Búcsú a Fogarasi-havasoktól

Három hete volt már Abelard a hegyek közt, de még nem ment fel a gerincre. Végigjárta már a legtöbb menedékházat, ha lettek volna hegymászók, akkor ezekből indultak volna fel, de neki eddig ez nem jutott eszébe, mert magára nem mint turistára, mint hegymászóra, hanem mint bujkálóra tekintett. A patakok is mind egymással párhuzamosan csörgedeztek, hogy aztán odalent az Olt folyóba gyűljenek, s az a játékos kihívás is most először érintette meg, hogy valamelyiknek megkeresse az eredetét. Medrük mellett megmászhatónak tűnő út vezetett a gerinc felé. Ha már itt van – gondolta –, mégiscsak fel kellene másznia a gerincre. Érlelődött ugyanis benne az elhatározás, hogy elhagyja a hegyet, s a telet nem tölti itt.

Apja azt mondta, mikor a rövid látogatást odahaza megejtette, hogy menjen a többiekkel, ha ők meghalnak, legfeljebb ő is meghal. Nem tartotta ezt szeretettelen mondatnak, mert inkább a megnyugtatási szándék szólt belőle. A provinciális atya szempontja meg rendi szempont lehetett – vélekedett –, hiszen minél többféle módon kísérleteznek a ferencesek a túléléssel, annál valószínűbb, hogy a zord körülmények közt lesznek olyanok, akik átvészelnek mindent. Abelard mégis úgy vélte, hogy mindaz, amit Máriaradnán tapasztalt, nem arra utal, hogy az állam szörnyű dolgokra készülne. Szimpla kényszerlakhelyes megoldásnak tűnt, melyet a hatóság gyakran alkalmazott már eddig is olyanok felett, akikből nem akartak mártírt csinálni, de hálózataik központjából el akarták őket távolítani, mint például Pacha vagy Scheffler püspökök esetében. Olyanra igaz nem volt még példa, hogy ilyen sok embert rakjanak egy helyre, de a hatóság szempontjából ennek is megvolt a maga racionalitása, hiszen a ferenceseket szétszórva, egyenként figyelni sokkal nagyobb munka, mint így, koncentráltan.

Az idő ragyogó volt, a szél sem fújt erősen, itt volt az alkalom, hogy Abelard meghódítsa a hegyet. Az emberben mégiscsak van egy hódítási ösztön, hogy a dolgok legtetejére kerülve úgy érezhesse, övé a világ. Ahogy mászott felfelé, egyre világosabban látta, hogy a ferencesek első győzelmüket ünnepelhetnék, hogy egyáltalán nem volna rossz ott lenni közöttük. Nem csupán az ő etikai eszmefuttatásai alapján volt helyes a rend feloszlatásának megtagadása, de még egy konzekvencialista etika alapján állónak is el kellett volna ezt ismernie. A testvéreket ugyanis három különböző ruhában is látta: civilben, papi öltözetben és ferences csuhában. Identitásukat vállalhatták, s akkor ez nem olyan, mint egy börtön, ahol ilyesmire nincs mód, és ahol az első lépés épp az, hogy az emberek közti különbségeket, melyeket maguk alakították ki saját maguk számára, elveszik. Egy börtönben alighanem teljesen lényegtelenné válik, hogy ki micsoda odakinn. Hogy ez mennyire így van, arról csak homályos sejtései voltak Abelardnak, miközben felért a gerincre.

A gerinc keletről húzódott nyugati irányba, s innen fentről lehetett látni a déli, kicsit lankásabb oldalt, messze a hegylábaknál pedig az erdőséget. Azon az oldalon, ahol ő jött fel, a növényvilág gyorsabban cserélődött. A szél hideg fuvallatai jelezték, hogy vége a nyárnak. S bár Abelard két különböző ajánlatot kapott – egyet apjától, másikat Benedek Fidéltől – végül is mindketten rábízták a döntést. A józan ész azt diktálta, hogy hagyjon fel a meneküléssel, mert a ferencesek az első csatájukat megnyerték, és ebből a győzelemből neki is érdemes kivennie a részét. Ez volt, ami vonzotta Máriaradnára. Ami pedig taszította, mi tagadás, nem volt más, mint a közelgő hideg. Bármennyire vált rutinos hegyi emberré pár hét alatt, a fogarasi tél egy teljesen más történet lett volna.

Kép a szerző motorjának visszapillantó tükrében a Fogarasok 

Folyt. ld. itt. 

---

---