Erőss Lajos káplán hálózatot épít a hívek közt

Erőss Lajos egyidős volt Abelarddal, s mindkettejüket Márton Áron szentelte fel. Ennyi volt csak a közös bennük, Erőss ferences sem volt. De hogy összetalálkoztak és együttműködtek, sőt, hogy nézeteik is találkoztak, annak egészen különböző útjai voltak. Abelard székely parasztgyerekként nem is találkozott a városi munkásosztállyal, Erőss Lajos viszont igen.

Abban nem volt teljesen igaza Jánosnak, hogy Abelardot ne érdekelték volna a munkások. Ahogy a faluszéli cigányok konfliktusait a szívén viselte és igyekezett megoldani, úgy látott maga előtt számos más megoldandó keresztényi feladatot is. Ezek közé tartoztak a munkások szociális problémái is. Lehetséges, hogy ha nincs Eloise, akinek pedig János tulajdonképpen a férje volt, ha nem is szexuális meg jogi értelemben, de közös családi háztartási értelemben igen, akkor a munkásság problémái iránt is kevésbé lett volna fogékony.

Eloise apja volt a példája a régi igényes munkásarisztokráciának, János pedig a kommunista időszak munkásának. Abelard pedig Eloise-zal egyetértett abban, hogy a munkásokat a vallás számára a „szociális igazságosságon” keresztül lehetne megnyerni. A szociális igazságosság gondolatába aztán mindketten belefeledkeztek. A szegények felkarolása amúgy is jézusi gondolat volt, számos apácarend az elesettek megsegítésére jött létre, így a Szatmári Nővérek is – Eloise egyébként a napokban megkapta a világi státusba való visszameneteli engedélyt, (reductio ad statutum laicalem), és a ferences életérzéstől sem állt távol a szegénységgel való aktív foglalatosság. A gondolat azáltal vált általuk modernebbé, hogy a megsegítést nem felülről, hanem belülről próbálták értelmezni. Nem azt prédikálták, hogy a gazdagok adakozzanak a szegény munkásoknak, mint ahogy ezt általában a konzervatív katolikus vezetők képzelték a világon mindenütt – többek közt Mindszenty is – hanem hogy a munkásoknak jár az önszerveződés, az önsegítés és a magasabb életszínvonal.

A szociális gondolat megszállottja volt Erőss Lajos, aki a Duna-csatornai kényszermunkatáborból hazaérkezve Kolozsvár környékén a kényszerlakhelyre telepített papokat fogta össze. Erőss maga is baloldali ember volt, még a békepapságban is hitt az elején, bár a csatornához már azért vitték, mert csúnya dolgokat prédikált a békepapokról.

Akkor esett le neki a tantusz, mikor rájött, hogy a békepapok azért nem akartak dolgozni és téríteni a munkásosztály közt a szociális igazságosság hirdetésével, mert szerintük a munkásosztály már jó kezekben van. Ezt nagyon vonalasnak és megalkuvó álláspontnak tartotta Erőss. Hamar eljutott nemcsak addig, hogy megalkuvókra és bátrakra ossza a papságot, de addig is, hogy a népi demokrácia ugyanúgy kizsákmányol, mint a kapitalizmus. A békepapok tényleg féltek a kommunistáktól, féltek segíteni a szakszervezeteket, a szociáldemokrata érzelműeket, s a valódi munkás élet problémái nem érdekelte őket. Erőss volt a baloldali, nem a békepapok.

Abelard is eljutott hasonló felismerésekig. Ő is rájött arra, hogy Mindszentyék és általában a hagyományos katolikus felső osztály azért nem rajong a „szociális igazságosság”gondolatért, mert nem a munkavállalókat akarja aktivizálni – ez ugyanis baloldali módszer volna. Ettől idegenkedtek rettenetesen, s ezért akarták inkább a munkaadókat rávenni arra, hogy legyenek emberségesek, legyenek könyörületesek, adjanak megfelelő béreket. A szociális igazságosság számukra a forradalom előszobáját jelentette.

Mikor Abelard és Eloise arról tanakodtak, hogy miképp lehetne összeírni azokat a szempontokat, amelyek alapján egy békepap jól beazonosítható, akkor eljutottak a munkásokat agitáló szociális igazságosság témájához, s felfigyeltek Erőss Lajos tevékenységére is.

– Ha megemlíted egy papnak, hogy szerinted a munkások helyzetén segítened kell, egy békepap ez ellen tiltakozni fog – mondta Eloise.

– És az arcán is látni fogjuk, hogy megijed – tette hozzá Abelard.

– Megijed, mert azt gondolja, lázítani akarsz a népi demokrácia ellen, amely nem lehet kizsákmányoló, hiszen a munkásosztályért adták az életüket a kommunisták, és most kommunista hatalom van. Tehát olyasmit nem mondhatsz, hogy dolgozni kell a munkásosztállyal, meg hogy a magyarországi KALOT mozgalomhoz hasonló dolgokat kell szervezned – mondta Eloise. Abelard és Eloise rátalált tehát a rendszer alapvető abszurditására, és ugyanakkor arra is, hogy hogyan tesztelheti a békepapságot.

– Viszont – finomított a lakmuszpapíron Abelard – ha egy őskövületű katolikussal találkozol, ő nem megijedni fog az ötlettől, hanem butaságnak fogja tartani, mert szerinte meg a munkásokat összegyűjteni, jogaikért szólva vezetni őket a hithez túlságosan kommunista módszerű agitáció.

Eloise és Abelard egymásba illesztették a gondolataikat, de ha vitatkoztak is valamilyen kérdésen, mintha egy ember vitatkozott volna önmagával. Mindez azért lehetett, mert ugyanazt a célt látták maguk előtt; tágabban a kereszténység javítását, szűkebben a békepapok beazonosíthatóságát.

A szociális igazságosság kérdése benne volt a korszak levegőjében, és úgy tűnt, a kommunisták adtak rá egy olyan utópikus választ, mely terjedt még akkor is, ha a valódi világ, melyet megteremtettek, kegyetlenebbnek s igazságtalanabbnak tűnt, mint a régi. Eloise-nak ráadásul módja is volt találkozni Roncallival a Vatikánban, akiből szintén áradt az evangéliumi szegényekkel való azonosulási készség, s nem valami romantikus vagy giccses módon, hiszen Roncalli maga is igen nagy szegénységből jött. De nem kellett mindenkinek a Vatikánig menni, hogy megismerje a szociális igazságosság keresztényi megközelítését, mert maga Márton Áron is, ilyen értelemben, jóval közelebb állt Roncallihoz – a későbbi XXIII. Jánoshoz, akit szabadkőműves pápának csúfoltak –, vagy akár az őt követő VI. Pálhoz – akit meg kifejezetten támadtak, amiért fogadta Gromiko-t, Ceausescut, Zsivkovot, Kádárt, ahelyett hogy keményen bírálta volna a szovjet, a román, a bolgár vagy a magyar államot. A pápák tehát csúsztak egyfelől a baloldali érzékenység, másfelől a kommunistákkal való tárgyalási hajlandóság felé. Ezzel szemben mindazt, amit Mindszenty képviselt, a konzervatív felülről segítő, de a problémákkal alul igazából nem együttérző, valamint a saját pozíció melletti bátor, sőt vakmerő kiállás, elhibázottnak bizonyult. Mindszenty az amerikai beavatkozásra, a nyugati segítségre tett fel mindent. A magyar királyság visszaállítása lebegett a szeme előtt, és Habsburg Ottó megkoronázása. Elvszerűnek, következetesnek tűnt, de inkább követelte az egyházi vagyon visszaadását, mint hogy a rászorulókkal törődött volna. Márton Áron értéksorrendje, preferenciái viszont eleve jobb, morális fogódzót jelentettek az erdélyi papoknak, mint akár Mindszenty, akár az aktuális pápa, s Márton Áronon kevésbé fogott a negatív kommunista kampány is, mint a másik két vezetőn.

Mindezeket az összefüggéseket természetesen nem láthatta még ilyen világosan Abelard és Eloise, de ráéreztek. Kis különbség is adódott azért köztük, melyet nevezhetnénk ízlésbelinek is, de akár ennél lényegesebbnek is. Eloise, ha ismerte volna Erőss Lajost, akkor lelkes híve lett volna, de csak Abelardtól hallott róla. Eloise számára izgalmasabb volt egy kommunistákból kiábrándult, baloldali elkötelezettségű pap, mint Abelard számára, aki kicsit fanyalgott azon, hogy miképp sodródhatott valaki a békepapok közé, de Abelard is elismerte, hogy mindenki hibázhat.

– Ahogy Montaigne mondja – vetette fel Abelard –, nem benne lenni bűn, hanem benne maradni, és Lajos atya nem ragadt bele. Nagyszerű és bátor harcostárs.

Abelard azt mesélte Eloise-nak, hogy Erőss úgynevezett bojkott-miséket szervez, amire neki is el kéne egyszer menni. Egyáltalán nincs hasra esve a Magyar Autonóm Tartomány létrehozatalától sem. Kolozsvár szerinte kárvallottja lesz ennek, hiszen nem került bele a MAT-ba. A bojkott-mise talán nem a legszerencsésebb elnevezés, de akik jártak ezekre, tudták, hogy a békepapsággal szembenálló papság híveket megmozgató miséiről volt szó. Erőss Lajos azért találta meg olyan könnyen a legrátermettebb papokat, mert az állam megkönnyítette a beazonosíthatóságukat. Korábban a kolozsvári papok voltak, akik elvileg nem jöhettek volna be a városba. A környéken lettek elhelyezve kis plébániákon, mert az állam megbízhatatlannak tartotta őket. Aki pedig megbízhatatlannak számított az államnak, az igazi papnak számított Erősnek. Ráadásul Erőss atya kiváló szervező volt, tartotta e kitelepítettek közt a kapcsolatot, találkozókat is szervezett a számukra, elérte, hogy egy-egy mise megtartása végett merjenek bejönni Kolozsvárra, dacolva a hatóságokkal. Megszervezte a misékhez a hallgatóságot, mert az ő filozófiája szerint a lényeg nemcsak a papok kiállásán, hanem a hívek véleményében van. Míg tehát a békepapok körül fogyatkozni kezdtek a hívek, az ellenállók bojkott-miséire tömegek érkeztek. A váratlan szervezéseket nem tudta lekövetni a Securitate, vagy ha le is követte, valóban csak követte, de előre megakadályozni nem tudta, mert sosem lehetett tudni, hol lesz a következő, s ki fogja tartani. A hívek és a papok hálózata aztán túlélte Erőss letartóztatását is. 

Kép Montaigne, forrása itt.

Folyt. ld. itt.  

---

---