Eloise ellátogat Máriaradnára

Mióta megszületett Eloise és Abelard közös gyermeke, Eloise új tulajdonságokat fedezett fel magán. A legjobb kifejezés erre talán az, hogy szerelmes lett a fiába. De volt egy önreflexiója is, megfigyelhette közelről Lillát, s akár más kismamákat is, és azt vette észre, hogy a saját gyerekük iránti rajongása a kismamáknak eltérő. Az övé más volt. Nem intellektuális vagy önző, nem gondolta azt, hogy az ő gyereke mindenekfelett álló, s arról sem volt meggyőződve, hogy szükség esetén tudna-e anyatigrissé válni. Azt viszont tudta, hogy erős érzelmeket él át a gyereke mellett. Órákig tudta nézi, ahogy alszik, csak gyönyörködött benne. Hallott már olyanról, hogy valaki a szülés után depresszióba esik, viszont olyat, hogy folyamatos boldogságérzet áraszthatja el, még nem. Ezt az intenzív élményt elsősorban a fiának tulajdonította, hozzá kötötte.

Jó katolikusként nem önző módon magának akarta nevelni a gyerekét, és nem is érezte úgy, hogy birtokolhatja. Imái is a Szentlélekhez szóltak. Míg Abelard folyamatosan Jézushoz imádkozott, hogy meg legyen a tettekhez az ereje, addig Eloise a Szentlélekhez, minek segítségével felül tudott emelkedni Abelard iránt érzett haragján. Ritkább találkozásaik során Abelard minél jobban megszeretgette, neki aztán annál jobban hiányzott a férfi, míg Abelard fordítva volt ezzel: Eloise-zal való találkozása után újra feltöltődött, és megint neki tudott vágni a világnak.

De térjünk vissza Eloise-nak a gyerekéhez fűződő viszonyára. Eloise intenzív érzéseiből nem birtoklás, hanem egy egészséges kapcsolat jött létre közte és a fia közt. Nem tudott más magyarázatot adni minderre, minthogy ez a neki járó kárpótlás mindazért az élethelyzetért, amibe került. Jó viszonyban volt mindezért a teremtővel, és sokat járt templomba imádkozni, de a papok prédikációira nem volt kíváncsi, és nem vett részt szentáldozáson sem, a szokásos katolikus rítusokból, a gyónásból is kivonta magát. Eloise személyes kapcsolata a teremtővel tehát a fia iránti szerelemérzetből bontakozott ki: a Szentlélek áldását érezte magán, olyan volt, akár egy református vagy unitárius hívő.

Ahogy elemezgette magát, rájött, hogy az anyjának is voltak szeretethullámai, de mivel máskor az anyjuk kiszámíthatatlanul rideg volt vele és Lillával, ezek a szeretetrohamok inkább megijesztették. Ha nem lett volna az apjuk, sohasem érezték volna, hogy más szeretete végül is elfogadható, és ők, az ikrek, végképp csak egymásba kapaszkodnak. Ahogy Eloise belenézett a tükörbe, szülés óta először szépnek látta magát. Apácaként erre nem kellett figyelnie, a novíciaévekben nem egymás szépségére, mint inkább hangulatára voltak érzékenyek, de Abelard óta Eloise-nak szeme lett a szépségre. Nyughatatlan természete megint feltámadt benne, Balázskát pár napra rábízta testvérére, s elutazott Máriaradnára. Az időjósok enyhe, kora tavaszi időt ígértek. 1952. március 4-e volt.

A szerzetesek a közös imádságukon voltak, mikor a rendházba érkezett, ezért rögtön a hatalmas konyhába ment, ahol több ismerőssel is találkozott. Voltak elegen, noha azt állították, el kéne még ide egy dolgos kéz. Eloise értette a célzást, de nemet rázott a fejével, mondván, hogy most nem alkalmas, neki most más dolga van. Anaklétnál is hasonlóképp nemet mondott a beköltözési ajánlatra, aztán a páter a babája hogyléte felől érdeklődött. Eloise-nak olyan érzése támadt, hogy Anaklét mindent tud. Megrezzent a gyerekre vonatkozó kérdéstől, de Anaklét mosolyából ezúttal is a tapintatosság áradt, így Eloise végül nem érezte kellemetlenül magát.

– A mindenről mindent tudó páter – gondolta magában Eloise. Anaklétnak a tekintete volt megértő és érdeklődő, ami az emberek lelkét megnyitotta. Őt magát is zavarta a gyóntatószékekben lévő rács, jobban szeretett nyugodt sétákon papi tevékenységet gyakorolni, ahol láthatta a gyónót, és ahol őt is láthatták.

Eloise hamar megtalálta gyereke apját, hiszen miatta jött, de megígérte Anaklétnak, hogy benéz hozzá mielőtt hazautazik.

– Az jó is lesz, mert kérésem lesz hozzád – mondta, majd nekiállt „palackposta-üzenet” legyártásához. Elegánsabban nevezhetnénk körlevélnek is.

Eloise már idefelé a vonatban arra készült, hogy miket mond majd Abelardnak. Hogy mit érez most, és mit szeretne, majd aztán a végén úgy foglalta össze – mert végül el is mondta, amit eltervezett –, hogy voltaképpen most már nem kívánja Abelardtól, hogy kilépjen a rendből, bár korábban gyakran voltak ilyen gondolatai, de mióta Abelard a Fogarasokban bujkált, megértette, hogy inkább választja Abelard a hegyeket, mint hogy vele éljen egy kisvárosban. Nem szomorúan vagy számonkérően beszélt, inkább tárgyilagosan, és a hangsúly azon volt, hogy el tudja fogadni ezt az életet. Nem volt ismeretlen számára az elhagyatottság.

Abelard csak bólogatni tudott. Figyelmesen hallgatta, majd így szólt:

– Most mi nem hagyhatjuk el Máriaradnát, ezért így tudunk többet találkozni, ha te jössz ide.

Mindezt azonban némi aggodalommal is mondta, mert ha Eloise miatta fog gyakran megjelenni a kolostorban, az hamarosan pletykákat szülne. Ha itt dolgozna, az más volna. Bár örült annak, hogy Eloise-t láthatja, de igazán a fordított helyzetet tartotta volna kívánatosnak, ha ő tudná megkeresni Eloise-t. A kényszerlakhely megfordította a férfi-női szerepeket.

Abelard Fidéltől engedélyt kért egy rövid sétára, hogy egyedül mehessen ki a rendházból, pontosabban nem egyedül, hanem Eloise-zal. Nem a Maros felé mentek, hanem felfelé a kesze-kusza lépcsőkön a stációk közt, neki a hegynek. A stációkat 1914-ben újították fel, s minden egyes kövön ott állt, hogy melyik településnek köszönhetően néz ki olyan takarosan. Leültek az egyik kőpadra, de zavarta őket néhány arra járó ember, így följebb mentek. Az egyik stációt épp egy mesterember javítgatta, nagy műgonddal, s ügyet se vetett rájuk. Köszöntek azért neki, majd továbbmentek. A sok szorgos kéz most a kegyhelyjáró hely hasznára vált. Egyszerre érződött a hagyományok ereje és a frissesség. A patinát ápolni kell ahhoz, hogy a régiség gazdagságát sugározza, másként csak az elhanyagoltság és a pusztulás szagát árasztja.

Olyan helyen jártak, ahol már senki sem volt, túlmentek a stációkon, kapaszkodtak fel egy ösvényen a hegyre, s megálltak néha csókolózni. Most, hogy Eloise érezte, hogy Abelard kívánja őt, a pillanat hevében megszűnt a magányossága. Hamarosan behúzódtak egy félig leomlott kövekkel körberakott helyre, ahonnan csak ők láttak ki. A „behúzódás” nem pontos kifejezés, mert Eloise húzta be Abelardot a férfias testrészénél fogva. Abelard erotikus játékként fogta fel ezt, mintha kötélen keresztül irányítanák. Mindez mást jelentett Eloise-nek. Volt benne harag, és így, szadomazochisztikus módon uralmát juttatta kifejezésre. Ő irányított. Ott voltak édes-keserű emlékei is az elválásokról. Mert minél közelebb került a szeretkezésben a lelkük egymáshoz, ő annál jobban szenvedett aztán Abelard hiányától. A vegyél föl, ölelj át, tegyél le hármas nála nem működött. Vegyél föl, ölelj át, ölelj át volt az, amit ő korábban mindig átélt, és most már azt se akarta, hogy felvegyék. Jobb inkább irányítani.

Eloise a végén meg is állapította:

– Most aztán mehetsz, és meggyónhatod mindezt.

Abelard nem válaszolt, nem mondta, hogy mióta ők együtt vannak, ő nem gyónt, és már a próbálkozását is szégyelli. Eloise csúfolódott, de igazi harag volt emögött, melyet valamiképp diplomatikusan próbált kezelni.

– A rabszolgád vagyok, Királynőm – mondta.

Máskor nem lehetett ennyivel kibékíteni Eloise-t, neheztelése mélyebb gyökeret vert, s elégedetlensége kiült az arcára. Abelard ilyenkor mindig első találkozásukat idézte fel magában, azzal tudta ellensúlyozni a komor felhőket.

Mikor visszamentek a rendházba Eloise elment pisilni, és Abelard is kicsit rendbe szedte magát. Megbeszélték, hogy együtt keresik majd meg Anaklétot. Abelard tudta, hogy Anaklét a palackpostát akarja Eloise-ra bízni, s ott akart lenni mikor ezt megbeszélik. Eloise-nak először nem tetszett az ötlet, hogy együtt menjenek be a páter szobájába, mert attól tartott, hogy Anaklét rájuk néz, és még azt is rögtön kitalálja, mit csináltak a kálváriadombon, de Abelard igyekezett megnyugtatni, hogy bár Anaklét nagyon okos, de nem lát át a falakon, és csak annyit tud, amennyit elmondanak neki. Eloise ebben nem volt ennyire biztos, de végül is a viszonyuk vagy a közös gyerekük Abelardot, és nem őt kell, hogy zavarja – vélte. Számára a ferences rend olyasmi volt, mint egy jó feleség a szeretőnek: rivális, akinek eltűnte a szeretőnek érdekében állna, s akin mégis segít az ember, ha bajban van, tán a férfi miatt, ki ragaszkodik az asszonyhoz, tán csak női szolidaritásból.

– Jó, hogy mindketten itt vagytok – örült Anaklét, s hangosan beszélt, mert a rádió is hangosan szólt. – Fidél atyának és Páter Szálvátornak már megmutattam, de nézzétek meg ti is, hátha kéne valamit módosítani rajta. – S bár többes számban szólt hozzájuk, az írást Abelard kezébe nyomta és lehalkította a rádiót

Mi Márton Áron kiszabadítását tűztük ki célul. Békés eszközökkel. Nem teszünk mást, mint elfogadjuk a Szentszék és Márton Áron által kinevezett titkos ordináriusok irányítását, és odafigyelünk minden áruló békepapi megnyilatkozásra.

Abelard odaadta a levélkét Eloise-nak, megvárta, míg ő is elolvassa, aztán épp kérdezni akart valamit, de Anaklét megelőzte:

– Talán arra vagytok kíváncsiak, hogy egy ilyen üzenetnek ki is lehet a címzettje.

– Meg hogy ki az a „mi”. Mi itt, a ferencesek? Vagy mi itt hárman, plusz a tartományfőnök és Szálvátor atya? – kérdezte Abelard.

– Emlékszel Abelard, hogy volt idő, amikor sokszorosítgattunk leveleket, és te ajánlottad, hogy azokat biztonsági szempontból ne mi tegyük, hanem ahová eljuttattuk. Nos, a „mi” nem mi vagyunk, hanem bárki, aki hajlamos továbbadni lemásolva a levelet. A címzett pedig minden katolikus Erdélyben, mind a másfél millió hívő támogatására szükségünk van.

Elég grandiózus vágynak tűnt, hogy egy palackposta ilyen hatással tudna lenni, kételkedett magában Eloise.

– El fog halni az üzenet, mert az emberek megszokták, hogy utasításra lépnek, s maguktól nem fogják lemásolni – vetette ellen.

– Márpedig át kell törnünk egy falat. A papság, még a legjobbak is most olyanok, mint egy fal. Szórólapokat nem tudunk kifüggeszteni. De persze rosszul mondom. A csíki papság egész biztos elkezd majd beszélni arról a hívekkel, hogy létezik az a „mi”. Azt nem fogják tudni, hogy ők maguk azok. A szószékről nyilván nem fogják hirdetni, hogy a Márton Áronhoz hű vonal és a békepapság elutasítása egy és ugyanaz, de személyes beszélgetések során el fogják magyarázni.

– A fő cél akkor a csíkiek – mondta Eloise. – Oda kéne vinnem ezt az üzenetet? – a pár soros írás mivel az ő kezében volt, visszatette az asztalra. Közben rácsodálkozott az írógép mellett lévő papírkötegre.

– Mivel foglalkozik az atya, ez mind körlevél-fogalmazvány? – kérdezte.

– Nem – mosolyodott el a páter, mert alapjában véve kedvelte a tudásszomjtól fűtött kíváncsi embereket. – Egy karakterológiai könyvet írok.

– Elképesztő – állapította meg Abelard –, hogy mi mindenre van ideje.

– Térjünk csak vissza a ti dolgotokra – terelte a feladatra a beszélgetést Anaklét:

– Hogy mi is legyen az út, arra már van egy lehetséges elképzelésem, de a csíkiek a könnyebb falat. A legfontosabbak az értelmiségi központok, Kolozsvár, meg például az a környék, ahol te laksz, Eloise. A szövegnek egységesnek kell lennie egész Erdélyben. A szétosztását pedig a volt kedves nővérek tudják megoldani, mert ők tudnak utazni. Páter Godónak már egész kis hadserege van bátor volt apácákból. Barisnyáknak nevezi őket[1]. Vele kell koordinálnunk. El tudnád vinni Eloise ezt a levelet Godónak Szamosújvárra? – s meg sem várva a választ folytatta: – A jezsuitákat a mi volt rendházunkban találod, ők is, hasonlóképp hozzánk, nem hagyhatják el a várost. Mondd meg nekik, hogy el kéne érniük Kolozsvárt. Mi meg eljutunk a többi területre. Neked, Eloise. a szász térség maradna. Tudod például ugye, hogy Szászsebesben ki a megbízható pap?

– Templomba sokat járok, de misékre alig – árulta el hirtelen kicsit meggondolatlanul Eloise, és már bánta is, hogy ilyesmit mondott, aztán hozzátette:

– De pillanatok alatt ki tudom deríteni, kinek adható át az üzenet.

– Nem kell vele személyesen találkoznod – felelte Anaklét, mintha meg se hallotta volna, hogy Eloise nem jár misékre –, s ne vedd önzésnek, de ha valaki téged feljelent, akkor eljutnak hozzánk is. A palackposta lényege, hogy véletlen halásszák ki, hogy nem tudni, ki a feladó. Godóban megbízom, ő tudhatja, hogy tőlünk származik, de emlékeztesd majd, hogy a barisnyák már ne tudják. A területek elosztását is egyeztesd vele, kérlek.

Abelardnak tetszett az ötlet, Eloise bevonása, mert ezek alapján többet találkozhatnak, Eloise többször jöhet ide hozzá, és senki nem fogja azt gondolni, hogy miatta jön. Anaklétnak meg azért is tetszett Eloise, mert ő meg úgy vélte, mindenki azt fogja gondolni, hogy Abelard miatt jön, s nem azért, mert konspirál vele. Ha nem is tudta, mi történt egy órával korábban a kálváriadombon, azt azért látta, hogy ez a két ember egymásba van habarodva. A jóisten talán megbocsátja nekem – vélte –, ha most nem az ő magánéletüket akarom rendezni, sőt, hogy ezt kicsit kihasználom.

---

---