A nunciusok

Mikor Abelard az üres országúton robogott, gyakran gondolt Eloise-ra. Ugyan fiatalkorából ismerte a nők beszűkülő, szerelmes, odaadó tekintetét, de azzal az örömmel, melyet ő váltott ki – s egész biztosan ki nem érdemelt módon – Eloise-ból, még nem találkozott, és tudta, hogy soha másnál nem is fog. „A látás a szerelem bejárata a lélekbe” – szokta volt mondani Eloise, aki a szerelemre is úgy tekintett, mint mások a csodákra, mint a húsvéti feltámadásra, a megváltásra. Abelardnak feltűnt, hogy Eloise-nak a szerelemre rá kellett hangolódnia. Amikor vele stratégiákról, egyházkormányzásról vitatkozott, teljesen más volt, s azt is sejtette Abelard, hogy amikor küldetését teljesíti is más.  Mikor azonban nyugodtak voltak a körülmények és egymással szemben álltak, Abelard azt érezhette, hogy Eloise lassan ráhangolódik, és a tekintetén keresztül mintha beléhatolna. Ez a tekintet kísérte aztán Abelardot útjain, mert ez volt a páratlan és elvarázsoló, szerelmes Eloise tekintete.

Abelardnak és Eloise-nak volt egy közös jellemvonása, s ez a kalandorság. Ami mást lehangolt és megfojtott, abban ők, úgy úszkáltak, mint hal a vízben. Abelardnak teljes és sűrű volt az élete. Még tudományos és nevelői tevékenységét sem kellett teljesen mellőznie, nem beszélve az énekkarról, ahol néha még karnagyi feladatai is voltak. Ott volt Désen, meg Lippán mert mindkét helyen szükség volt rá. Dés ellenállóközponti szerepe növekedett, Lippán pedig lelkipásztorkodhatott. Járt aztán Kolozsvárra, és nem csak ügyvédekhez, de volt olyan is, hogy magánháznál misézett. Akkor volt erre szükség, mikor a templomból el kellett tanácsolni a híveket, mert a templomukba békepap ült. Az üzenete ezeknek a magánházi munkáknak az volt, hogy senkinek ne legyenek kétségei, ki fogják üríteni a Rómától elszakadó templomokat, mert a hívek nem fognak oda járni. Abelard tele volt hittel. Nem csupán egy intézményért harcolt, hanem azért a vallásért is, melynek papja volt, a katolicizmusért, s magáért a szabadságért.

Volt az Egyházban egy másik legitimitást biztosító vonal is, melyet még O’Hara indított útjára, és ez a vatikáni nunciusok utódlásának megszervezése. Azt gondolhatnánk, hogy egy pápai követ kiválasztásában különös képességek birtoklása az elvárt, mert magának a címnek a birtoklása is rendkívüli jogosítványokat biztosít, például a kinevezések, a visszahívások, sőt a kiátkozások terén. Bár Anaklét azt mondta Abelardnak, hogy jelen pillanatban nincs más vezetője az Egyháznak, mint a katolikus orr, de azért mégis volt, hiszen ott voltak a titkos nunciusok s az ordináriusok. Másfelől viszont az újabb jelölteknek sokszor se képzettsége, se tájékozottsága, de az üldözés miatt, érthető módon, bátorsága sem volt, s így mégiscsak maradt a katolikus orr, vagyis egyfajta ösztönös jogérzék.

Gyulafehérváron egy jogászdoktor sajnos szépen levezette, miért Adorjánnál van a jurisdictio. Bonyolult levezetés volt, tele kánonjogi hivatkozással, és erre Anaklét ellenkörlevelet akart készíteni, mert láthatóan a papság elbizonytalanodott. Az a kérdés, hogy ki is a főnök, kinek is kell engedelmeskedni, megosztotta őket. Viszont a békepapság elítélésében már a földalatti mozgalom nem állt rosszul. A gyulafehérváriak is elfogadták, hogy a marosvásárhelyi gyűlés nem volt szerencsés dolog. Ágotha Endrét pedig, mint fő mozgalmárt és szervezőt a Vatikán kiközösítette, és ezt is tudomásul vették Gyulafehérváron Adorjánék.

A kiközösítési utasítás ezúttal is az olasz nagykövetségen keresztül érkezett, és O’Hara utódja Menges adta ki. Ezeket a diplomatákat kiutasították az országból, ezért a folytonosságot itt is tikosítással próbálta a Vatikán biztosítani, így lett a Menges után kiválaszott személy a hatóságok számára már nem ismert, egy bizonyos Dukát József. Dukát pedig épp az Eloise-ről ábrándozó Abelarddal egy időben érkezett Désre, és épp Abelardtól kérdezte, hogy hol találhatja Anaklétot. Abelard tudta, hogy aki távolról jön, és Anaklétot keresi, az csak fontos ember lehet, mert csak a titkos vezetők adták át egymásnak azt az információt, hogy kitől kérhetnek szakmai tanácsot. Halandó ember Désre érve a rendházfőnököt kereste volna. A legújabb titkos emberek már-már teljesen egyszerű plébánosok voltak, Dukát József is az volt, s Anaklétnál kerek perec közölte, hogy voltaképp ő a titkos nuncius, csak éppen nem tudja, most mitévő legyen.

Nagyszerű, gondolta Anaklét, aki először nem örült a találkozásnak, mert még egy hatalmi gócponttal kellett egyeztetni. Elegendőek voltak neki a jezsuiták, akik már Adorjánt is ki akarták közösíteni, ami pedig taktikai hiba lett volna. De aztán megnyugodott, mert Dukát készségesen együttműködőnek mutatkozott, és ráadásul legitimálta is mindazt, amit ők – a ferencesek és a jezsuiták – a földalatti szervezésben elvégeztek.

A gyulafehérvári központ visszavágása az a kijelentés volt, s ez okozott most fejtörést Anaklétnak, hogy náluk, azaz Gyulafehérváron kell jelentkezni annak, aki a titkos ordináriusi megbízatást átvette valamelyik letartóztatott elődjétől.

– Nyilván nem bánnák azt sem, ha a nuncius, azaz az Ön kiléte is nyilvánosságra kerül, de nagyon jól tette, hogy nem náluk jelentkezett – mondta Anaklét Dukátnak.

– Nos, annyit még én is tudok, hogy épp tőlük kell félnem.

– Ez a gyulafehérvári jogászdoktor – magyarázta Anaklét – azzal indokolta, hogy rájuk száll Márton Áron utódlása, hogy nem tudják, ki az utód. Ez esetben, mondják, a káptalannak kell választani, a Káptalan pedig Adorján és köre. Ellenben, mondjuk mi, ha Gyulafehérvárott nem is jelentkeztek a titkos vezetők, ettől még léteznek, tehát nem száll át rájuk a joghatóság.

Anaklét maga sem tudta, minek köszönheti, hogy nála viszont mindegyik egyházi vezető bejelentkezik, ezt amolyan isteni gondviselésnek tartotta, hiszen ő semmi ilyesmit nem kért. A katolikus orr ezek szerint nemcsak nála működött, de másoknál is. Dukáttal abban állapodtak meg, hogy fokozni fogják az egyházmegyék tájékoztatását. Később aztán utasításokat is küldtek, bár azért ezeket sem mindenütt hajtották végre. Bukarest és környékén kevés katolikus volt, hiába volt ez érsekség, nem fektettek oda energiát. Nagyváradon eleve opportunisták voltak a vezető papok, ők túl nagy falatnak bizonyultak. Iasiban próbálkoztak, oda Abelard vitt üzeneteket, de minek. Messze volt, nehéz volt eljutni odáig, s ráadásul ott olyan mértékben féltek, ezért hiábavaló volt az erőlködés. Igazán győzelemre csak néhány helyen álltak. A jezsuiták jól működtek, és fogadókészségre találtak Szatmárban, s mivel Anaklétnak is ez volt az utolsó tartózkodási helye, ő is jó kapcsolatokkal bírt itt. Temesvár is a földalatti Egyházhoz igazodott, nem beszélve az erdélyi papokról, akik pedig hajlamosak voltak leválni Gyulafehérvárról. Az igazi küzdelem Kolozsváron zajlott, mely városért mindig versengett a két nemzet, a kommunisták meg a keresztények számára is központi szerepet játszott, de komoly küzdelem folyt Marosvásárhelyen is.

Dukátnak is elmondta Anaklét, hogy a jezsuitákkal közösen készül egy ellenkörlevél, melyet brossúrának neveztek el, s hogy ehhez majd kéri Dukátnak is az áldását, hisz most, hogy előkerült, nem is lehetne másként. Dukát bólogatott, hiszen ő is csak annyit sejtett, hogy itt jó kezekben lesznek a dolgok, de nem látta át a helyzetet teljes mélységében. Honnan is tudhatta volna egyszerű plébánosként, mi zajlik Iásiban vagy Brassóban. Brassóról nem volt több tudomása, mint bármelyik egyszerű állampolgárnak, hogy átnevezték Sztálinvárossá, de hogy a papság helyzete milyen ott, arról neki nem voltak hírei. Viszont egy dolgot ő is tudott, mert annak végzését még elődei adták ki, ez pedig Ágotha Endre kiközösítése volt. Azt kérte Anakléttól, hogy ez ügyben legyen még valamiféle kampány.

A kiközösítésnek voltak fokozatai, s a békepapság szervezőjének, Ágotha Endrének sikerült kivívnia a pápai legsúlyosabbat. Eszerint már Ágotha semmiféle papi tevékenységet nem folytathatott, és kerülni kellett még a magánérintkezést is vele. A 2258-as kánon vonatkozott rá, és ezért latinul vitandusnak, azaz kerülendőnek bélyegezték. Mások, akik csak részt vettek az általa szervezett rendezvényen, vagy kényszerből aláírták az állam békefelhívását, esetleg információhiányos állapotban voltak, mert nem tudták, hogy az állami cél a Rómától való elszakítás, azok átmeneti kiközösített állapotba kerültek. Papi státusukat se kellett felfüggeszteni, de mindaddig, míg nem gyóntak, kerülendőnek számított az ő prédikációjuk is.

Az állam sem tétlenkedett. A kormánypropaganda kiegészítette és segíteni is akarta a békepapi szervezést, az anti-Pius akció ugyanis annyit is tett, hogy a pápával szemben egy kampány folyt, melyben azt állították középpontba, hogy a pápa nem a béke pártján állt, mert áldását adta a kommunistákkal szembeni fegyveres harcra. A békepapság tehát egy morális üzenet volt a népnek, melynek téziseivel nehéz lett volna nem egyetérteni, de politikai értelemben a római pápával szembeni kiállást, s végső soron a Rómától való egyházi elszakadást jelentette volna. Nem rögtön vált ez érthetővé a plébánosok számára. Márton Áron, még elvitele előtt, csak megtiltotta a békepapi mozgalomhoz való csatlakozást, de az egésznek értelmét átlátni időbe került mindenkinek.

Anaklétnál gyűltek a békepapok nevei, a feladat tehát az volt, hogy a hívek és a többi pap megkapja az értesítést arról, hogy Ágothára kimondatott az excommunicatio specialissi modo reservata, a legsúlyosabb pápai átok, de másokra is Dukát kimondta a kiközösítés enyhébb verzióját. Faluhelyen mindez remekül működött. A hírvivőknek csak meg kellett találni a falu szent asszonyait. Minden falunak megvolt nemcsak a bolondja, de a szent asszonya is, akiről a többi asszony tudta, hogy buzgó katolikus, és a világért se hagyna ki egyetlen vasárnapi misét sem. Csupán csak őket kellett tájékoztatni arról, hogy a pap kerülendő, kiközösített. Néhány hét után a falu többi asszonya érdeklődött, hogy mi van a távol maradóval/távol maradottakkal. Netán megbetegedett? Mire a „szentasszonyok” vérmérsékletüknek megfelelően, vagy attól függően, hogy mennyire bíztak az érdeklődőben, elmondták a kiközösítés tényét, vagy csak annyit mondtak, hogy hát nem megyünk, nem megyünk, mostantól itthon imádkozunk. Példájukat a többiek is követték, az asszonyok meg megmondták a férjeiknek meg a gyerekeiknek, hogy nincs mostantól templomba járás, legalábbis míg ez a pap van itt.

Azt senkinek sem lehet parancsolni, hogy menjen misére, sőt. Az állami propaganda épp ellentétes volt, úgyhogy ez nem is annyira az államnak volt kellemetlen, mint inkább Gyulafehérvárnak. Ki kellett vonni hát a gyulafehérvári vezetésnek is ezeket a papokat az adott templomokból. Mondhatjuk, a hívek adták a kegyelemdöfést, s az ő meggyőzésükért folyt a küzdelem. A küzdelmet bár férfiak vívták, akik jogászkodtak, és morális elképzelések alapján léptek, viszont az asszonyok voltak azok, akik eldöntötték, kinek van igaza. Valahonnan ismerős lehet mindannyiunknak ez a leosztás. Itt is, a családokban már az asszonyok döntöttek. Nélkülük ezek a csaták nem lettek volna megnyerhetők. A következmények pedig ütősek voltak a békepapok számára, mert a templomok valóban kiürültek. Volt olyan templom, ahol amikor megjelent a békepap misézni, a templomot karbantartó asszony az oltárra dobta a kulcsot, és kirohant. Akkoriban még féltek az ördögtől, ma nyilván másként menne az ilyesmi, hiszen az ördögben kevesen hisznek, és nem ijed meg tőle senki.

Jóval nehezebb dolga volt a földalatti egyháznak a nagyvárosokban, mert itt a „szentasszonyok” helyett értelmiségi közösségeket kellett meggyőzni, s ezeket a feladatokat helyi hősökre kellett bízni, akik között volt pap, akit a békepapok ellen folytatott prédikációi miatt tartóztattak le. Kolozsváron ott voltak az egyetemisták is, akikben tudatosítani kellett mindezt. Az óvárosi ferences templom tele volt, a nagytemplom viszont üressé vált, ha nem is úgy, mint a falvakban. De a gyulafehérvári katedrálisban sem tolongtak a hívek, bár itt eleve kevés katolikus magyar élt már. Leginkább a görögkatolikusok jártak ezekbe a templomokba, de ők sem azért, mert vonzódtak a békepapi mozgalomhoz, hanem mert a kommunikációs nehézségek miatt nekik nem lett elmagyarázva a helyzet, vagy tán mert ők egyáltalán örültek annak, hogy saját templomaikból kiszorulva, valahol befogadják őket. Legalábbis azokra a román görögkatolikus hívekre volt ez igaz, akik nem voltak hajlandók visszatérni az ortodox rítusokra.

Az óvárosi ferences templom is kiürült egyszer. Itt volt talán a leglátványosabb, ha egy világi pap, aki ekkor helyettesítette a kényszerlakhelyre vitt ferenceseket, nem felelt meg a ferencesek ízlésének, akkor elég könnyen elérték azt, hogy ne látogassák a miséjét.

A hatóságok azt gondolták, hogy ezeket az akciókat az aktuális nuncius irányítja, akit még nem sikerült beazonosítaniuk. Ami pedig az ordináriusokat illette, tudták, hogy Márton Áron korábbi parancsa szerint, akit letartóztattak, az már elveszíti ordináriusi státusát, ezért a fogaskerékmodell alapján egy ízben már sikerült négy titkos várakozó ordináriust is elfogni. Másnap kiengedték őket, de mivel megtörtént a letartóztatás, úgy vélték, végre sikerült megszakítani a láncot, és Adorjánéknak átjátszani az erdélyi egyházmegye irányítását. Az ellenállók trükkje viszont az volt, hogy az nem számított tilosnak, hogy a kiengedett embert aztán valaki, aki épp jogszerűen volt ordinárius, újrajelölje. Egy-egy ilyen taktika azonban csak néhány hónapra biztosította a vezetés államtól való függetlenségét, míg valaki be nem súgta, ki az új ordinárius. A kinevezésre lehetősége volt a titkos nunciusnak is, de ezek a kinevezések is vesztes csatáknak bizonyultak a földalatti mozgalmárok részéről, de talán nem volt a mártíromság mégse hiábavaló. A hívek alighanem értékelték, és egyre könnyebb volt azonosulni azzal a vonallal, ahol letartóztatások történnek, szemben azzal, ahol állítólag értük kötnek kompromisszumokat a békepapok a kommunistákkal.

A macska-egér játékba új vitapontként jelentkezett, hogy Kovács Béla joghatóságát Adorjánnak adta át. A vita azon volt, hogy Kovács ezt jogilag megtehette-e, hiszen igaz, hogy tartalék volt, de a staféta épp nem volt még a kezében, és amúgy is letartóztatott állapotban volt, ami még az ordináriusi tisztség elvesztését is jelentette. Kovács Béla azt gondolta, ha ő megbízza Adorjánt, akkor megszabadul a Securitatétól, miközben a megbízás úgysem lesz érvényes. Tévedett. Ettől őt még börtönbe zárták később, Anaklétot pedig nehezebb helyzetbe hozta, aki bár tudott érvelni a jogfolytonosság ilyetén problémája mellett, de sokakat megint összezavart.

Végül is lehetett azt mondani, hogy Gyulafehérváron Adorjánék jóhiszeműen jártak el, ahogy a földalatti vonalról sem mondta senki, hogy jóhiszeműsége megkérdőjelezhető. Ez bizonyos értelemben később szerencséje is volt a békepapoknak, többek közt magának Adorjánnak is, mikor Márton Áron elé kellett állnia.

Kép a szerző motorja

Folyt. ld. itt. 

---

---