tartja az egóját. Fordítsuk hát figyelmünk kicsit jobban a jezsuitára, annál is inkább, mert Eloise számára személyes szerencsétlensége épp Godó egyik megbízásából eredt.

Godót az emberei Spiritus Rector fedőnévvel látták el, amit szintén el kell fogadnunk, és illik meg is fejtenünk. A csúcsponton már hatvannégy emberről volt szó, férfiakról, nőkről – köztük Eloise-ről –, akiket Godó foglalkoztatott másolóként, küldöncként, üzenetvivőként, információhozóként, tárgyaló diplomataként. Godónak a páter provinciálisa már a legelején azt ajánlotta, hogy a segítői minél kevésbé ismerjék egymást, és csak vele legyenek kapcsolatban. Végül is ez csak szervezés kérdése volt, és Godó sok mindent átgondolt, s tudta, hogy ez az eljárás helyes.

Átgondolta azt is, hogy neki miért kell Isten kutyájának lenni. A „jaj a néma kutyáknak” bibliai mondatban talált magára, hiszen ha jaj nekik, akkor a helyes viselkedés a csaholás. És ez legyen akkor az ő szerepe. A madarak vagy a halak közt megfigyelhető, hogy kiválik egy egyed – halaknál kisebb raj –, hogy magára vonja a ragadozó figyelmét a célból, hogy felderítse, kell-e félni a tőle. Ennek a kockázatvállalásnak, a figyelem magára terelésének megvan az a haszna, hogy a terelő védi a nálánál fontosabbakat. Godó, amikor „csaholt”, nemcsak Isten ujja volt, de a hatóság figyelmét is magára terelő, a hatóság lépéseit tesztelő. Igazi katonai mentalitás. Egy jezsuita feladata, hogy harcosan védje a pápát, védelmezze a testvéreit és legelsőként a hitet.

Mikor elítélték és börtönbe került, bosszantotta, hogy csak 16 évet kapott, mert a fontosabb embereket mind 25 évre szokták ítélni. Persze 16 év alatt is meg lehetett halni a román börtönökben, vigasztalta magát. Godó, Eloise és Abelard sorsában volt még valami közös. A sok testi szenvedés ellenére túlélték a börtönt, sőt a két férfi az amnesztia után a másodszori börtönéveket is. Mindhárman a halál torkából jöttek vissza, mert volt, mikor nagyon legyengültek vagy megbetegedtek.

Godót 1952. november 15-én tartóztatták le. A vád hazaárulás és lázítás volt, ám a kihallgató tiszteknek nemcsak az volt a célja, hogy Godó beismerje, ő írt bizonyos körleveleket – merthogy Godó örömmel elismerte ezeket, s pláne akkor örült, hogy elismerheti őket, amikor nem is ő írta –, hanem hogy neveket szedjenek ki belőle.

Godó hívén a pletykáknak, hogy létezik valami orosz csodainjekció, amitől mindenki bódult állapotban „dalol”, éhségsztrájkba kezdett. Rettegett attól, hogy kiszednek belőle neveket. Éhségsztrájkja miatt aztán szembesítették a jezsuiták provinciálisával, akit szintén vele egy időben tartóztattak le. A kihallgató tiszt ezt kérdezte a provinciálistól:

– Szabad-e egy jezsuitának öngyilkosnak lenni? Akarom mondani, megengedett-e az ilyesmi egy katolikusnál?

– Nem szabad – felelte a provinciális, majd fáradt, meggyötört szemét Godóra emelte, és neki is azt mondta, hogy nem helyes, amit csinál, az éhségsztrájkkal csak megöli magát. Godó elmagyarázta, hogy ezzel csak az a célja, hogy legyöngítse a szervezetét, hogy ne bírja ki, ha azt az injekciót beadják neki. Godó úgy érezte, hogy a provinciális áldását adja rá, és amikor pár nappal később az erdélyi jezsuiták vezetője a cellájában meghalt, akkor arra gondolt, hogy milyen jó, hogy a magatartását még meg tudta értetni vele. Pedig a provinciális nem Godó viselkedésével volt elfoglalva haldoklása napjain. A páter provinciális gondolt a szüleire, főleg édesanyjára, gondolt a saját életének fordulataira, tévedéseire, és sokat imádkozott. Godó napokban történő éhségsztrájk-magyarázata eszébe sem jutott.

Godót nem is hívták ankétra – így nevezték a kihallgatást –, amíg nem fejezte be az éhségsztrájkját. Akkor azonban megindult a kínzás, az alvásmegvonás, a leülési tilalom és hasonlók. Bódító injekció nem volt, azt csak pletykálták, mint ahogy pletykáltak sok minden mást is. Például, hogy a Magyar Autonóm Tartomány tulajdonképpen a magyar közigazgatás előszobája, hogy a Magyarországhoz való területi visszacsatolást fogja jelenteni és hasonlók.

Godó is legyengült, volt, mikor ankétra víve összeesett, és elveszítette az eszméletét. Raktak aztán mellé a cellájába besúgót is, akit viszont ki kellett menteni mellőle, mert azonnal tudta, mi a háttere a barátkozásnak, s még legyengülve is könnyedén agyon tudta volna csapni a spiclit, mert egy medve ereje volt a testében. A tárgyalás közeledtére aztán igyekeztek felerősíteni, tartalmasabb ételeket adtak, felkészítették, mire mit kell majd válaszolnia, s Godó bólogatott, hogy jól van, jól van. Már nagyon várta a rendes börtönt. Egy rendes munkatábort, például egy ólombányát, mert azt hallotta, hogy ott sosem éheztetik a foglyokat, és a fizikai munkát is szívesen vette volna.

Egy ízben aztán meglátogatta a cellájában egy politikus. Nem mutatkozott be, de a beszédéből olybá tűnt, hogy művelt ember.

– Miért viselkedik így, atyám? – kérdezte. – Miért nem árulja el, kiknek adott utasításokat? Miért ilyen makacs?

– Azért – hangzott a válasz –, mert az okot adna arra, hogy a vallomásom alapján azokat a szerencsétlen embereket letartóztassák.

– És mi a baja a békepapokkal?

Godó pedig megint, mintha egy gyereknek kéne türelmesen magyaráznia:

– Mert ők nem tartják be az Egyház utasításait, tovább tanítanak például az ateista iskolákban, miután elvették az Egyháztól az iskolákat, márpedig a Vatikán ezt megtiltotta. Az ilyen emberek árulók, kérem. Nincs semmi keresnivalójuk az oltárnál. Tanítsanak, de akkor takarodjanak is az Egyházból.

Ez egy békülékeny hangvételű beszélgetés akart lenni, már amennyire a hatalom birtokosa és az erőszaktevő képes gesztusokat nyújtani az üldözött és megerőszakolt fölött. Mert a miniszter egyébiránt meg volt győződve arról, hogy a katolikusok egy jól szervezett hadsereghez hasonlók, akiket a Vatikánból irányítanak, s ilyenformán a hidegháború legfélelmetesebb katonái, a Nyugat képviselői. Ezen felül még a magyarok bázisa is, akik pedig még az Autonóm Tartománnyal megkapnak mindent, és mégis folyamatosan elégedetlenek. De nem akart provokálni, csak békésen győzködött.

– Mit szeretne? Tehetek Önért valamit? – kérdezte a látogató.

– Szeretnék az udvaron sétálni, mert minket, míg nincs ítélet, nem engednek ki. Szeretnék egy szál cigarettát, szeretném, ha lenne a cellámon ablak, és nem csak a folyosói lámpa világítana be éjjel-nappal. Szeretném, ha napközben lefeküdhetnék az ágyamra. Egyébkén, ha én is kérdezhetek valamit, megmondaná, hogy milyen címen beszélnek maguk vallásszabadságról? Már az előző vágyaim fényében ezt csak megkérdezném.

A látogató nem felelt, inkább megint csak kérdezett, mert aki hatalommal rendelkezik, annak nem kell válaszolnia, viszont joga van kérdezni:

– Mit szólna ahhoz, ha mi prédikálnánk a templomokban?

– Nyugodtan – felelte Godó. – Csak előbb végezzék el a filozófiát meg a teológiát, és szenteltessék magukat pappá. Amikor műtrágyáról van szó, akkor azért képesek olyan minisztert megszólaltatni, aki valamit ért a dologhoz, de amikor vallásról, akkor hozzá nem értők akarnak irányítani.

Godó persze nem tudta, hogy épp a vallási ügyekkel megbízott miniszterrel beszél, ezt a börtönőr mondta meg neki szörnyülködve, miután visszakísérte őt a cellájába.

– Tudja egyáltalán, kivel beszélt maga? – kérdezte.

– Miért? Csak az igazat mondtam – ugyanakkor, mikor megtudta a látogató kilétét, nagyon élvezte a dolgot, s arra gondolt, maximum agyonverik, de nem verték agyon. Egyszerűen a rendszer nem tudott mit kezdeni azokkal az emberekkel, akik nem fogadták el, hogy a kommunista állam legitim, ha azon az alapon álltak, hogy a kommunisták csalással jutottak hatalomra, ha úgy ítélték meg, hogy vallásüldözést folytatnak, ezt a türanniszok vétségének tartották, mellyel szemben, a filozófia kezdete óta, a lázadás jogos.

Kép Godó Mihály forrása itt.

Folyt. ld. itt.  

---

---