Elmélkedés a hegyekben

Hátizsákját hátul, a felakasztott szalonnáját pedig az edényke fölött érintetlenül találta. Akár itt is maradhatott volna, de ha már bakancsa és térképe is volt, úgy érezte, mennie kell tovább, s változatlanul nem adta fel azt az elképzelését sem, hogy antikommunista ellenállókra lel. Már olyan magasan járt, hogy az ösvényeket csak a szélére elhelyezett kövekről lehetett felismerni.  Emberi kéznek másutt nyoma a hevenyészett kőelrendezésen, meg egy-két útjelző, iránymutató táblán kívül nem volt. Felül fehéres hósapkák világítottak, a közepén meredek barna sziklák meredeztek, lejjebb zöldes apró fű vagy moha nőtt. Ezt a három eleven színt tarkította néha a felhőzet, ha esetleg Abelard szintje alá került, vagy megesett, hogy kicsit lejjebb egy tó látképe rajzolódott ki, melynek felkeresése ellenállhatatlanul vonzotta.  Egyszer megpillantott odalent egy birkanyájat is, de inkább örült, hogy olyan messze van, és így a találkozás könnyen elkerülhető volt. Nem is mutatta magát, inkább behúzódott takarásba, bár őt észrevenni a barna ruhájában sokkal nehezebb volt, mint a zöld füvön fehérlő birkanyájat, de azért a pásztor is tisztán kivehető volt. Órákat töltött el az érett hegyi gyümölcsök szedegetésével. Ez persze inkább szórakozás volt, s bizonyára némi vitaminbevitel is, de összeszedni annyit, hogy jóllakjon vele, lehetetlen volt.

A szombatfalvi-völgy, a Fogarasok északi lejtőin olyan sok csobogó patakot rejtett, hogy ez a hűvösebb és borúsabb időjárás ellenére is előnyt jelentett egy tartósan túrázó számára. Mikor Abelard felfedezte a pisztrángozás lehetőségeit, s kitanulta ennek csínját, hirtelen megoldódtak az élelmezési problémái, ritkábban kellett visszatérnie Brassóba élelmiszerért, így egyre messzebb jutott. Amikor a városban volt, már idegennek érezte magát, akár a tengerész a szárazföldön, vágyott vissza a hegyekbe. Ismerősen tekintett a csűrre, első szálláshelyére, amit továbbra is legfontosabb bázisaként tartott számon, de már nem halmozta ott fel a konzerveket.

Miután megtanulta, hogy a testnek meg kell adni a magáét, nem szabad megáznia, nem szabad fáznia, s ha tartósan gyalogol, akkor pedig nem szabad túlöltöznie, egyszóval, miután ezekre odafigyelt, kezdett egyre könnyebben menni minden. Egy hét alatt elválik, hogy valakiből a Fogarasok barátja vagy az ellensége lesz, s ha a barátja, akkor időmilliomossá válik. Akár a motoron, mikor már a kátyúkra való odafigyelés rutinná válik, és kerülgetésük az agyat egy könnyed meditáló helyzetbe juttatja, úgy a hegyek közti lassú bandukolás, a menedékházakban való megpihenés is egy meditációs állapotot teremt. A gondolatok könnyedén jönnek, s csak a fontosabbak maradnak meg.

Nem véletlen, hogy minden vallásalapítónak, Jézusnak, Mohamednek, Buddhának van egy vándorlós életszakasza, melyeket az utókor és a hívek a megvilágosodás időszakaként szokták jellemezni. Az történik ilyenkor, ami Abelarddal is történt: a kételyek nyugvó pontra jutnak, a továbbiakban nem bosszantanak. Ilyesmire még egy klastrom sem képes. Épp a közösség hétköznapi tevékenysége a zavaró, s hiába a kataton imádságok, azok nem megvilágosítják, csak eltompítják az agyat. Ami megváltást hoz, az a véget nem érő séta a természetben.

Egészen eretnek gondolatai támadtak Abelardnak. A keresztény szokások, teológiai tételek megannyi abszurdumával szembesült. Miért is, hogy egy felnőtt férfi számára a szüzesség központi kérdéssé válik? Miért, hogy egy ostyának a szájba vétele egyenlő egy másik emberi lény szájba vételével, s hogy ráadásul ezt a férfit, aki Isten is, meg is kell enni? Miért, hogy ha egy bizonyos eseményen részt vesz, akkor pusztán ezért megszabadul minden korábbi bűne alól? Mitől olyan jelentős ez annak számára, aki mondjuk amúgy is minden héten gyón, és tiszta a lelkiismerete? Miért ezeknek a lelkiismeretes embereknek a legfontosabb a búcsú? Miért nem elég soha a szent embereknek a feloldozás, s miért van az, hogy én,  Abelard a tökéletlen és bűnös ember, megvagyok búcsú és feloldozás nélkül?

Arra jutott, ha ezeket a hiedelmeket sokan képviselik, máris nem azt mondjuk valakiről, hogy bolond dolgokat mond, sőt a bolondság fel sem merül a kollektív hiedelmek követése esetén, sőt azt mondjuk, az a bolond, aki ezeket tagadja.

A hit ilyenkor győzedelmeskedik a gondolat felett – vélte Abelard –, s miközben leszokunk a gondolkodásról, egy kényelmes állapotba kerülünk. Rendkívül normálisnak fogunk tűnni a kollektív hiedelmek gyakorlása során a magunk gondolkodás-nélküliségével. Ám épp a második világháború nácizmusa kell, hogy felébressze bennünk – vélte –, hogy a többség normalitása nem garancia semmire. Melyik nácira lehetne rámondani, hogy komplett őrült, sokkal inkább megdöbbentő, hogy normálisabbak bármelyikünknél. Ezért kell, hogy előbb megjelenjen az ész a hit előtt, hogy a szokások és a hit ne vigyen el minket a gazemberségbe. Intelligo ut credam, azaz értem, hogy higgyem.

Abelard tudta, hogy Eloise másként áll a hithez, mint ő. Neki misztikus élmény, és az értelem az esetében mindig csak rombol. Megtapasztalta a Vatikánban a pápaság jelenkori problémáit, és ez kiölte belőle a naivitást, de a naivitással együtt el is szakította az Egyháztól, mintha az Egyházhoz csak és kizárólag tudatlan hitként lehetne ragaszkodni. Ki tudja, valaha lesz-e belőle még apáca, s hogy egyáltalán mi lesz vele? Most belekapaszkodik Balázskába, és ez eltakarja a szeme elől azt, amire neki szüksége lesz, mert ő nem olyan, mint Lilla, a testvére. Majd Abelard szerénytelenül arra gondolt, Eloise-t ő köti az élethez, mert Eloise rajta keresztül kapcsolódik valami többhöz.

A csecsemőről pedig azt gondolta, ha jó kezekbe kerül Jánoséknál, akkor minden rendben lesz. Továbbra sem érezte apának magát, és most először tűnődött el azon, hogy ez az érzés miért nem alakult ki benne. – Talán túl fiatal vagyok – gondolta, de elmúlt 30, és egyáltalán nem volt fiatal. – Talán azért, mert nem voltam ott Eloise terhessége alatt – de ez sem tűnt meggyőzőnek. Hogyan tudná, és egyáltalán kell-e pótolnia ezt az érzelmet, vagy racionálisan nem tehet mást, mint dönt arról, hogy gondoskodnia kell, s aztán a többi kialakul. Megszült egy következő etikai tételt, mely szerint az ember csak azt döntheti el, mit fog tenni, de azt nem, mit fog érezni. Utóbbi fölött hatalmunk nincsen.

Abelard sok minden általánosabbat megértett abból, hogy Eloise-t elemezte. Az ész a hit előtt ugyanis nem azt jelenti, hogy egy racionálisan lecsupaszított technikai kérdéssé váljon bármi. Nagyon is erkölcsi kérdés kell, hogy maradjon, mely erkölcsi kérdés mélyen a lelkiismeretünkből kibontható. Ez lesz az érvek és ellenérvek világában aztán a hit megértéséhez vezető út.

Visszatért a szüzesség, a bűnbocsánat és Krisztus teste töprengéseihez. Nem a kollektivitásában van a bolondság alól való felmentés, mint ahogy egyetlen vallási teológiai tétel sem attól jobb a másiknál, mert kevésbé tűnik őrületnek. Ezek mind metaforák. Csak fogódzók, amin keresztül elérhetjük a hitet az élet értelmében. Másként is elgondolhatók volnának, ámbár Abelard a saját teológiai tanulmányaiból kiindulva, épp racionális úton úgy gondolta, jók a katolikus tételek. Jó, ha nem feledkezünk meg Jézus kapcsán Máriáról sem, jó, hogy a búcsúk bűnbocsánatot ígérnek, de ezek csak megváltoztatható keretek.

Abelard igazi reneszánsz ember volt. Imádta a vitatkozást, jobban, mint magát a végeredményt. Őt magát már nemcsak az érvek és ellenérvek paradoxonai érdekelték, de az is, hogy mikor, melyik hat jobban a befogadóra. Ez persze már a manipuláció kérdése. Reneszánsz ember volt azért is, mert a tekintélytisztelet helyett a gondolatokat tartotta tisztelni valónak. Azért is, mert mindenhonnan igyekezett műveltségre szert tenni, és hatékony prédikációnak azt tartotta, amelynek során ki is bontakozik a sokrétű érdeklődés. Hátha így meg lehet ragadni a hallgatóság érdeklődését, meg aztán mindannyiunkban lakozik valamennyi közgazdász, politikus, tudós vagy művész. A reneszánsz ember ezen felül a kritika elsődlegességéből indul ki, és nem a tekintélyelvű hittételekből. Viszont nem volt reneszánsz ember, amikor aztán mégis lemondott az ész hatalmáról, és hagyta, hogy a szimbólumok hassanak rá, s a hegyekben való elmélkedései során toleranciája kiteljesedjék. Az inkább hit volt.

Szeder majszolása és pisztrángsütögetés közben át kellett értékelnie korábbi zetelaki szereplését, ahol egyszerűen csak kulturálatlannak nevezte az istentelen világot hirdető kommunistákat, merthogy számára empirikusan igazolhatónak látszott, hogy komplex és gazdag kultúrát egyetlen civilizáció sem tudott még teremteni vallás nélkül. De hátha a jövőben ez másként lesz. – Ez az érvelése végül is tekintélyelvű volt, mert a vallás melletti kiállás híres emberekre való hivatkozással történt a részéről, de ha ő nem fogadja el a tekintélyre és hatalomra alapozott érveléseket, miért várja el ezt mástól? Persze erővel szemben erőt kell állítani, mégis más a propaganda, és más a valódi kritika. Akarja-e a későbbiekben, hogy pusztán harcos katonaként szerepeljen, vagy inkább érveljen úgy, ahogy őt is meg tudná más győzni?

Mondjuk, mit tegyen, ha látja, a székely asszonyok már nem szülnek annyi gyereket, mint az ő szülei, míg a románok szaporulata magasabb? Ennek így demográfiailag nem lesz jó következménye a magyarok számára, a háborút nem fegyverrel fogják megnyerni a románok, hanem gyerekvállalással. Hogy mondja majd ezt el? Pusztán racionálisan, vagy vigyen a prédikációiba érzelmet, hogy mondjuk, szívesebben gondoskodnak városban kutyák tartásáról, mint gyerekvállalásról? Milyen képeket fessen, hogy ereje legyen a mondandójának?

A rábeszélés módja egy tipikus lelkiismereti kérdés, melyre a katona a hasznosság oldaláról fog válaszolni, miközben a hasznosság kiszámíthatatlan. Fontosabb a szándék, mint a következmény. Abelard filozófiájában az etikai kérdések úgy merültek fel, hogy ne a következményekből akarjuk megítélni, mi a helyes. Ha történetesen holnap a Máriaradnára, kényszerlakhelyre szállított testvéreit kivégzik, az nem jelenti majd azt, hogy Anaklét erkölcstelen volt, csak mert a rend felszámolása ellen küzdött. Nem ez fogja a tettét meghatározni. Jelen állapot szerint ugyanis nem tudni, hogy mi lesz az ellenállás következménye, de azt tudni, hogy a békepapság elleni fellépés helyes, mert a kommunisták szándékaiból és tanításaiból világosan lehet látni, hogy nem a vallásszabadság lebeg a szemük előtt, s ez egy álságos érvelés a részükről. Az ő végső céljuk a vallások megsemmisítése, és az állami befolyásolás is csak ehhez kell nekik. A békepapság megszervezése ehhez az első lépcsőjük. Ilyenformán helyes ennek a folyamatnak a megakadályozása, és ez a tiszta szándék akkor is tiszta és erkölcsös marad, ha mindenki vértanúvá lesz, és írmagja nem marad a ferenceseknek Erdélyben. Szomorú következmény lesz, de nem lesz tőle helytelen Anaklét, a nunciusok, az ordináriusok áldozata.

Abelard nyilvánvalóan másként is eljuthatott volna ahhoz a következtetéshez, hogy az intézményeik védelme érdekében társaikat és magukat is a halálba küldik. Gondolkodhatott volna katonai logikával, ahogy némely jezsuita. Ez a parancs odaföntről, és kész. Csakhogy sokkal jobb volt így, hogy racionálisan jutott el ide, és nem engedelmességi alapon, mert ez azt is jelentette, hogy rugalmasabban is kezelte a kérdést. A későbbiekben ugyanis megjelent az a probléma, hogy ha a jezsuiták és a ferencesek túl sok békepapot akarnak kiközösíteni, akkor is elveszíthetik a csatát, ezért kompromisszumokat is kellett kötni, míg aki tisztán egy hitbeli parancs alá rendeli a viselkedését, az nem képes hajolni. S bár Abelard a szándékok tisztaságából indult ki, mégse veszítette  szem elől a célt, míg aki lemond az állandó méricskélésről, a kritikai kérdések feltevéséről, és beleszeret az eszmébe, az szörnyeteggé válhat. Ebben az értelemben a szándékok tisztasága sose szakadhat el a következmények méricskélésétől, bár kétségkívül az előbbi fontosabb az utóbbinál.

Kép Fogarasok

Folyt. ld. itt.  

---

---