Vasile Luca Gyulafehérvárra látogat

Abelard emlékezett rá, hogy mikor Sándor Imrét Gyulafehérváron meglepte a gyóntatófülkében, a helyettes ordinárius milyen tanácstalanul magyarázta neki, hogy Boga után ő következik, s nem tudja miképp kerülhetné el a letartóztatást, de az egyházban szükséges intézkedéseket mindenképp megteszi. 1951. március 10-én be is következett, amitől tartott. A ferences konspirátorok még gondolhatták azt, hogy Sándor megtiltotta a papi békemozgalomban való részvételt, akadályozta az állam és az egyház együttműködését, de a vele együtt elvitt, és a Boga által kijelölt Gajdátsynak még intézkedési lehetőséget sem adtak. Pusztán az a tény, hogy Márton Áron jogfolytonosságát birtokolta, elegendő volt ahhoz, hogy elvigyék, és ez világos üzenet volt Abelard számára: itt már indoklás nélküli vallásüldözés folyik[1].

Luka Lászlót nem érdekelte, mi lesz ezekkel az emberekkel, helyesnek tartotta az oktatás állami kézbe vételét, a rendek feloszlatási kísérletét, és mindazt, ami azóta történt velük. Az ő irányítása alatt a Magyar Népszövetség már vegetált. Úgy gondolta, ez a szervezet is teljesen felesleges, Kurkó pedig azért bolondult meg, mert nem tudott lépést tartani a fejlődéssel. Ő is kommunista volt, mint Kurkó, de vele ellentétben, ő volt az egyetlen magyar, aki a román kommunista párt legbelsőbb köréhez tartozott, a Politikai Bizottsághoz. Kurkó azért is zavarodhatott össze, mert Márton Áron rokona volt, ám Lukát hidegen hagyta, hogy a sztárpüspököt koncepciós perben ítélték el, hiszen szerinte a lényeg stimmelt: Márton Áron a klerikus reakció vezetője volt, ugyan nem egy nemzetközi összeesküvés főnöke, és nem vatikáni ügynök volt, nem is kém, de nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, és a szocializmus építésének akadályává vált. Petru Grozához képest neki nem volt bűntudata Márton Áron sorsát illetően, mert nem tisztelte, ugyanakkor ne gondold, kedves olvasó, hogy Luka László személyében maga a gonosz testesült volna meg, vagy hogy ő lett volna az „identitások nélküli” ember, ahogy egyébként később elemzői nevezték. Ámbátor ez az elnevezés nem áll messze az igazságtól, ha az identitást nemzeti hovatartozáshoz kötjük.

Székely volt maga is, de ennek nem volt különösebb jelentősége számára, s épp mert ez nem érdekelte, nem is akarta kompenzálni, mint ahogy oly sok magyar kommunistánál ez megfigyelhető volt Romániában. Az ő életútja, a munkásosztályhoz tartozás, a szakszervezeti tevékenység, az illegalitás, a börtön – ahonnan az oroszok szabadították ki. Aztán a szovjeteknél a politikai tiszti tevékenység arra predesztinálta, hogy jóban legyen a párton belül a moszkovitákkal, s hatékony riválisa legyen Gherghiu-Dejnek. Groza kormányában pénzügyminiszternek tette meg, s Luka vagy Luca – attól függően, hogy magyar vagy román nyelvű újságok írták le a nevét – pechére értett is a miniszteri munkájához. Azt is tudta, hogy a Székelyföldön nincsenek kulákok, mert kisebb parcellákat művelnek, s így a kuláklisták sincsenek rendben.

Ezekre a listákra azért volt szükség, mert a kulákoknak beszolgáltatási kötelezettségeik voltak, és az állam adóbevételeit a gazdagok garantálták. Azzal még nem szembesült Románia – ahogy a többi szocialista ország sem –, hogy a gazdaságot a beszolgáltatások verik szét, ami miatt a kollektivizálás nem tud majd gyors eredményeket felmutatni. Ezt az összefüggést, bármilyen okos volt, Luka sem látta, azt viszont tudta, honnan mennyit lehet elvenni, mert egyszerűen ismerte a székelyek kapacitásait. Nem véletlen áramlottak ki ebből a térségből rendre az emberek. Nem a közösség elosztási egyenlőtlenségei, hanem egyszerűen a föld eltartó-képességének korlátai miatt kellett a székelyeknek már évszázadok óta, időről időre gazdagabb területekre vándorolniuk.

A kollektivizálás elleni tiltakozásokat Luka reakciósnak tartotta. Már Márton Áron is azzal érvelt, hogy a meglévő szövetkezeteket az egyszerű emberek hozták össze Erdélyben, és nem tőkéscsoportok, ezért elvenni tőlük nem igazságos. Vagy ott volt Gidófalván 1950-ben a kollektivizálás elleni parasztlázadás is. Luka László számára megannyi külső és belső ellenség veszélyeztette a szocializmust, és pragmatikus keménységgel akart leszámolni mindegyikkel.

Pénzügyminiszterként egyáltalán nem tetszett neki, hogy a szovjetek növelni akarták a hadi kiadásokat. Sejtette, hogy Jugoszlávia lerohanását akarták előkészíteni, bár erről senki nem beszélt, ő sem, arról viszont igen, hogy ilyen arányú fejlesztéshez nincs elég kapacitása a román gazdaságnak. Ezzel az álláspontjával nem is maradt egyedül, mert a magyarországi elvtársak is ugyanígy nem teljesítették a szovjetek kérését. További elvárások teljesítésének viszont nem látta akadályát, s lehetőségét sem látta a megakadályozásának. A közigazgatás átszervezésében a moszkoviták tudták, hogy Sztálin, a szovjet ember ideáját nem a nemzetiségek nyelvi háborúskodásában látja, szerinte a birodalom minden polgára legyen boldog a maga kultúrájával, a maga nyelvével, de másfelől meg legyen engedelmes.

Két oka volt Luka Lászlónak, hogy Gyulafehérvárra látogasson. Egyrészt, mert tudta, hogy Sztálin szeretné, ha létrejönne egy autonóm magyar közigazgatási terület Erdélyben, és az új román alkotmányt, ahogy a ’48-ast is, majd a szovjetek engedélyével lehet beélesíteni, másrészt mert a Securitate bizalmas jelentései alapján tisztában volt azzal is, hogy Sándor és Gajdátsy elvitele után megüresedett az erdélyi püspökség, és hamarosan olyan ordináriust nevezhetnek ki, aki már együttműködő lesz. A katolikus reakció bosszantó volt a számára, de a papságot megnyerhetőnek tartotta, hiszen szerinte a katolikus magyarokat egyáltalán nem a hitük mozgatja, hanem épp a magyarságtudatuk. Ilyenformán, ha megsúgja nekik, hogy lesz autonómiája a magyarságnak, kihúzza az ellenállás méregfogát.

Luka érkezését előre bejelentette, s kérte, hogy ezt a sajtó előtt ne is említsék, bár mint mondta, pénzügyminiszterként az Egyház pénzügyeinek stabilitásáról kíván tájékozódni, s Adorjánnal, mint a gyulafehérvári pénzügyek ismerőjével kíván beszélni. Adorján sejtette, hogy egy ilyen magas rangú látogató esetében, aki nemcsak kormánytag, lehet szó majd a békepapság felfuttatásának sikertelenségéről is, ezért értesítette Ágotha Endrét, akinek pontos adatai voltak arról, hogy az Egyház papjainak hány százaléka hajlandó nem elutasító módon reagálni a békepapi gyűlésekre. Ha valaki, hát Ágotha tud olyasmit is mondani, vélte Adorján, ami Luka kedvére lesz.

– Főként a székelyekkel vannak gondjaink, miniszter elvtárs – mondta Ágotha, miután közölte mennyi békepapot számlálhatnak már.

– Ne aggódjanak emiatt, jó hírt hoztam maguknak – kezdte Luka s egy pillanatra körülnézett, hiszen a falnak is füle van, noha egyáltalán nem tartott attól, hogy amit mondani akar, az ne volna legitim, s át is gondolta már, hogy hadd terjedjen a legbelsőbb elvtársi körökben. Ugyanakkor tudta, mekkora meglepetéssel fog szólni a magyar kommunisták közt is, mert senki sincs rá felkészülve:

– Olyan új alkotmány lesz a ’48-as után, amelyben a magyaroknak Romániában autonómiájuk lesz. Két változat létezik, az egyikben a központ Kolozsvár, a másikban Marosvásárhely. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai.

A hír hallatán Adorján és Ágotha valóban megdöbbent, és nem akarták elhinni jól értik-e, ezért a vendégnek újra meg kellett ismételnie. Luka több lelkesedést várt volna tőlük, és az is bosszantotta, hogy esetleg nem hisznek a bizalmas információnak, kétségbe vonják a szavait.

– Nem szoktam a levegőbe beszélni - mondta. – Talán nem minden elvtársnak fog tetszeni, talán maguk közül is lesz olyan pap, aki majd félni fog a magyar vezetéstől, de mindegy is ki mit gondol róla, mert ezek a dolgok magasabb szinten dőlnek el. Mindenkinek meg kell majd értenie, hogy a szocializmus más, mint a korábbi elnyomó rendszerek. Nálunk meghaladásra kerül a nemzetek közti versengés. Ezek tejesen értelmetlen XIX. századi eszmék. Dolgozó nép van, melynek ellensége a német, a magyar, meg a zsidó tőkés. Egyébiránt a zsidók értették meg a leggyorsabban, de hisz érthető is, mert ők kapták a legkeményebb leckét, hogy hová vezet a fajban gondolkodás. Hasonlóképp a nacionalizmus meg a sovinizmus is. Ennek meghaladása nem úgy történik majd, hogy tiltjuk a nyelv gyakorlását, épp ellenkezőleg – tartott előadást Luka -, engedni kell a kultúra kivirágzását. A maguk munkájának a gyümölcse tehát épp a nemzeti autonómia megteremtése lesz egy nagyobb és igazságosabb román államban. Egyetlen államalakulat nem volt eddig ilyesmire képes, különösképp a magyar hatalom, melynek hátulütőit a székelyek is megtapasztalták, de a román királyi állam sem vallotta soha, hogy sokszínűség kell az egységben.

Luka tehetséges szónok volt, s ekkor már lelkesedni kezdtek az atyák is, noha elég furcsa autonómiáról meg elnyomás nélküli rendszerről beszélni abban az épületben, ahonnan sorban vitték el a püspököket. Luka László viszont pontosan érezte, hogy nagyot lendített most a kommunisták és a keresztények ügyén. Pragmatikusan állt ehhez a kérdéshez is. Úgy vélte, nem lehet folyamatosan a megfélemlítésen keresztül sikereket elérni, szükség van közös pontokra, s ehhez neki és ügyének nem megalkuvó papokra, hanem olyan szövetségesekre volt szüksége, akik megértik, hogy milyen magasabb eszmék szolgálatába kell állni. Adorján és Ágotha megértette, az pedig hízelgett nekik, hogy a kommunistáknál is előbb szereztek tudomást valami nagyon fontos dologról.

– Kérem – mondta Luka –, ezek az információk maradjanak köztünk, de ha tévedtem volna, vállalom a felelősséget. Szembesíthetnek majd a tévedésemmel.

A két pap számára utolsó szavai is rendkívül megnyugtatónak és nagyvonalúnak tűntek. Ágotha és Adorján sem találkozott még olyan kommunistával, aki felelősségvállalást emleget, s pláne olyannal, aki felhatalmazza őket tévedésük szembesítésével. Ez igazi úriember-mentalitás, gondolták, ugyanakkor nyilván nem lett volna se fórum, se lehetőség arra, hogy a papok Lukát szembesítsék, ilyenformán a felhatalmazás teljesen irreális volt, de a hatás nem maradt el.

A román és magyar kommunisták legnagyobb megrökönyödésére, az 1952. szeptemberi második alkotmány valóban megteremte a Magyar Autonóm Tartományt. A szovjeteknek kiküldött tervezetbe Sztálin egyszerűen csak beleírta, és ennek kellett lennie a végleges verziónak. A tartomány nyolc évig állt fenn, s aligha tudott igazságosan működni, s három egymást követő történés mutatja, miért is nem. Először a románok menekültek innen különböző álhírek terjedése miatt. Másodszor a központi hatalom nem tűrte a románság háttérbe szorulását, és kikényszerítette az egyenlő bánásmódot. Harmadszor a tartományon kívül rekedt magyaroknak viszont azt mondták, ha bármivel elégedetlenek, akkor költözzenek a maguk megyéjébe. Több mint 1 millió magyar élt MAT-on kívül. De volt ennél egy nagyobb probléma is. A kommunista rendszerekben olyan, hogy autonómia, nem létezett, az egyetlen kivétel ez alól épp a katolikus egyház maradt.

Luka Lászlóra később rákényszerítették, hogy gyakoroljon önkritikát, amiért gazdasági nehézségek alakultak ki. Megtette, majd visszavonta az önkritikáját, amolyan Galillei „mégis mozog a Föld”-módon. Tényleg nem lehetett a székelyek közt annyi kulákot találni, mint amennyit a központi előírás és a kötelező beszolgáltatások alapján neki teljesíteni kellett volna. A Duna-csatorna építését értelmetlen és gazdaságtalan vállalkozásnak nevezte, s valószínűleg szintén csak racionális alapon, mert az, hogy főleg magyarok halnak meg a csatornaépítésben, ő is úgy értelmezte, hogy nem magyarok azok, hanem a szocializmus ellenségei.

Az új valutanem bevezetését a lejjel szembeni szovjet alárendelési kísérletnek tartotta, és a hadi kiadások növelésének teljesíthetetlensége mellett ismételten kiállt. 1952-ben már félreállították, s hamarosan letartóztatták. A katonai bíróság vádja az volt, hogy kapitalistákat támogat, a kulákok érdekeit képviseli, meg hogy nacionalista magyar frakciót akart szervezni a párton belül. 10 évet ült börtönben, és ott is halt meg. Félreállításával megszűnt az ellensúly a párton belül Gherghiu-Dejjel szemben, és a sztálini szándékok ellenére felerősödtek a nemzeti identitások. Újra lábra kapott még az antiszemitizmus is, hiszen a MAT területén, Marosvásárhelyen az orvosok többsége például zsidó volt, és a magyarok ezt is nehezményezték.

Románia a MAT megszüntetése után, a ’60-as években indult el, a rá oly jellemző, szovjetellenes nemzetállami diktatúra felé, melyet az amerikai és a francia diplomácia elismerően figyelt, hiszen a szovjetellenes politika tetszett nekik. Kurkónak az utolsó szó jogán tartott beszéde, hogy a románok szívesen követnék az amerikai katonákat Moszkváig nem is volt olyan bolond beszéd.

---

---