Abelardot mégsem Désre küldi a rend

Szentmártoni eredetileg Stöckl névre hallgatott, ám sváb nevét átcserélte magyarra, ő volt hajdanán a dési rendház főnöke, értelemszerűen Désre lett  beosztva, ám valamiért a milíciánál felmerült, hogy egy akkora kegyhelyet, mint Máriaradnát mégsem lehet pap nélkül hagyni. Máriaradnáról már elvitték az apácákat is Szászvárosra, üres lett a korábban nyüzsgő rendház.

Benedek Fidél Odorikot javasolta, hogy maradjon, amelyre a Securitate szintén rábólintott, és még ahhoz is hozzájárultak, hogy egy kántort is megtarthasson. Fidél atya ismerte az ortodox szokásokat, ahol is kántor nélkül nem pap a pap, és így könnyen el tudta fogadtatni a kérését, noha neki csak az volt a szempontja, hogy ott, ahol olyan nagy a hívek forgalma, mint Radnán, legyen gyóntató elég. Így lett kinevezve Abelard kántornak, mert őt el lehetett adni a hatóság felé így is. Abelard ugyan nem kottából orgonált, mert csak annyit tudott kottából olvasni, amennyi az énekléshez kellett, viszont a billentyűknél is tudott a füle után menni. Az akkordokat könnyen megtalálta, a főszólamot pedig előzetesen kipötyögte. Még a pedálokkal is tehetségesen kísérletezett. Első hallásra senki nem mondta volna meg, hogy nem képzett kántor.

Hamarosan a Duna-csatornától visszatért Máriaradna régi házfőnöke, aki viszont átvette a kántori pozíciót, ezért Abelardot új feladattal bízták meg, ő lett a harangozó. A harangozó, a kántor és a rendházfőnök végezte ettől kezdve a hétköznapi munkákat, a titulusoknak itt már nem volt szerepe. Abelard volt a legfiatalabb, s neki nagyon mehetnékje volt. Ment volna Eloise után, de ment volna a désiekhez is Anaklét után, mert mióta három részre osztották a rendet, Dés lett az a hely, ami eddig Máriaradna volt.

Hamarosan újabb szerencse érte őket, már ami az utazási lehetőségeket illette, ezzel a későbbiekben csak Abelard élt, ő viszont épp olyan szerepbe került ezáltal, mint Eloise a Gyulafehérvár közeli Szeben környékén, vagy mint páter Godó titokzatos apácái, akik Észak-Erdélyt látták el az Anaklét által írott palackpostákkal. Történt ugyanis, hogy Máriaradnára érkezett Céza Ferdinánd, aki a temesvári egyházmegyét képviselte, de a ferencesek által nem elfogadott Gyulafehérvár megbízásából. Magát úgy nevezte, hogy ő a vikárius generalis, azaz ideiglenes főpapja az egyházmegyéjének, tekintve, hogy nem tudni, ki az ordinárius. Csakhogy épp a ferencesek tudták, hogy van ordinárius, s Anaklét tudta, hogy személy szerint ki az, hiszen immár segített is az újabb és újabb Márton Áron-utódoknak, hogy kit jelöljenek. Ilyen értelemben Céza Ferdinánd a legrosszabb helyen kopogtatott, ám Odorik atya, udvarias ember lévén – az ember az ellenségeivel legyen udvarias –, nyájasan fogadta őt. A bizalmatlanság és a félelem kissé bizáncibbá tette a katolikusokat is, mint korábban voltak. Igaz volt ez Cézára is, aki nem győzte dicsérni, hogy milyen rendben tartják a radnai kolostort, pedig csak hárman vannak, s a személyzet létszáma is karcsú, az épület, a templom és a hozzá tartozó kert pedig hatalmas.

– A rendezettséget még annak köszönhetjük, hogy nemrég még 120-an voltunk itt, és mindenki szorgosan végezte a dolgát. Most már csak szinten kell tartanunk.

– Igen, igen, tudom, tudom – mondta Céza, aztán csak kinyögte, miért jött valójában. A Maros másik oldalán üresen maradt Lippa temploma, és ha már attól a templomtól mindössze egy-két kilométerre ilyen szép számmal itt vannak a ferencesek, ezzel rájuk, hármójukra utalt, igazán elláthatnák ott is a teendőket. Abba nem akart belemerülni, hogy miért maradt pap nélkül Lippa, de annyit elárult, hogy a plébánost letartóztatták.

Furcsa helyzet állt elő. Korábban ugyanis a világi egyház segített a felszámolt szerzetesrendeknek a papi munkahelyek megtalálásában, most viszont még a környékről sem tudtak papot odairányítani. Nos, ez az, amit nem akart részletezni Céza, mert neki kellemetlen lett volna Pacha püspök helytállását méltatni. A püspökre már egy éve mondták ki a bírósági ítéletet, hogy hazaáruló, de valójában az egyházmegyében hősként tekintettek rá, így aztán Temesvárról és környékéről azután is több papot tartóztattak le, lázítás miatt.

– Miért vitték el a lippai plébánost? – kérdezték Cézától, de az vagy nem akart, vagy nem tudott válaszolni. Később megtudták, hogy a lippai papnál, aki egy békés ember volt, házkutatást tartottak, és a pincében fényesre pucolt puskákat találtak. Ráadásul a töltények dobozai piros-fehér-zöld papírba voltak csomagolva. Ráraktak aztán vagy hat puskát a plébános vállára, és gyalog kísérték be a rendőrőrsre, hogy a demonstrálással megfélemlítsék a népet. Céza látogatásának okát tehát egyszerűen úgy lehet megfogalmazni, hogy Lippára kellett egy pap.

– Kérem, nekünk van egy problémánk – mondta Abelard, akinek mint harangozónak illett volna hallgatnia. – Nem tudunk Lippára átmenni, mert nem hagyhatjuk el Radnát.

– Majd én gondoskodom erről, ha csak ez a baj – felelte Céza, és valóban, még aznap elintézte a milícián, hogy okmányaikból töröljék a DU jelzést, azaz a Domiciliu obligatoriu-t. Úgy tűnt, Céza már tényleg jó kapcsolatokat ápolt a hatóságokkal.

– Aztán figyeljenek oda, mikor kell németül, és mikor magyarul misézniük Lippán, mert ha eltévesztik, a hívek maguknak esnek. – Ez rendben is volt, erre bólintottak, hiszen még azt is tudták, hogy a radnai plébániát a sokácok alapították, és azóta élt az a joguk, hogy a karácsonyi éjszakán sokácul énekeljenek. Az ilyen nyelvi jogokra meg hagyományokra nagyon kényes volt mindenki Romániában. Ezt a három ferences akceptálta is, ám amit ez után mondott Céza, attól – vagy pontosabban, ahogy ők reagáltak arra –, kicsit megfagyott a levegő:

– Jurisdictiot adok önöknek Lippára.

– Párdon – mondta Szentmártoni Odorik, a házfőnök – ha Jurisdictiót ad, akkor nem tudunk átmenni. – Abelard úgy figyelte a jelenetet, hogy egyfelől minden elismerése a házfőnöké volt, másfelől gúnyosan várta, mit felel erre a „vikárius generális”. Igyekezett azonban, hogy arca a helyzetet nem értő egyszerű harangozó ábrázatát öltse. A „kántor”, azaz a régi házfőnök kicsit oldotta a feszültséget:

– Lippát el tudjuk látni, de csak akkor, ha nem akar nekünk gyulafehérvári joghatóságú megbízást adni.

– Mit bánom én – felelte Céza –, csak lássák el a lelkipásztori teendőket.

Így esett meg, hogy jurisdictio nélkül jártak át Lippára, ami nélkül egyébként egy pap se végezhet tevékenységet, mert ez olyasmi, mint hogy lehet valaki jogász vagy építész végzettségű, de nem űzheti a mesterségét, ha a kamarája nem nevezi ki, vagy lehet valaki valamely tudomány doktora, de ahhoz, hogy taníthasson, kell valamely egyetem megbízása. Céza nem árulta el Adorjánnak Gyulafehérváron, hogy a jurisdictiót a ferencesek visszautasították. Jártak át rendesen Lippára, s akárhányszor átmentek, mindig elégedettséggel töltötte el őket, hogy megleckéztették a pozicíóba került békepapokat. S ami még fontosabb volt, hogy azáltal, hogy be se került Abelard papírjába a tartózkodási helyhez kötés, ő nem csak Lippáig gyalogolt át. Megint övé volt egész Erdély, s a ferencesek szabadon mozgó követe lehetett újra. Alighanem ennek tudható be, hogy Abelard nem csatlakozott később sem a dési titkos papneveldébe, ahol az utánpótlásról gondoskodtak a többiek, viszont továbbra is az események középpontjában maradt.

Kép forrás itt. 

Folyt. ld. itt. 

---

---