Benedek Fidél provinciális

Szent Ferenc napján érkezett Abelard Máriaradnára, s bár ezúttal fizimiskája alapján nehéz volt ráismerni, mert szakáll és bajusz takarta az arcát, mégis ünnepelt figurává vált. Torzonborz kinézete mulatságosan hatott, a páterek úgy vették körül és tapogatták, mintha gyerekek lettek volna. Alapjában véve azonban lelkesen, örömmel és szeretettel fogadták, kíváncsian kérdezgették kalandjairól, s élvezettel hallgatták történeteit. Abelard írásaival és tanítói munkásságával – mert itt is voltak már olyanok, akiket már ő tanított – nem tudott mindeddig olyan általános népszerűségre szert tenni, mint a fogarasi vándorlásával, és különösképp bajszos-szakállas megjelenésével.

A Securitatét könnyű volt átverni, csak annyi volt a dolga a rendházfőnöknek, hogy a reggeli névsorolvasás listájára odabiggyesztette Abelard nevét is.

A rendház élete nem hasonlított egy megfélemlített közösséghez, sokkal inkább valamiféle indokolatlan vidámság uralkodott el közöttük, pedig az udvarukat orosz laktanyaként használták. Vidámságba fulladtak a reggeli névsorolvasások, mert a románok törve, rossz kiejtéssel olvasták fel a német meg magyar páterek nevét, akik ezt úgy bosszulták meg, hogy nem mondták, hogy jelen. Olykor körülményesen próbálták tisztázni, hogy mit akartak mondani, de a ferencesek játszották a butát, hogy őket bizony nem úgy hívják, nem gondolták, hogy az ő nevük hangzott el. A névsorolvasások elhúzódtak, s ha 80 jelen hangzott el, a szekusok nem értették, miért állnak ott 120-an. A páterek mindeközben magukban kuncogtak, mert hisz a fegyelmezésnek ez a legfontosabb katonás próbája is kifogott a fogvatartóikon.

Őreiknek, akiknek a feladata az volt, hogy rendet tartsanak közöttük, sok eszköz nem állt a rendelkezésükre. Szigorúan tiltották, hogy átmenjenek a hídon a Maros túloldalára Lippára, mely egy négyszer akkora település, igazi városka volt hozzájuk képest, de a radnai mezőgazdasági munkákban részt vehettek. Tiltották a délutáni misézést is, így aztán hajnal 4-től 2-ig tartották folyamatosan a miséket, s mivel sokan voltak papok, ritkán kerültek sorra, így a papi tevékenység háttérbe szorult. Ennek ellenére voltak lelkes hívek, különösképp vasárnap, mert ilyen kórust még nem hallott a világ. Valér testvér a templomi fellépők létszámát lecsökkentette ötven főre, azokra, akiknek a zenéhez komolyabb affinitásuk volt – Abelardnak is volt karnagyi gyakorlata, ő is aktív részesévé vált a kórusnak, de a prédikációk, a bibliamagyarázatok is vonzották az embereket.

Azon túl, hogy a falut nem volt szabad elhagyniuk, hogy kettő után már nem misézhettek, illetve hogy a reggeli névsorolvasásokon mindenkinek ott kellett lenni, több korlátozás nem jutott eszébe a Securitaténak. Utóbbi kapcsán arról is lemondtak, hogy ők olvassák fel a neveket, hiszen egyszerűbb volt ezt a feladatot átadni, mint megtanulni a helyes kiejtést. Azt, hogy a ferencesek szórakoznak velük, nem vették észre. A felolvasást végül minden reggel Benedek Fidél tartotta, aki mellett csak fölöslegesen és bután állt az az ember, aki aznap a vallásügyi hatóságtól épp ügyeletben volt.

Időnként megjelentek a szekusok a rendházon belül is, belenéztek a kuktákba, ahol a kedves nővérek készítették az ebédet. Ezen kezdetben csodálkoztak, hiszen szándékosan nem gondoskodtak a papok ellátásáról, ennek ellenére a kondérok mégis mindig tele voltak.

Néha meglátogatták a tartományfőnököt is, de csak semmitmondó beszélgetéseket folytattak. Annyit lehetett ebből érezni, hogy valamit majd akarnak. Fidél és Anaklét még fölöslegesen óvatoskodott a páros sétára engedéssel, mert a hatóságok nem belülről akarták bomlasztani őket, hanem a rendház vezetőivel igyekeztek megegyezni. A cél továbbra is az volt, hogy oszlassák fel magukat. Ezt néha a látogató – valamelyik magasabb rangú securitátés - meg is említette. Nem volt szerencsés konstelláció a számukra, hogy épp a szovjetek szeme előtt működik egy vidám egyházi szervezet. Szomszédságukban ugyanis szovjet katonai tábor üzemelt. Fidél pedig próbálta elfogadtatni a románokkal, hogy a túlzsúfoltságot megoldhatnák, hiszen a ferences rendnek számos nagyszerű kolostora van Erdélyben, miért pont Máriaradnán, a szovjet elvtársak előtt kell ilyen nagy számban lenniük?

A kifelé történő kommunikáció katolikus technikája a vezetőhöz való irányítás volt, s ez felszabadította a többieket, a másik, ami a vezetőségre hárult, a napirend tartalmas kitöltése, melyre ezúttal sokkal több lehetőség adódott, hiszen páter Fidél nagytudású emberek közül válogathatott. Az aggodalom is a vezetőségé volt, míg a hierarchia lejjebb lévő tagjai a mindennapok feladataiba és az együttlét felszabadító tevékenységeibe merültek. Minden napra jutott előadás. Benedek Fidél történész volt, így ő a történeti hagyományaik ismertetésével tudta erősíteni a lelkeket, de voltak teológiai, filozófiai, lelkigyakorlat jellegű elmélkedések, sőt még zenetörténeti előadások is. A sportolás se maradt ki az életükből. A falu szélén kialakítottak egy focipályát, oda is rendszeresen eljártak, s míg melegebb volt az idő, a Marosban is rendeztek úszóversenyeket, s fürödhettek kedvükre.

Mindeközben a rend vezetése azon agyalt, hogy mi lehet a távlati stratégiája az államnak, mit akarhatnak velük?

– Én azt mondom mindig – vélekedett Anaklét –, hogy a szovjeteket kell figyelnünk. Tőlük vesznek át mintákat a román kommunisták. Adaptálják az ottani eljárásokat, talán nem is azért, mert szorgalmas tanulók, és megfigyelik, hanem mert egyszerűen megmondják nekik.

– És még minket vádolnak azzal, hogy titokban a Vatikán érdekeit szolgáljuk, pedig minden lépésünk átlátható módon történik, csak a pápával kéne megegyezniük – tette hozzá Fidél.

– Az anti-Pius akció arra utal, hogy nem a vatikáni megegyezés a cél, hanem inkább az elszakítás.

Anti-Pius akciónak nevezték a román titkosszolgálaton belül Pius pápa lejáratásának stratégiai lépéseit.

– Azért ez mégse teljesen olyan akkor, mint a Szovjetunióban az ortodoxok bedarálása – állapította meg valaki.

– Valóban, kicsit nehezebb, kicsit véresebb, de szerintem államegyházat akarnak létrehozni itt is. Nem megsemmisíteni akarnak minket, az túl nagy falat volna, az visszafelé sülne el, mint a görögkatolikusoknál. Ráadásul nálunk könnyen átfordulna a római katolikusokkal szembeni kegyetlenkedés teljes magyar nemzeti ellenállásba. Kénytelenek taktikusabbak lenni.

– És mi van, ha mégis magunknak kell feladnunk a pozícióinkat? Mármint úgy értem, nekünk, ferenceseknek. Mire készítsük fel a pátereket? – kérdezte Fidél, majd hozzátette – Te beszélsz a pozitív opcióról, de a negatív forgatókönyvekre is fel kellene készülnünk. Ha itt szépen kiéheztetnek minket…

– Ne menjünk bele a világi papságban való feloldódásba. De nemcsak azért, mert a pápától kapta a rend a működési engedélyét, és csak ő vonhatja vissza, hanem mert ez a világi papi elosztás Gyulafehérvár részéről is egyre problémásabb – javasolta Anaklét.

– Adorjánra gondolsz – bólintott Fidél, majd összefoglalta, mi a teendő és felállított mindenkit, hogy imádkozzanak:

– Kérünk Urunk, támogass minket abban, hogy minden tagunk, amíg csak lehet, tartson ki továbbra is a ferences küldetés mellett, ne fogadjon el senki közülünk világi papi megbízatást, ha mégis fel kell oszlatnunk magunkat, akkor is gondoskodjunk az idős pap és nem pap testvéreinkről. Áldd meg Urunk azokat a sváb parasztokat, akik szolidárisak velünk, és akik adományaikkal életben tartanak minket.

– Ámen – mondták a többiek.

Néhány nappal később jelezte is egy magas rangú katonatiszt, hogy kéreti Fidélt, látogassa meg őt. Furcsa volt, hogy nem securitatés volt, noha az egyházi ügyek intézése a Securitate alá tartozott. Így azonban a jó rendőr, rossz rendőr játékba került a provinciális. A katona hellyel, kávéval és cigarettával kínálta. A kávé valutává vált, amivel mindent meg lehetett venni, és ami a gazdagság és a jólét megjelenítője volt, ilyesmivel kínálni egy állampolgárt pedig maga volt a nyájasság csimborasszója. Fidél a cigarettát nem fogadta el, de a kávét megköszönte. A katona próbált magyarul beszélni, de aztán az egyszerűség kedvéért áttértek a románra.

– Gyulafehérvár felajánlotta a segítségét, hogy minden ferencesnek tud lelkészi állást biztosítani, s mi ebbe az elosztásba ugye nem is szólnánk bele – ajánlotta a katona, s hátradőlve a székében megkeverte a maga kávéját.

– Parancsoljon – mutatott Fidél atya kávéjára – ne hagyja kihűlni!

Fidél pedig arra gondolt, hogy Márton Áron elvitele óta egyre gyanúsabb hely Gyulafehérvár. A legújabb hírek még nem érkeztek meg az ottani történésekről, de a hatósággal való együttműködés már önmagában is gyanús volt, meg aztán épp Gyulafehérvárnak kellene tudni a legjobban, hogy a ferencesek nem akarják feloszlatni magukat, sose akarták.

– A jezsuitákkal mi a helyzet? – kérdezte időnyerés céljából. Fidél rutinos tárgyaló volt, tudta, hogy az okos válaszokat nem szabad elhamarkodni. Nem a tartalmán gondolkodott, hanem a formán.

– Szamosújváron vannak – felelte a katona, s úgy látszik, nem véletlenül ő a megbízott, mert tájékozott a rendek dolgában. – Ahogy magukat ide Radnára, őket már ’49-ben Szamosújvárra vittük.

– Valóban, a mi rendházunkba? – kérdezte Fidél, mintha meglepte volna a válasz, mire a katona kissé felhúzta a szemöldökét. A katonának az egyik katolikus szerzetesrend olyan volt, mint a másik, bár mostanra ő is megtanulta, hogy mind közül kettővel, a jezsuitákkal meg a ferencesekkel nem könnyű boldogulni.

- Az épület, az épület – felelte kurtán.

– Most miként reagálnak a jezsuiták arra a lehetőségre, amit Gyulafehérvár ajánl, mert gondolom, ők is megkapták ezt a lehetőséget? – kérdezte Fidél, ezúttal már valóban kíváncsian várva a választ.

A katona egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy azt mondja, még velük nem beszélt, vagy elárulja az igazat, aztán legyintett egyet, mely egyaránt szólt saját magának, hogy ugyan, mit beszéljen félre, meg a helyzetnek és a jezsuiták megítélésének:

– Ők fafejűek, élvezik, ha provokálhatják az államot.

– Nekünk ilyen szándékunk egész biztosan nincsen – mondta Fidél –, de sajnálatos módon nem élhetünk a lehetőséggel. Bár nem parancsolhatom meg rendtársaimnak mit tegyenek, épp a napokban adtam ki azt az állásfoglalásomat, hogy senki se fogadjon el világi papi megbízatást.

– Ugyan miért parancsol ilyesmit a rendtársainak? – kérdezte a katona, de nem figyelt a válaszra, mert már nem érdekelte. Azt állapította meg magában, hogy ezek a római katolikusok milyen kiszámíthatók. Ugyanakkor emiatt érzett is némi elismerést. Míg ő fáradtságból nem hazudott, Fidél az egyenessége és saját szerepének és felelősségének magára húzása miatt nem tette.

Miért? – kérdezhetnéd, kedves olvasóm, mi volt a román katona számára furcsa ebben a válaszban, merthogy neki valóban kézzelfogható volt a kulturális különbség. Ő ugyanis Fidél helyében azt felelte volna, hogy nem tud a kérésnek eleget tenni, mert a vezérkar úgy döntött, hogy… és ő sajnos nem tud ezzel szemben mit tenni. Egy kegyes hazugsággal biztosítaná a tárgyalópartnerét, hogy kész volna az együttműködésre, csak hát nem rajta múlnak a dolgok. Ezzel szemben az előtte neki nemet mondó pap azt mondja, hogy a többiek fölött nincs hatalma, ugyanakkor mégis magára húzza a felelősséget, és nyíltan ellentmond neki. Ez a román katona számára pökhendi, sőt buta viselkedés volt.

– Szeretünk ferenceseknek lenni – tette még hozzá Fidél. – Azért nem akarunk világi papi ruhába bújni, mert szeretjük a magunkét. Remélem, ez nem olyan nagy baj.

– Nem – mondta a katona, és ezzel a beszédet befejezettnek tekintette. Fidél még gyorsan, kicsit ügyetlenül felhörpintette a kávéját, és távozott.

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt. 

---

---