Jakab Antal ordinárius, aki a börtönt majd túléli

Jakab Antallal 1989. júniusában találkoztam. Úgy mutatkoztam be neki, mint a magyarországi katolikus napilap, az Új Ember újságírója. Bár se újságíró nem voltam, s pláne nem álltam e lap állományában, annyi viszont megfelelt a tényeknek, hogy a főszerkesztő megbízásával rendelkeztem, aki azt mondta, ha sikerül interjút készítenem a papszentelésről Jakab Antallal, akkor azt a cikket leközlik, s az útiköltségem előre is fedezik. Nem újságírói törekvéseim voltak azok, amivel a főszerkesztőt először megkerestem, de motivációimról a regény végén számolok csak be. Tehát ekkor az esemény nekem kapóra jött, s Jakab Antallal amúgy is beszélni akartam.

Románia 89-ben egy egyetemista fiatalember számára felért egy időutazással. Az utak szélén nagy plakátok hirdették a diktátor arcképével, hogy „Románia comunism, Ceausescu heroism”. A személyi kultusz és a hiány, mely a román gazdaságot jellemezte üres üzleteivel az 50-es éveket idézte. Ilyen lehetett nálunk is a Rákosi korszak, gondoltam. Az interjú a gyulafehérvári templomkertben, sétálás közben készült.

-  Itt tudunk biztonságosan beszélgetni - mondta Jakab Antal -, mert az épület tele van lehallgató készülékkel.

 A püspök Márton Áron 1980-as halála után lett újfent kinevezve, s az interjút félve adta, mert több kispapot szentelt fel, mint amennyit az állam engedélyezett, és mert a Securitate egy fekete autóval még délelőtt látogatást tett nála. Ezt az autót távolról magam is láttam. Úgy álltak be az udvarba, mintha legalábbis hazaértek volna. Az idős püspök bátorsága - aki mindig Márton Áron bizalmasa, jobbkeze és hűséges örököse volt - fogyóban volt. Kimerült annyiban, hogy pár kispappal többet szentelt fel, melyet a fiatal papság már kevesellt, de elnézően úgy indokolták a számomra, hogy Jakab Antalt, miután titkos ordináriusként letartóztatták és elítélték, nagyon megkínozták a börtönben.

De félt az Új Ember is, pedig ennél a lapnál senkit sem kínoztak s a rendszer bomlása is jóval előrébb tartott Magyarországon, ám a reflexek még működtek. A fotót hiába csempésztem át a határon, a képet nem merték leközölni, és mínuszos hírt csináltak a cikkből, melyet egy másik magyar lap, az Erdélyi Tudósítások, címoldalra tett. Magyarországon ekkor már a párt nem uralta a lapkiadást, bárki indíthatott lapot, csak bejelentési kötelezettség terhelte, míg Romániában csak a kommunista párt lapjai jelenhettek meg. De ugorjunk vissza a történetünkhöz 1989-ből 1951-be, s természetesen olyan beszélgetésekbe, melyek a képzelet szüleményei.

– Szegény Gajdátsy, de rám is hasonló sors várhat – mondta Jakab Antal. – Pedig micsoda egy ember, mennyivel alkalmasabb volna az ordináriusi feladatok ellátására itt az erdélyi egyházmegyében, mint én. Ő már évek óta készült az ellenállásra.

A gyulafehérvári hittudományi főiskola rektora volt Gajdátsy Béla, akit miután letartóztattak, az iskola is vezető nélkül maradt, nem beszélve arról, hogy Jakab Antalnak kellett követnie a sorban. Jakab Antal meg is indokolta titkárának, miben rejlett Gajdátsy rátermettsége:

– A teológián már úgy képezte a fiatal papokat, hogy mit kell tenniük, ha netán egyházüldözés lesz. Azok az évfolyamok lelkileg nagyon erősek.

Dávid László egyetértően bólintott, majd így szólt:

– De önnek a Szentszék már azt az utasítást küldte, hogy ne árulja el, hogy ordinárius.

Dávid arra akart utalni ezzel, hogy a korábbi ordináriusok csak addig voltak titokban, amíg elődjüket nem akadályozták a működésében, ami mostanában a letartóztatást jelentette, ekkortól viszont az utód nyilvánosan közölte, hogy ő irányítja az egyházmegyét. Jakab Antalnak viszont, elsőként a sorban, a megbízatása kezdetétől titokban kellett tartania kilétét. Ez a taktikai változtatás némi reményt adott arra, hogy nem kell az elődei sorsára jutnia. A vatikáni utasítás levélben az olasz nagykövetségre érkezett, ahová Dávid Lászlónak bejárása volt. Ez most nem az az időszak volt neki se, mint a háború előtti, amikor a kolozsvári piarista diákok hitéletével foglalkozott. Mostanra ős is katolikus harcossá vált.

– Volna itt még egy feladatunk – mondta Dávid. – Egy Maczalik Győző nevű papot kér a Vatikán, hogy szenteljünk fel püspökké.

– A szentségi vonalat is fenn kell tartani – állapította meg Jakab Antal, majd rátértek a technikai részletekre, ki is szentelje fel, hogy is történjék mindez:

– Szászvárosba utazzon Maczalik, a kényszerlakhelyhez kötött Cisar püspök úrhoz. Értesítsük Cisart is a feladatról – mondta Jakab Antal. – Ő elfogadta a nyugdíjazását, ezért békén hagyták, de szentelhet.

Ekkor már a Securitate tudta, hogy Dávid László utasításokat tartalmazó levelet szállít Gyulafehérvárra, ismerték a levél tartalmát is, mely szerint Maczalikból titkos püspököt akarnak csinálni, mert volt beépített emberük az olasz nagykövetségen. Azt viszont nem tudták, hogy a levél kihez ment, ki a jogutódja Gajdátsynak, azaz hogy Jakab Antal ül épp Márton Áron székében. A diktatúra nagy besúgóhálózat kiépítését tette szükségessé, és az emberek beszervezése besúgónak tömeges méreteket kezdett ölteni. A nagykövetségek beszervezése volt ezek közül a legkönnyebb, mert a nagykövetségek száma sem volt óriási. Az egyházi ellenállás ehhez képest ezerfejű sárkánynak tűnt az állambiztonsági szolgálat számára, egy-egy lehallgató készülék beszerelése pedig még gyerekcipőben járt.

Ám nem csak a román állam egyházügyi minisztériumában nem tudták ki épp Erdély püspöke, de a gyulafehérvári papok sem tudhatták pontosan, ami miatt Adorján Károly azt javasolta, hogy amiképpen az ilyen esetben szokás, a káptalannak kell választani, s ő akkor ezt össze is hívja. A gyulafehérvári kanonokok közé tartozott Jakab Antal is, s bár az összehívásra Adorjánnak joga volt, Jakab hirtelen nem tudta, mitévő legyen.

– Mi a helyes lépés? – kérdezte Dávidtól, a titkárától. – Üzenjem meg, hogy a választásuk fölösleges, mert én vagyok az ordinárius, vagy ne menjek el a gyűlésre?

A mindig talpraesett Dávid László ezúttal nem mondott semmit. Maga sem tudta, mi lehet a helyes megoldás, mert annyi bizonyos volt, hogy bárkiről, akiről a hatóság tudomást szerez, azt elviszik, tehát megmutatkozni nem érdemes, ez lehet nem más, csak egy csapda, ellenben, ha a gyűlésen maguk közül választanak, akkor már olyat fognak, aki a kommunistáknak is megfelel.

Jakab Antal elképzelte, hogy milyen hatással volna az, ha megüzenné, hogy vigyázzanak, mert ő is ott lesz ám a káptalani gyűlésen, de aztán mégsem ment el. A gyűlést a székesegyház sekrestyéjébe hívták össze, és csak egy hiányzó volt, ő. Nagy Jenő, aki valamikor püspöki titkár volt maga is, de már a békepapság élharcosának számított, azt híresztelte, hogy „tudjuk ám, ki a titkos ordinárius”, így aztán Adorján azzal bízta meg őt és Faragó Ferencet, hogy együtt keressék meg Jakab Antalt, és kérdezzék meg, ugyan miért maradt távol. Amennyiben kifogásokat keres, úgy megválasztják maguk közül az erdélyi egyházmegye új vezetőjét. Ebben a pillanatban a papság nagyon megosztottá vált, mert abban, hogy a káptalan új vezetőt választ, kivetnivalót nem találhattak. Abban pedig, hogy Nagy Jenő célozgatott arra, hogy van itt valaki, aki titkos ordinárius, mások meg épp azt az érvet vélték felfedezni – a lázadó káptalannal szemben –, hogy ha van titkos ordinárius, és ezt még Adorjánék is tudják, akkor épp ez az, amiért a káptalan nem választhat új vezetőt. Ha pedig mégis választ, az nem Márton Áron utóda lesz, hanem egy puccsnak a vezetője, akinek pedig nem szabad engedelmeskedni.

Ez a zavart állapot, no meg a felháborodás, amit Adorjánék ügyködése keltett, a fiatal Jakab Antalt arra a meggondolatlan (?) tettre sarkallta, hogy azt üzente provokátor papjainak, járuljanak elé, mert mondanivalója van a számukra:

– Én vagyok a püspökötök, és a következő utasításotokat kell betartanotok. A káptalannak természetesen nincs oka arra, hogy vezetőt válasszon. Márton Áron rendelkezései az irányadók, és ő megoldotta, hogy bárkit is visznek el, mindig lesz valaki, hogy az irányítást átvegye. Akit letartóztattak, annak joghatósága megszűnik akkor is, ha kiengedik. Ez csak Márton Áronra nem vonatkozik, mivel ő nem helyettes ordinárius, hanem ordinárius. Ezeket kéretik tudomásul venni. A békepapi tevékenység továbbra is tilos, és azt is megtiltom, hogy az én kilétemet a káptalan elárulja.

Fél győzelemmel értek fel Jakab Antal szavai. Azt, hogy a jogfolytonosság biztosított belátták, továbbá saját soraikból Jakab Antal helyébe nem mert a káptalan vezetőt választani, aminek nem is lett volna értelme, hiszen a klérus nem tartotta volna legitimnek. A békepapsággal szembeni tilalom viszont nem tudott érvényre jutni azok körében, akik már fejet hajtottak az államnak, és aláírták a nyilatkozatokat. Különösképp azok a papok voltak bajban - mint Faragó, Nagy, Ágotha és a többiek -, akik már aktív szervezői voltak az állam által támogatott mozgalomnak. Számukra visszaút már nem létezett. Például mindenki tudta, kik Adorján közvetlen tanácsadói. Hasonlóképp megakadályozni azt, hogy Jakab kilétét ez a társaság ne árulja el a Securitaténak, nem lehetett.

Jakab Antal csak egy dolgot tehetett azon túl, hogy elkezdett készülni arra, hogy érte is jönni fognak. Olyan két helyettesét nevezte meg, akik már nem gyulafehérváriak. Elvégre az egyházmegyét nem csak az itt lévők irányíthatják, és ha nem itteniek, akkor kilétüket is könnyebb titokban tartani.

Jakab Antalt akkor tartóztatták le, amikor a ferenceseket Máriaradnára vitték, azaz 1951 augusztusában. Elfogták a titkárát is, akit először a titkos ordinárius kiléte felől faggattak. Nevezze meg, mondták, amit nem is értett Dávid, hiszen nyilván tudják, másképp miért tartóztatták volna le főnökét. Ám ez inkább csak a megtörés eszköze volt, mert ami valóban érdekelte a titkosszolgálatot, hogy Dávid a bíróság előtt tegyen majd vallomást arról, hogy a Vatikánból utasítások érkeznek az olasz nagykövetségre. Egy perhez azért lett volna szükség az ő vallomására, mert ezen kívül csak a beépített ügynökük tudott volna hiteles lenni, őt meg nem akarták leleplezni. Amikor Dávid fülébe jutott, hogy a felszentelt Maczalik püspököt is letartóztatták, rájött, hogy a nagykövetségről árulhatták el [1].

---

---