Abelard és Anaklét sétája

A szerzetesi élet közös imádságokat és közös étkezéseket jelentett, de közösségi tevékenységük ellenére mégis inkább a magány életformájuk lényege. A magány keresése és megbecsültsége viszont koronként változik. Amikor Anaklét szerzetesi pályára szánta el magát, akkor a szülei kicsit méltatlankodtak: „A mai világban szerzetesnek menni”, csodálkoztak. Mikor Abelard  döntött hasonlóképp, és mikor Eloise bevonult novíciának, nekik  is ugyanezt mondták. A XX. században szerzetes életet választók egyik részét az elvonulás, másik részét a közösségi élet vonzotta. Eloise már nem tudta volna megmondani a kettő közül őt melyik inspirálta.

– Az emberek általában sodródnak, lebegnek, valamiféle ár viszi őket. Csak mi, szerzetesek próbálunk e sodródás mélyebb rétegeibe hatolni – vélte Anaklét. Voltaképp ezért is csodálkoznak mindig a szerzetesi pályát választókon, mert az emberek többsége nem igazán érti a kisebbségben munkálkodó keresgélő szenvedélyt.

– A bolygó lakosai nagyon jól megvannak ezzel a sodródó élettel, akik többre vágynak, okozzák maguknak és másoknak is a gondokat – vélte Abelard.

– De ugye nem ránk gondolsz?

Nem, Abelard meg volt győződve arról, hogy nem a kereszténység ideológiájával van a probléma, hanem a szektákéval, a kommunistákéval, a freudistákéval, az extrém vallásokat követőkkel. E tekintetben nem voltak kételyei. Az utóbbi időben lemaradt a Gyulafehérváron történtekről, nem értett mindent. Talán míg ő a Fogarasokban volt, olyan változások történtek, amit csak Anaklét tud neki elmagyarázni. Már a karácsony utáni napokat töltötték, s Abelard úgy látta, néhány fontos gyulafehérvári ember is megfordult Anaklétnál, s róluk se derült ki a számára, hogy miért. Itt az ideje, gondolta, hogy megkérdezze.

Melegen felöltözve kettesben sétáltak ki a faluba, mert a szabály rájuk is vonatkozott, hogy csak párban hagyhatják el a Radnai kolostort.

– Azért kértem, hogy menjünk mi is ki, mert fantasztikus dolgokat hallottam tegnap Budapestről a Szabad Európa Rádióban, és el akartam neked mesélni – mondta Anaklét -, meg aztán úgy érzem, meggyógyultam, és egy kis séta sosem árt.

Abelard nem térhetett rá az őt érdeklő témára, előbb meg kellett hallgatnia, mi történt Budapesten. A 2 milliós romániai magyarság többet tudhatott Budapestről, mint arról, hogy miért tartóztatják le az erdélyi papi vezetőket, erről ugyanis nem beszélt annyit a Szabad Európa.

– Vigyázni kéne azzal az éjszakai rádióhallgatással – figyelmeztette Abelard Anaklétot –, ha valamelyik testvér elárulja a Securitaténak, már börtön járhat érte.

– Hogy te milyen bizalmatlanná váltál az utóbbi időben – méltatlankodott mosolyogva Anaklét –, a fogarasi hegyek megváltoztatták a székely lelked.

Aztán nekifogott a budapesti történet elmesélésének, aminek az volt a lényege, hogy a Szabad Nép nevű újság belsejébe beleraktak valami kommunistaellenes szöveget, ráadásul oroszul írva. Mindezt kiküldték postán Párizsba, a levelezéseket ellenőrző szerveknek pedig mindez nem tűnt fel.

– Várjál csak – folytatta Anaklét. –  Azon túl, hogy rendkívüli kockázatot vállalt az írója, meg kellett szerveznie, hogy azokon a gépeken nyomtassák ki, amin magát a lapot is, meg aztán a boríték, amiben feladták, az a Bőripari Szakszervezetek borítékja volt, tehát oda is bejáratosaknak kellett lenniük a hazafiaknak.

– És mi volt a szöveg tartalma? – kérdezte Abelard udvariasan.

– Hát ez az. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének könyörögnek benne, hogy szabadítsák meg a magyarokat a kommunistáktól.

Anaklét nagyon mulatságosnak tartotta az esetet, teljesen belelkesült attól, hogy egy magányos figura így át tudta verni a teljes államapparátust Magyarországon, és ki tudott juttatni a vasfüggönyön túlra egy ilyen szöveget, ráadásul a párt fő lapjában.

– Ilyenek vannak benne, hogy „szeretnénk megszabadulni a szovjet rabigától”. Képzeld csak Abelard, francia, angol és amerikai nyelvű adókon is bemondták a hírt. Az egész világ erről beszél.

– Engem az egész egy palackba zárt üzenetre emlékeztet – mondta Abelard –, mert mi volt a garancia arra, hogy Párizsban az unalmas Szabad Nép belső oldalát elkezdi böngészni valaki, és nem akadály neki az orosz nyelv sem? Szinte semmi, és mégis bejött neki.

– Ez jó – mondta Anaklét, és láthatóan töprengett valamin. – Nekünk is kellene gyártani ilyen palackba zárt üzeneteket.

Ekkor érezte elérkezettnek az időt Abelard, hogy rátérjen az őt érdeklő témára.

– Nem illik kíváncsiskodni, tudom, s már elég hosszú ideje vissza is tartom magam a kérdezősködéstől. És nagyon kellemes az életünk itt, Máriaradnán, de most már csak szeretnék valamit megtudni arról is, ami a mi kényszerlakhelyünkön kívül történik, és ami mégiscsak ránk vonatkozik.

– Mit szeretnél tudni? – kérdezte Anaklét.

– Hát hogy mi a csuda van Gyulafehérvárott? – bökte ki Abelard.

– A helyzet elég egyszerű – magyarázta Anaklét. – A káptalan letért a helyes útról. Mondhatnám, fellázadt. Adorján fogadta a kommunista Luka Lászlót. Hogy ők miről beszélgettek, azt nem tudom. Luka nagykutya, talán megfenyegette őket, talán ígért nekik valamit, tény azonban, hogy nagyon aktívvá váltak, és mindenáron azt próbálják elérni, hogy ők választhassanak Gyulafehérvár élére, és így az erdélyi egyházmegye élére is vezetőt. De pechükre mindig előkerül valaki, aki miatt ezt nem tehetik meg. Valaki, aki a Márton Áron-vonalat képviseli. Ha van, mondjuk, egy várakozó ordinárius, akkor ő a saját jelöltségét továbbadhatja. Olyan ez, mint a staféta, és ha a staféta birtoklóit nem fogják meg, akkor a káptalan tehetetlen.

– Rendben, dobálják ezt a stafétát, a szeku meg rohangál, ez jó móka, csak közben, akinél volt a staféta, azt meg lelövik – mondta Abelard.

– Legalábbis bebörtönzik – helyesbített Anaklét. – De a kép, amit felvázoltál, helyes. Épp ezt kéne megoldani. A feladat az volna, hogy a Securitate ne tudja, kinél van a staféta, de az Egyház tudja, hogy van valakinél, és ő irányít. A személyének nem kell a nyilvánosságban ismertnek lenni. Így aztán nem volna kit börtönbe zárni.

– S azt meg hogyan? – kérdezte Abelard. – Ha nem ismert a személye, honnan lehet tudni, hogy van?

– Valami ilyesmire gondolhattak a káptalani tagok is. Az már mind békepap – legyintett rájuk Anaklét. – Adorján körlevelet adott ki, hogy jelentkezzen náluk a titkos ordinárius. De hát ezt te is tudod, mert nálunk is felolvasták. Mi meg hozzátettük itt magunk közt, hogy nem kívánjuk, hogy a titkos ordinárius neve kitudódjon, anélkül is engedelmeskedünk neki. Ha tudnánk, ki ő, mitől volna ugye titkos? Olyan jellegű palackokat kéne eleresztenünk, amely arról győzi meg a papságot, hogy a titkos ordinárius maradjon titokban a saját biztonsága érdekében. S akkor a káptalan nem tud helyzetbe kerülni. De hogy a kérdésedre is válaszoljak: Jakab Antal, aki megleckéztette a káptalant, mikor pedig őt akarták sarokba szorítani, megmondta, hogy mindig lesz jogszerű örököse Márton Áronnak, ezért nyugodjanak meg, és vegyék tudomásul, hogy a káptalan nem választhat egyházmegyei vezetőt.

– Ez nekem, már bocsánatot kérek, de nem tűnik elegendőnek – vetette ellen Abelard. – Attól még, hogy valaki, aki jogszerűen örököse a hatalomnak, azt mondja, hogy mindig lesz utódja, még nem biztos, hogy lesz.

– Ebben igazad van, Abelard. A feladat az, hogy a titkos vezetők titkosak tudjanak maradni, és ugyanakkor vezetni is tudjanak. Ezen kell gondolkodnunk, mert annyit elárulhatok, hogy az újabb vezetők már nem a gyulafehérvári papok közül fognak kikerülni. Azt javasoltam, hogy a staféta kerüljön ki abból a rablótanyából, ahol az árulók rögtön feljelentenek mindenkit az állambiztonságnak.

– Ezek szerint Gyulafehérvár elesett – állapította meg Abelard.

– Az épület meg a hely nem számít, a jogfolytonosság, az mindennek az alapja. Aki azt kétségbe vonja, kiközösíthető, és megszűnik katolikusnak lenni.  Adorjánék pedig nem mernek olyan lépést tenni, ami miatt a Vatikán kiközösítené őket, egy kiközösített pappal pedig az állam sem tud mit kezdeni. Érted már?

Kép Szabad Európa Rádió, forrás itt. 

Folyt. ld. itt.  

---

---