Eloise döntésre jut, és aktivista lesz

Eloise ott állt a pályaudvaron, kezében azzal a jeggyel, melyet a ferencesek váltottak neki Szamosújvárra a jezsuitákhoz, és azon gondolkodott, hogy mindehhez neki mi köze van, s miképp is került a kezébe ez a jegy. Neki épp az ellenkező irányba kéne hazamennie, ahol várja a fia. Nem arról van szó, hogy Lilla nem viseli rendesen gondját, de azt ígérte, ma estére már otthon lesz, és ha csak egy napot is késik, nem fogják tudni, hol van. Aztán majd megkapja, hogy milyen megbízhatatlan, nem lehet a szavára adni. Amúgy is megszökősnek és csavargónak tartják. Ez akkor ragadt rá, mikor még 4 évesek voltak, és ő átbújt a kerítéslyukon. Hívta Lillát is, de ő nem mert vele tartani, viszont szólt az anyjuknak, aki hol itt, hol ott találta meg. Lehet, hogy végül is Lillának köszönhette, hogy már gyerekként nem veszett el. El tudta képzelni, János és Lilla miként beszélgetnek róla, hogy próbálja Lilla védeni őt, de aztán Lilla belátja, hogy Jánosnak van igaza. Igen, ő, Eloise megbízhatatlan. S ráadásul neki semmi jövedelme sincs, János tartja el, amit legalább azzal illene meghálálnia, hogy nem csavarog, és betartja a szavát.

Ezzel szemben mit is ajánlanak neki a ferencesek? Olyan üzenetek továbbítását, melyek forrását rejtegetnie kell, és ennek felelősségét át is érezte. Úgy is döntött, inkább kidobja a szöveget, hiszen a pár mondatot könnyű volt megjegyeznie. Attól félt, ha megtalálják nála a hatóságok, azonnal hazaárulóként fogják kezelni. Vagyis a ferencesek nem ajánlottak neki semmi mást, mint hogy kockáztassa az életét. Annak a valószínűsége, hogy ez bármit is segít Márton Áron kiszabadításában, a nullához közelített. Jó, talán az élete kockáztatása túlzás volt, mégis annyira értelmetlen volt az egész, hogy ezen aztán el kellett mosolyodjon. Egy ilyen értelmetlen küldetésre nem lehet nemet mondani. Különösen egy magafajta csavargónak.

Még megtehette volna, hogy hazautazik és ír egy levelet otthonról Anaklétnak, hogy sajnos közbejött valami, az ígéretét nem tudta teljesíteni, de aztán ezt elvetette. Arra gondolt, hogy megint azzal a páter Godóval kell találkoznia, aki úgy néz rá, ahogy a katonák szoktak a beosztottjaikra. Lehet, hogy ez néhány apácának imponált, de neki nem. Vagy csinálhatná azt is, hogy most hazamegy, s elkéredzkedik, hogy ne tartsák szavahihetetlennek, ha már a csavargást nem is tudja megcáfolni. De sajnos Anaklét is a lelkére kötötte, hogy ne húzzák az időt, minden perc számíthat, a papok elbizonytalanodása pillanatok műve lehet, és még amiatt is aggodalmaskodott, hogy miért nem jutott ez hamarabb eszébe, mikor a gyulafehérvári káptalan Jakab Antalt akarta megfélemlíteni. Az aggodalmaskodás miatt Eloise megígérte, hogy határozott tárgyaló lesz páter Godónál.

Önmaga védelmében csak annyit tett, hogy a szöveget kívülről megtanulta, de kezében a vonatjeggyel azt nem állíthatta, hogy ne lett volna döntési lehetősége. Ráadásul szemben a ferencesekkel ő már tűnődött azon, hogy a békepapok tevékenysége sem etikátlan. Épp Abelardtól tanulta meg a módszert, hogy fel kell sorakoztatni érveket és ellenérveket, még akkor is, ha érzelmileg az egyik oldal mellett állunk ki. S szóltak érvek amellett, hogy a papság állammal való együttműködése nem helytelen. Ismerte Márton Áron gondolatait persze: eszerint az állam elvárhatja a papságtól, hogy betartsák az állami törvényeket, de az Egyház belső működésébe nem szólhat bele, amennyiben az nem irányul az állam ellen. Viszont az állam békekampánya Márton Áronnal szemben nem a szeretetre épül, mely alapján minden nemzetet el kéne ismerni, hanem osztályharcos és uszító. A béke nevében uszítanak. Mindebben bizonyára igaza van a püspöknek.

Eloise arra gondolt, hogy még ennél is többről van szó. A helyzet emlékeztette a zsidó holokausztra, ahol a zsidó vezetőknek el kellett dönteni, hogy minden együttműködést megtagadnak, mint a cionisták, vagy üzletelve megpróbálják kihasználni a réseket. El lehet menekülni, ahogy azt Amelita nővér tette, helyben lehet maradni kiegyezve, ahogy azt a békepapok akarják, és mártírként meg lehet halni, ahogy az az ordináriusokkal és a püspökökkel történik. Aki olyan olvasott volt, mint Eloise, az tudhatta, hogy Hannah Arendtnek is hasonló dilemmája volt, mikor az Eichmanról szóló beszámolójában a zsidó vezetők felelősségét mérlegelte. Szerinte is a zsidó vezetőknek ahhoz már nem lett volna joga, hogy megmondják, kit vigyenek el. Eloise nem tudhatta Márton Áron miért lépett a teljes ellenállás útjára, nem tudhatta, hogy Márton Áron meg úgy vélte, egyik engedményt követheti a másik, de azt tudta, hogy most már az ellenállók tartanak a mártíromság felé és a békapapok jogot formálnak ahhoz, hogy eldöntsék, ők életben maradhatnak, a korábbi vezetők pedig meghalhatnak. A békepapok ott Gyulafehérvár hivataljaiban mondhatták, hogy az élet a fontosabb, de a másik serpenyőben nemcsak az elv volt a vatikáni hűség mellett, hanem az is, hogy a katolikus papoknak nem lehet joga ahhoz, hogy Márton Áron elvitele után ne akarják őt kiszabadítani. A békepapok nemcsak a hitük árulói, de Márton Áron és az összes börtönben sínylődő politikai fogoly árulója is.

Eloise számolni kezdett, az ujjait vette segítségül, majd megállapította:

Húsz hónapja vitték el Márton Áront. A peréhez a többieket pedig 12 hónapja. Talán az előzetesben a püspököt nem kínozták, de akkor is majd’ egy évet ült már, s aligha bántak vele a börtönben másként, mint a többi fogollyal. Mennyi tartaléka lehet még az ő szervezetének?

Márton Áronról Eloise gondolatai visszatértek a békepapokhoz, és az alapkérdéshez, az élet védelméhez vagy kockáztatásához. A „mi ér többet”-kérdéshez, mert azért csak nem tudott szabadulni ettől. S ha nem gyávaság-bátorság dichotómiában gondolkodunk, hanem abban, hogy van-e magasabb érték az életnél, akkor ő, Eloise egyáltalán nem biztos, hogy az elvek mellé áll. Egyetlen tartós intézmény sem tisztán elvszerű. Míg ők itt Erdélyben hullanak, mint a legyek a pápáért, a Vatikán meg üzletel a volt nácikkal. A többség döntése a mártíromság mellett a vatikáni hűség volt, de Eloise döntését nem ez határozta meg, hanem a sorsközösség.

Megint a jegyére nézett, aztán felszállt a Szamosújvár felé menő vonatra. Üres kupét talált, de nemcsak ezért adott hálát az Istennek, hanem égi jelnek vélte azt is, hogy a szemben lévő ülésen valaki otthagyta az újságját. Eloise gyakran égi jelnek tartott véletlen eseményeket, mert ugye a dolgok nem történhetnek véletlenül. Nagybetűs címek hirdették, hogy Luka Lászlót felmentették a kormányzati tisztségéből. A cikk azzal indokolta a felmentést, hogy Luka kesztyűs kézzel bánt a székely kulákokkal, és nem sikerült neki annyi terménybetakarítást „eszközölni”, amennyi elő volt irányozva. A pénzügyi bizonytalanság, a gazdaság állapota az ő folytonos akadékoskodása miatt alakult ki, vádaskodott a lap. Ha problémák vannak a gazdaságban, azért csakis ő, mint pénzügyminiszter a felelős. Önkritikája sem volt őszinte. Idézték a cikkben Lukát, aki szerint érthető, hogy a Szovjetunió a szocializmus építésének előfutárjaként erőltetett módon iparosított, s ezért sajnálatosan a népet is éheztette, de itt, Romániában szükségtelen már ekkora áldozatokat hozni. A cikk a szocializmus ügyének árulójaként állította be Lukát, ami teljességgel abszurdnak tűnt. Sokkal inkább érezte azt Eloise, hogy Lukát nem azért, mert rossz kommunista, hanem azért, mert magyar, fogják pellengérre állítani. Megint csak úgy érezte, hogy jó vonatra szállt, és még nem mehet hazafelé.

Mikor már majd szétrobbant a feje  a sok gondolkodástól, akkor nem imádkozni kezdett, mint más apáca, hanem Abelardra gondolt. Legutóbb is mit mondott neki az a bűnös férfi? Hogy kár, hogy nem tudnak szeretkezni, épp  most, hogy már mindent megtalál rajta. S aztán azért felelt neki úgy ahogy, mert Abelard tényleg talán már jobban ismeri a testét, mint ő a magáét. Ezért aztán nem úgy válaszolt, ahogy egy székely leány tette volna, kinek felvágták a nyelvét, hanem szégyentelenül, vagy tán nagyon is természetes módon azt felelte: kár, hogy most nincs erre lehetőség. Teljesen megszelídítette, be kellett bevallania Eloise-nak, visszagondolván saját szavaira, másképp miért mondott volna ilyesmit?

S amilyen szelíd báránnyá vált Abelarddal, Páter Godóval szemben olyan kemény tárgyalónak bizonyult a későbbiekben. Nyomát sem mutatta a tépelődő, bizonytalankodó, Securitatétól rettegő kislánynak, vagy akár a Godó katonás stílusának engedelmeskedő apácának. Közvetítette Anaklét üzenetét, s minden utasítás mellé odatett egy érvet is. Ahogy megtanulta, úgy lediktálta a mondatokat, majd a romániai területek felosztásáról egyeztettek. Godó elmondta, hogy 7-8 embere van csak, akikkel ezt a munkát el tudják végezni, akik azonban egymásról sem tudják, hogy kicsodák. Egy esetleges lebukás során be sem tudják árulni egymást, mindenki csak őt ismeri. Továbbá Godó belátta, hogy csak az egységes üzenetek eredményezik azt a hatást, hogy az erdélyi papság majd úgy érezheti, van egy mag, amely nem engedte ki a kezéből az irányítást, és ez nem Gyulafehérvár.

– Ami a hívek elérését illeti, volna itt nekünk – mondta, majd gyorsan hozzátette –. nem nekem, hanem itt a művelt jezsuita testvéreimnek egy radikálisabb elképzelésünk. Ez ügyben majd egyeztetünk a ferencesekkel.

– Igen – helyeselt Eloise –, nagyon fontos, hogy minden akció közös megegyezés után történjék. Ennek a szövegnek a terjesztése is azt követően vált elfogadhatóvá, hogy maguk is helyeslik. De mégis, hogyan képzelik az egyeztetéseket?

– Ez valóban nagyon nehéz ügy. Magán keresztül, Eloise? Nekem maga kitűnő közvetítő félnek tűnik.

– Ez most egy rendkívüli alkalom volt – tiltakozott Eloise. – De én is kiveszem a részem, ahogy azt a területi felosztásnál mondtuk, a szász meg a sváb részek rám tartoznak. Én is fogok a napokban utazni eleget.

– Abelard, s jómagam is eléggé mozgékonyak vagyunk, nem ijedünk meg egy kis kijárási tilalom- megszegéstől – kereste a további megoldási lehetőségeket a jezsuita. – Abelardnál ott van a motorja Máriaradnán?

– Nincs. – felelte Eloise. – Ha jól tudom, Szatmárnémetiben rejtették el, miután onnan Anaklétot a rendtársaival éjszaka begyűjtötték.

– Velünk is pontosan hasonlóképp bántak. Visszatérve az egyeztetésekre. Tessék csak megnyugodni, valahogy meg fogjuk oldani.

Kép Máriaradna

Folyt. ld. itt. 

---

---