Menekülés a Fogarasokba

Abelard Brassóban vegyes félelemmel és kárörömmel nézte a motorosokat igazoltató rendőröket, akik lehet őt keresték. Még akkor is volt benne az üldözöttek stresszéből, mikor egyik lépés a másik után egyre feljebb vitte a hegyek közé. Az emberektől való félelem viszont átadta a helyét a természettől való félelemnek. A hegyek zord csipkéi, felhőbe burkolózó tetejük semmi jót nem ígértek. Nem olyan táj volt ez, mint az övé. Székelyföld mégiscsak emberléptékű volt ehhez képest. Sose járt még erre, s míg eredetileg jó ötletnek tűnt, hogy itt fog eltűnni, most megijesztette. A háború előtti turizmus nem éledt újjá, amit nem bánt, mert nem akart senkivel sem találkozni. Valamikor Magyarországról, Nyugatról is sokan jártak ide. Alighanem a táj miatt. A fenyők még a szinte függőleges falakon is megtelepedtek, sűrű egymás mellett növekedési versenyben álltak. Abelardot a román lélekre emlékeztette amit látott, megérteni vélte kemény mogorvaságukat. Az a hír járta egyébként, hogy a Fogarasokban a kommunista rendszer ellen szervezkedő fegyveres csoportok is bujkálnak. Nos, velük Abelard szívesen találkozott volna.

Mikor kiért az erdők sávjából, dús füvű fennsíkon találta magát, szélén elhagyott, valamikor pásztorok által használt csűrrel. A hegygerinctől északra vegyes lakosságú vidék, délre románok lakta terület húzódott, és vagy azért nem látott sehol nyájakat, mert inkább a déli részen maradtak még, vagy a szocialista gazdaságok és a beszolgáltatási kötelezettségek az ősi román pásztorkodó foglalkozást is tönkretette. Eddig még könnyen feljöhettek a hatóság emberei, és senki sem kockáztatta, hogy az állatait itt próbálja meg elbújtatni, vagy akik ezzel kísérleteztek, már rég népellenségként börtönben ültek. Itt pásztorokat és nyájakat kellett volna találnia a vándornak, de csak üres mezőket s elhagyott csűröket talált. Tartalék szénának, gazdálkodásnak nyoma sem volt, noha az építmények szilárdnak tűntek. Felmenve a létrán, a nádtető alatti deszkákon, Abelard óvatosan lépkedett, mert bármennyire is tűnt jó állapotúnak a csűr, ha itt beszakad alatta valami, és megsérül, igen nehéz helyzetbe kerül. A hely kihasználatlansága ellenére még túl közel érezte magát a civilizációhoz, pár óra alatt felért ide, és éjszakáig a térképen egy másik helyet nézett ki magának. Ez a csűr nem is volt jelölve, viszont egy ugyanennyi gyaloglásra eső menedékház már igen. A térkép számokkal mutatta a menedékházakat, melyek jelölések főként a téli hegymászók számára volt hasznos a háború előtti években. Hogy mit lehet most ezeken a pontokon találni, nem volt előre kiszámítható, bár abban reménykedett, hogy patakok és források mellett lesznek. Mikor aztán elérte az első menedékházat, örömmel tapasztalta, hogy a házban még kályha is van, kint tűzrakóhely s favágáshoz fejsze. Nála csak erős kés volt. Turisták egymás számára otthagytak különböző tárgyakat. Igaz, rozsdás volt mind s nagyon régen nem használhatták őket.

Abelard fogarasi vándorútja két részre bomlott. Az elsőben, mint gyűjtögető állatoknál szokás, a túlélésről kezdett gondoskodni, a másodikban, ahogy minden lelassult körülötte, a dolgok értelméről, a helyes és helytelen cselekvések dilemmáiról. Eloise-ről és fiáról is rengeteg ideje maradt elmélkedni.

Elrejtette a menedékház mögött a hátizsákját, de a házban is hagyott egy konzervet kíváncsi lévén arra, ha legközelebb visszatér, valaki hozzányúl-e. Van-e itt mozgás? A szalonnát is a házba vitte, és fellógatta egy gerendára, alá pedig szintén a ház tartozékaként talált lábost tett, melyet alaposan megtisztított. A melegben a zsír abba csöpöghet. Csak reménykedni tudott abban, hogy ezt viszont se ember, se állat nem viszi el, míg visszatér.

A következő nap nem ment tovább, mert eldöntendő kérdésként merült fel benne, hogy mi történt a ferences rendtársaival, s hogy van-e értelme a menekülésének.. Turistaöltözetét átcserélte valami városiasabbra, amely egy jobb nadrágot, cipőt és kissé használatos zakót jelentett. Visszaereszkedett Brassóba, és vonatjegyet vett Nagyszebenig. Rendházbeli élményeit nem feledve, mikor gyanútlanul a securitsecuritáte karjaiba futott, ezúttal óvatosabban közelítette meg szülei házát, és jól tette, mert ahogy a távolból figyelte, észrevette, hogy civil ruhás emberek is szemmel tartják. Nyilván őt keresték. Nem volt kellemes érzés, hogy miatta esetleg a szüleit zaklatják, s azt is jó lett volna tudni, vajon Eloise-t is figyelik-e hasonlóképp és hasonló okból. Ebből kiderülne a számára az is, mennyire van tisztában a hatóság az ő kapcsolataival.

Nagyszebenben nem voltak megbízható ismerősei. Ez nem az ő vidéke volt, szülei Szárhegyről költöztek ide, ő pedig csak néhányszor járt itt látogatóban. Most szembesült azzal először, mivé is változott Románia azáltal, hogy a ferenceseket elvitték. Eddig bárhol járt, vagy gyerekkori baráttal vagy ferences testvérrel, vagy valamelyikük által ajánlott megbízható emberrel felvehette a kapcsolatot, és egész biztos, könnyen kijátszotta volna a szüleit figyelő szekusokat. Most viszont, hogy a világi papságon belül is terjedtek a besúgók, és a civilek közül sem lehetett tudni, kihez fordulhat, megszületett az új rendszer, amelyhez a következő évtizedekben majd alkalmazkodni kell: a bizalmatlanság rendszere.

Abelard megvárta az éjszakát, és mikor késő este visszatért, már nem látott senkit sem a szülei háza körül. Otthon csak szalonnát és kenyeret fogadott el, és még pirkadat előtt elindult. A legfontosabbat is megtudta: a ferenceseket Máriaradnára vitték, az mindenkit ott zsúfolták őket össze, nem értette ennyi ember egyáltalán hogy férhet el, hiszen eleve ott voltak a budai ferencesek és a temesvári Notre Dame-nővérek. De a lényeg, hogy az országban vannak, s nem Szibériában. A hajnali vonattal továbbment Szászsebesig. Mehetett volna egészen Aradig is, és onnan már nem lett volna messze Máriaradna, de nem tudta megállni, hogy ne szálljon le a vonatról Szászsebesnél.  Ám itt bekövetkezett, amitől a leginkább tartott: Eloise és Lilla háza szintén megfigyelés alatt állt. Nem tudta kitalálni, mitévő legyen. A megfigyelőket kijátszani, a kertbe bejutni bajosabb volt, mint a szüleinél. Elmenni Péterfalvára, és ott segítséget kérni Eloise rokonságától, szintén bajos lett volna. A péterfalvi rokonok gyűlölték őt, tán még fel isjelentenék. Jánosban ugyan megbízott, őt a munkahelyéről kijövet kellett volna elcsípni, de mindez túlontúl komplikáltnak tűnt, s az ő célja most amúgy is Máriaradna volt. Visszament a pályaudvarra azzal a tudattal, hogy a titkosrendőrség miatt elérhetetlenné vált számára Eloise is, s eléggé lehangolt állapotban folytatta útját. Úgy látszott, helyesen döntött, a hatóságok komolyan veszik a ferencesek összegyűjtését. Kész hajtóvadászat folyik ellene, és minden olyan barát ellen, aki véletlen hozzá hasonlatosan kicsúszott a kezükből.

Aradról még egy átszállással estére ért Radnára, a jól ismert kolostorba – mert ez a kolostor központi volt, és minden ferences jól ismerte. Úgy kellett ki- és bejutnia, hogy az senkinek se tűnjön fel, ami viszont sokkal egyszerűbb feladatnak bizonyult, mint korábban gondolta. A kolostor körül nagy mozgás volt. Reggel katonákat látott megjelenni, akik tíz óra felé eltűntek. Ferences testvérei kettesével ki-be jártak a kapun. Arra gonolt a gyümölcsös kert felől a templomon és a sekrestyén keresztül jut be az épületbe, de aztán a szerencse mellészegődött, mert egy  parasztember jó sok élelmiszerrel megrakott szekérrel érkezett. Mintha titkosrendőrök se lettek volna, ezért aztán Abelard úgy döntött, nem várja meg az éjszakát, hanem egyszerűen besétál a szekér mellett.

Az alsó szinten, ahogy sejtette is, a Notre Dame-i kedves nővéreket és az ő ápoltjaikat találta. A korábban lánygyerekek nevelésével foglalkozó nővérek új hivatást találtak maguknak. Saját szállásukat a felső szinten rendezték be. A földszínt megbolydult méhkashoz hasonlított. Ágyak meg matracok a folyosókon, a szobák ajtajai nyitva, de itt is mindegyik szoba zsúfolásig a ferences testvérekkel. Hirtelen elkiáltotta magát valaki, hogy „KÓRUS”, és a barátok megindultak a templom felé. A nyüzsgés most egy irányba mutatott, s Abelardra több ismerős arc is rámosolygott, odaköszönt. Végre megtalálta Anaklétot, aki intett neki, hogy maradjon. Míg a többiek a templomba áramlottak, ők egy szobába húzódtak vissza. Csönd lett, csak egy-két beteg jajgatása hallatszott be a nyitott ajtajú szobába. Anaklét becsukta az ajtót.

– Hogy van, atya? – kérdezte Abelard, mert mikor legutoljára találkoztak, Anaklét egyik betegségből esett a másikba.

– Kitűnően – mosolyodott el a páter. – Itt vagyunk mindannyian, az egész tartomány, csak Páter Fortunát hiányzik, őt a csatornához vitték kényszermunkára. Nem hagyhatjuk el a várost, de amúgy szabadok vagyunk. A hatóságok alighanem kiéheztetni akarnak minket, de a hívek, mióta megtudták mi van velünk, elkezdték a környező falvakból szállítani az élelmiszert. Minden reggel névsorolvasás van, de a te neved a románok nem olvassák. Még rajtad kívül négy papunkat és néhány világi testvérünket nem sikerült begyűjteniük.

– Jöjjek be én is? – kérdezte Abelard.

– Tán jobb, ha marad valaki közülünk, aki újra tudja kezdeni az építkezést, ha velünk valami történik. Te tanár ember vagy, a jóisten lehet, hogy túlélőnek szán. Egyébiránt azonban ez legyen a te döntésed – szünetet tartott majd így folytatta:

- Benedek Fidélt választottuk meg az új provinciálisnak, s ő is azt mondja, magnak maradjatok meg odakinn. Vannak olyanok, akiket nem keresnek, mert nem tudnak róluk. Tudod, azokat, akiket még '49-ben katonákkal üldözték el, épp innen, Radnáról. De mondd csak, hogy jöttél be, nem volt, aki meglepődött most, hogy meglátott?

– Nem – felelte Abelard –, olyan sokan vagyunk, hogy közelebbi ismerőssel még össze sem futottam – más ismerős testvér meg nyilván nem tudja, hogy én szökésben vagyok.

– Pedig terjed, hogy te kint vagy. Nem is akarom tudni, hogy csinálod.

Abelard nyelt egyet, mert épp el akarta mesélni, a Fogarasi-havasokban vándorol, de aztán csak annyit mondott:

– A természetben vagyok, mint Szent Ferenc.

– Eddig máris két jó dolog történt velünk – tette hozzá Anaklét. – Te elmélkedhetsz, mi meg itt szinte minden percünket kihasználjuk arra, hogy okosodjunk és szervezett közösségi életet éljünk. – Volt ebben némi irónia is, de igazság is, hisz Abelard hamarosan a Fogarasokat tényleg elmélkedésre, a máriaradnai kényszerlakhelyet a többi testvér pedig kulturálódásra használja majd. Egy karmesterséget kitanult páter épp a százhúsz tagú férfikórussal próbált. Ilyesmi még sosem fordult elő az erdélyi ferencesek életében, de talán az egész rend életében sem.

– S miért, hogy kettesével mozognak a barátok, mikor elhagyják a rendházat? – kérdezte Abelard.

– Fidél atyának ezt javasoltam – felelte Anaklét. – Így egymást ellenőrizhetik, ha netán valamelyik gyengébb társunkat be akarnák szervezni.

Abelard a rendházban még megölelte néhány közelebbi testvérét, és szinte sajnálta, hogy nem maradhat velük. Egyikük vázlatosan beszámolt neki arról, hogy milyen gyorsan kellett összeszedniük a szállítanivalókat, s hogy Mikházán a templompadlót felszedték, és a több száz éves könyveket, melyeket a ferencesek tároltak, odarejtették. Abelard pedig úgy döntött, hogy míg nem tisztázódik a helyzet, mit is akar velük az állam, visszautazik a hegyek közé.

Kép Fogarasok

Folyt. ld. itt. 

---

---