Abelardot beviszi a szeku

Abelard korán szokott felkelni, de ezúttal visszahúzta az ágy. A testvérek bizonyára elnézik majd neki, hogy nincs ott a közös reggelin. Ránézett az órára. Nemcsak a reggelit, de még az imádságot is lekéste. S már kopogtak is az ajtaján.

– Jól van, atya? – a gondjukat viselő Lucia nővér volt az, s Abelard visszakiabálta, hogy csak elaludt. Aztán kinyitotta a szekrényt, hogy eldöntse, mit vegyen fel. Olyan sok variációs lehetőség nem volt, motorral kellett mennie, és melegen kellett felöltöznie. Mindig csak az eső a kérdés, az a motorozás ellensége, a hideggel lehet mit kezdeni. Járta a vidéket, mert még mindig voltak a listáján olyan papok, akiknek a besorolása nem történt meg, s volt még olyan hely is, ahová a brosúrát nem vitte el. Egy helyre mindig kétszer szokott elmenni, először csak körülszaglászta, másodszor már a brosúrát vitte. Mindig elmondta, hogy a szöveg nem az ő munkája, hanem komoly jogász embereké. Egyébiránt tudta, hogy Lestyán Ferenc, Anaklét és a jezsuiták műve, de ez nem tartozott senkire. Lestyán maga is titkos ordinárius volt, és pozícióját visszadelegálta egy sepsiszentgyörgyi plébánosnak, aki korábban már volt jelölt, de rövid letartóztatása miatt a hatóság azt hitte, neki már nem lehet visszaadni a stafétát. Ez volt Szilveszter Sándor. Tehát volt törvényes vezetője az erdélyi egyházmegyének, és az nem Adorján volt, akit Kovács Béla rendőri felügyelet alatt tartott. A brosúrának ezt is el kellett magyaráznia.

Az úton egy autó került mellé, majd a sofőr mellett ülő bajszos férfi intett neki, hogy álljon meg.

– Ha már így összefutottunk, kövessen minket – mondta. – Így legalább nem kell magáért bemennünk Radnára.

Magyarul beszélt, és bár dús bajuszt viselt, az úgy tűnt, mintha odaragasztották volna, ezt leszámítva még ismerősnek is tűnt. Egy lippai kiugrott papra emlékeztette Abelardot.

– Miért tartóztatnak le? – kérdezte Abelard, mikor belépett a sötét szobába. Bár nappal volt, fény alig szűrődött be a kis ablakokon, melyek olyan magasan is voltak, hogy egy kisebb embernek székre kellett volna felállnia, ha ki akarta volna nyitni. A sarokban, vaskályhában ropogott a tűz, valaki nemrég rakhatta meg, de arra már nem figyelt, hogy a korom ne szóródjon szét a kályha körül. Egyetlen asztal volt a szobában két székkel, s a fal mellett is volt még néhány szék. Az asztal közepén egy gondosan odahelyezett mappa, rajta egy toll. A mappán Abelard neve.

– Nem tartóztatjuk le, csak beszélgetni fogunk. A maga fajtája nem olyan fontos, hogy letartóztassuk. A Duna-csatornához szoktuk küldeni az ilyeneket, ha nem tudunk velük szót érteni. De magával ez ugye nem történhet meg. – A sofőr is bejött a szobába, és bólogatva támogatta a bajszos mondatait.

– Én is mindig törekszem arra, hogy a beszélgetések ne legyenek értelmetlenek – válaszolta Abelard.

– A Duna-csatorna-építést nem akarják leállítani? – kérdezte.

– Miért érdekli az magát? Na, üljön oda le – mondta a bajszos, de nyilván nem várt választ a kérdésére, s Abelard nem is magyarázta meg, miért jó az neki, hogy a Duna-csatorna-projekt kudarcáról egyre többet hallani.

– Most én fogok kérdezni, és maga válaszol – ez egy ilyen játék. – Mintha csak a gyóntatófülkében volnánk, olyan őszinte válaszokat várok.

– Nem emlékeztet ez a hely gyóntatófülkére, de maga nem pap volt véletlen? – kérdezte Abelard.

– Így nem fogunk szót érteni egymással – mondta, és szólt a sofőrnek, hogy hívjon be még valakit, aki majd jobb belátásra bírja a vendégüket. Abelard megfigyelte a sofőr arcát is, valamiképp intelligensebbnek látszott, mint a főnöke. Viszont ami nem volt a javára írható, hogy tényleg behozta a verőembert, akinek a nyaka össze volt nőve a fejével, s jobbnak tűnt tűrni, bármit is akar. A bajszos irányította őt, s hamarosan Abelard keze hátra volt bilincselve, a lábai pedig a székhez kötözve, a lámpa pedig az arcába fordítva, ahogy kell.

– Már voltam egyszer rég, még a háború után a sigurancián, de akkor sem kötöztek így meg.

– Hát ez nem a siguranta – mondta a sofőr.

– Nem?

– Ez itt, fiam, a Securitate – tette hozzá a bajszos. – És itt, ha nem dalolnak maguktól az emberek, ki szoktuk verni belőlük, amit tudni akarunk.

E bevezető után a sofőr és a verőember leült a fal melletti székekre, és vészjóslóan figyeltek a sötétből. Jött is az első kérdés, hogy Abelard kikkel tart kapcsolatot, aztán a második, hogy miért utazik olyan sokat, majd a harmadik, hogy sorolja fel a földalatti egyház tagjait. Abelard csak a falon lévő Sztálin- és Dej-képeket nézte, nem nézett a kihallgatójára, s mivel az nem kapott értékelhető válaszokat, kezdett dühös lenni.

– Hogy tartja a kapcsolatot a Vatikánnal?

– Postagalambokat küldünk és fogadunk hetenként – mondta Abelard.

– Azt akarja mondani, hogy nincsenek személyes kapcsolatai Önöknek, csak a galambok?

– De ezek békegalambok – mentegetőzött Abelard. A sötétből a sofőr kuncogása hallatszott, ami nem tetszett a bajszosnak.

– Fejezzük be a viccelődést – mondta nyájasan. – Miért nem akar neveket mondani?

– Mert a megrendelőim nem adtak erre engedélyt.

– A kicsodái?

– Mindannyiunknak vannak megrendelői – magyarázta Abelard. – Nyilván itt a sigurantán is van, aki javasolta Önnek, hogy engem hozzon be.

– Ez nem siguranta, hanem Securitate. Nincs már olyan, hogy siguranta – játszotta a türelmest a bajszos. – Maga szerintem direkt alakítja itt a butát és szórakozik velem. De engem ez nem izgat, a megrendelői viszont igen. Kik azok?

– A hívek – mondta Abelard.

– A Vatikán – helyesbített a szekus.

– Nem. A hívek. S megérti a kapitány úr, hogy a hívek neveit nem adhatom ki, túl sokan is vannak. Az összes katolikus Erdélyben. No meg tiltja is a vallásom, hogy eláruljam őket.

– Ha már itt tartunk – mondta a szekus. – Az a véleményem, hogy maga nem követi rendesen a vallását. Túl sokat legyeskedik a fehérnép körül.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Abelard.

Mire a szekus megint szólt az egybenyakúnak, majd magyarázatot is fűzött hozzá, hogy itt csak ő kérdezhet, elcsattant néhány keményebb pofon.

– Tudunk a Liza nevű apáca lotyójáról. Tudjuk, hogy örökbe fogadták a gyerekét, s az a véleményünk, hogy Ön az apa. Miért nem ugrott ki, ha egyszer nem tudja betartani a fogadalmait?

– Attól tartok, nem kapnék másutt állást, csak itt a sigurantán, és a maga kollégája lennék – felelte Abelard.

A szekus kiküldte az egybenyakút és a sofőrt. A sofőr valami olyasmit szólt oda, hogy „főnök, ne tegye”. A bajszos ugyanis úgy határozott, hogy ezúttal a kínzáshoz nincs szüksége segítségre, a verést maga végzi. Ha nem lett volna maga is kiugrott pap, talán nem csinál ekkora ügyet Abelard magánéletéből, de az is lehet, hogy egyszerűen csak perverz volt, mert kicsit másként kötözte a székhez, majd a cipője sarkával belerúgott Abelard ágyékába, és ettől kezdve csak ezt nézte ki célpontként.

Minden egyes rúgás után több perc szünetet kellett tartaniuk, mert Abelard meg se tudott szólalni. Ettől aztán elhúzódott a kihallgatás. A szadista vallatók problémáját példázta, akiknél túl sok energia megy el, túl sok az áldozat, és roppant kevés a titkosszolgálati eredmény. A szekus változatlanul magyarázatot követelt a sok utazásra. A szünetekben Abelard arra gondolt, hogy óriási szerencséje van, hogy a brosúra épp nincs nála, s hogy tulajdonképpen nem találtak nála semmit. Mikor a fájdalom csökkent, még kicsit rájátszott, hogy közben legyen ideje gondolkodni. A sok utazására sütött ki egy hihető magyarázatot:

– Valójában csak egy helyre járok sűrűn, azért tűnhet úgy, hogy állandóan úton vagyok.

– Kamatyolni a kis apácával, ugye?

– Ő már nem apáca, megkapta a kilépési engedélyt.

A szekus arra gondolt, hogy ajánlja Abelardnak, hogy neki is ki kéne magát kérni, de ezt a kört már végigcsinálták.

– Maga egy piti kis gazember, egy semmirekellő jampec – állapította meg, s amint kimondta, hogy Abelard egy jampec, kicsit megállt, eltűnődött, meg is enyhült. Abelard ekkor már jobbnak látta nem provokálni. Azáltal, hogy szadista kihallgatója egy kategóriát talált a számára, korábbi idegessége megszűnt. Nem értette ugyanis, hogy egy papnak mi kifogása lehet a szocializmus építésével szemben, különösképp a béke ellen, hisz Jézus maga is kommunista volt, vélte. De ha Abelard egy papjampec, akkor minden világos, hiszen akkor született lázadó, akkor mindegy neki, hol van, mindig rebellis módon viselkedne. Szemben vele ugye, aki meg mindig igazodott a rendhez. Távolabb tőle nem is lehetett volna Abelard, undor fogta el. Abelard előtt is felrémlettek az amerikai ruházatban lévő vagány fiúk, akiket néha olyan nagyvárosokban lehetett látni, mint Bukarest vagy Kolozsvár, s senki se tudta, honnan van pénzük a ruháik beszerzésére, mikor mindenki lódenkabátban meg kopott öltönyzakóban járt, s igyekezett nem kitűnni a többiek közül. Abelard maga sem feltűnősködött, nem beszélve arról, hogy pontosan úgy öltözött, ahogy Anaklét javasolta. Magasabb dolgok izgatták, mint a külsőségek, de ha a smasszer a jampecet látta benne, hát ez aztán nem oszt, nem szoroz, gondolta, legyen jampec, ha ez az ára, hogy elengedjék.

A bajszos azonban ekkor kiadva a benne újra felgyülemlő gyűlöletét megint az ágyékába rúgott. Abelardnak már olyan fájdalmai voltak, hogy nem kellett volna nagy rúgás, de a szadista szekus nem igyekezett takarékoskodni az energiáival, és az utolsó rúgásnál a szék lábai is kitörtek. Abelard a földön feküdt, mikor az egybenyakú kiszabadította őt, majd kitették a motorjához, és azt ajánlották, hogy azonnal hajtson el, ha nem akarja tovább élvezni a vendégszeretetüket.

– Ha még egyszer a kezem közé kerül egy ilyen csuhás jampec, hát isten úgyse, megölöm – mondta a bajszos a sofőrnek, akiben szintén nem bízott meg, de tudta, hogy legalább fél tőle.

Kép forrása itt. 

Folyt. ld. itt. 

---

---