Abelard kicsúszik a securitate karmai közül

Abelardnak kilenc testvére volt, ebből négyen élték meg a felnőtt kort, de közülük is egy kivételével mind meghaltak a háborúban, ám Abelard úgy érezte, hogy ez a sok-sok kurta élet és a bennük maradt életerő valamiképp mind beléköltözik, őt erősíti. Ösztönösen tudta, mikor lehet harcolni, milyen csatákat lehet megnyerni, és mikor kell menekülni. Teljesen egyedül nem maradt, mert éltek a szülei, csak a velük való kapcsolattartást a ferences rend korlátozta. Főként tanuló évek alatt volt tilos a szülőkkel találkozni. A felszentelések, az első misék már ugyan családi boldogságnak-eseménynek számítottak, ám Abelard még ekkor is el volt vágva a családjától, mert őt Dél-Erdélyben szentelte Márton Áron, míg a szülei Észak-Erdélyben magyar részen laktak, és a határ ez időben kettrévágta őket. Szüleivel csak a világháború után találkozott, s az első közös programja édesanyjával 1951. augusztus 19-ére esett, mikor egy rokonuk házasodásához Abelardot is meghívták Kolozsvárra. Együtt ment az anyjával, aki Nagyszebenből érkezett. Szülei állandóan vándoroltak, s már évek óta Abelard legnagyobb bánatára elköltöztek Szárhegyről. Pedig a szárhegyi táj erősen vonzotta, hívta volna vissza. Itt rendházuk a domb lábánál, épp csak a falu fölött állt. A régiek ezúttal megtalálták a legmegfelelőbb pontot, mert nem azt kívánták a hívektől, hogy a kedvükért hegyet másszanak, noha ez a ferencesépítkezőknéll nem ment ritkaság számba. Ha lement az ember a falu sík szélére, és körbenézett, mintha egy alföldön lett volna, ám a síkságot minden oldalról távoli dombok karéja övezte. Csak nagy tavak közepéről körbetekintve látni hasonlót.  

Az esküvő Kolozsváron szűk körben zajlott, a város legragyogóbb templomában, a Szent Mihály-templomban. Innen nem messze esett a ferences rendház, ám ők az éjszakát ismerősöknél töltötték, s másnap már a rendház és a ferences templom ajtaja is zárva volt. Abelard anyja tanácstalanul nézte a fiát, ahogy a vaskarikával reménytelenül kopogtat az ajtón, majd szólt neki, hogy jöjjön, kérdezzék meg a távolabb álló asszonyokat, hátha tudnak valamit. Mikor Abelard elárulta, hogy maga is ferences barát, a zsebkendőiket elővették az asszonyok, és sírni kezdtek. Egyszerre beszéltek, alig lehetett érteni, mi történt. „Elvitték mind”, „meneküljön az atya” és ehhez hasonló foszlányokat hallottak ki a „jaj mi lesz most velünk” sopánkodásból.

Abelardot nem lepte meg ez a fordulat. Oly régen mutattak már fityiszt az államnak, hogy valaminek történnie kellett. Vagy a jogszabályok visszacsinálása – ám ez alkotmányozást igényelt volna, ami kicsit sem volt valószínű –, vagy az ellenük induló támadás. Erre készültek mind, csak épp azt nem tudta, hogy ez Kolozsvárra korlátozódik-e, vagy pedig kiterjedtebb és összehangoltabb támadás a rend ellen.

– Mit csináltak a barátok? – kérdezte.

– Nem tudjuk azt mi – mondták az asszonyok –, mi is csak úgy hallottuk, hogy éjszaka nagy platós teherautókkal jöttek. Pont Szent István napján.

Abelard megragadta édesanyja karját.

– Hazamegyünk – mondta. Úgy érezte, édesanyját se hagyhatja magára, és ő is látni akarta új székhelyén, ahová nem rég költözött, és ahol az összes fontos könyvét magával vitte, hogyan állnak a dolgok.

– Van itt reptér, s van menetrendszeri járat Nagyszebenbe, nem vonattal megyünk.

Ettől aztán Abelard anyja jobban megijedt, mint attól a helyzettől, hogy a kolozsvári ferences barátokat elnyelte a föld. Repülőn nem utazott egyikőjük se még, és Abelard anyja bátorságot abból merített, hogyha lezuhannak is, együtt hal meg a fiával. Persze elmesélni a szebeni ismerősöknek a kalandos utazást, se lesz mellékes. E két dologgal aztán meggyőzte magát arról, hogy a repülőút bevállalható. Abelardot viszont az aggasztotta, hogy mi történik a rendjével, minél előbb tudni akarta, hogy ez valami helyi vagy általános dolog, és azt is, hogy most miért vitték el őket. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy ez egy általános akció, az életükre törnek, ez esetben az asszonyokra kell hallgatnia, és minél messzebb kell menekülnie. Míg ő mielőbb Fogarasra akart érni, hogy választ kapjon a kérdéseire, addig édesanyja nem látott tovább a repülés izgalmainál. De ez utóbbi is élénk nyomot hagyott Abelard emlékezetében, hiszen anyja egyszerre aggódott és lelkesedett, amiért mindezt a kalandot a fiával együtt élheti meg.

Abban az időben rendszeres belső repülőjáratok járták az országot. Kolozsvár és Nagyszeben közt alig több mint 10 perc volt a menetidő. A gépbe összesen 12 utas fért, az orrán egyetlen légcsavar volt, és nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek a dupla vászonszárny sem, mintha a gép legalábbis az első világháborúból maradt volna itt. De a beszállást irányító személyzet bátorítólag mondta, hogy ez a legbiztonságosabb géptípus, ami valaha lekerült a gyártósorról, s hogy a látszattal ellentétben nem régi, hanem vadonatúj konstrukció.

A repülés eseménytelenül telt, s miután Abelard elbúcsúzott az édesanyjától, a szebeni ferencesek felé vette az irányt. Itt legalább nem találta zárva a templomot, bár a ferenceseknek szintén nyomuk veszett. Két emberrel találkozott, az egyik egy fiatal pap volt, az a fiú, aki nála lakott Fogarason a rendházban, a másik pedig egy középkorú, szintén világi pap, s ő már a ferencesek templomának gazdájaként mutatkozott be. Mindketten részletesen beszámoltak a fejleményekről, mely szerint a hatóság itt is platós teherautóval pontban éjfélkor jelentek meg. A ferenceseknek egy órát adtak, hogy összeszedjék a holmijukat, aztán elvitték őket, de nem tudják hová.

Az egy óra sok is, meg kevés is, s az éjféli időpont sem túl megnyugtató – gondolta Abelard. Sok, ha arra gondol az ember, hogy ha kivégezni viszik őket, akkor minek adnak ennyi időt, kevés, ha költöztetésről van szó.

– Nem korlátozták a holmik összeszedését – mesélte a fiatal pap, akit Tamásnak hívtak –, csak bútorokat nem engedtek vinni.

– Lehetett ez akár félrevezető megnyugtató manőver – gondolta Abelard, de hangosan nem mondta ki, mert az idősebb papot elég megbízhatatlannak látta. Békepapszagot érzett a nyájasságában.

– Ha Fogarason nincs senki, el lehetne-e intézni, hogy Tamás atya állandó megbízást kapjon, hiszen ott úgyis nálam lakik – mutatott Abelard a fiatal fiúra. Az idősebb fellelkesült, hogy ezen akár ő is tud segíteni, ami nem tette Abelard szemben megbízhatóbbá, épp ellenkezőleg, de ha legalább ezt elintézi, gondolta, már előrébb vagyunk.

S valóban el is intézte. A fiatal Tamás atyában Abelard megbízott. Egy hónapja lakott a fogarasi ferences zárdában, mert románul akart tanulni, s rendesen meg is fizette a kosztot, a kvártélyt és az óradíjat. Ennek volt betudható, hogy őt magát, mivel nem volt ferences, nem vitték el, de az eseményekről részletesen be tudott számolni. Ezek alapján már három helyszínről, Kolozsvárról, Nagyszebenről és Fogarasról tudta Abelard, hogy pont egy időben vitték el a securitsecuritátésok a ferenceseket, s hogy ugyanazokkal a feltételekkel. 1951 Szent István éjszakája bele is ivódott az erdélyi ferencesrend emlékezetébe. Abelard tehát a kolozsvári esküvőnek köszönhetően kimaradt mindebből, amit nem bánt, mert ekkor még gondolhatta azt, hogy társait Szibériába vitték, vagy út közben kivégzik őket mind. Bízhatott abban, hogy ilyen nyers kegyetlenség csak a háború idején fordult elő, és már más világ van, tudni azonban csak annyi tudhatott, hogy nagy erőket mozgósítottak, s az akciót az egész országban egyszerre hajtották végre.

– Telefonon megkaptuk az engedélyt. Tamás atya mehet lelkipásztornak Fogarasra – újságolta a gyors ügyintézést az idősebbik pap, ám azt már nem említette, hogy jelentette a securitáténak, hogy egy ferences pátert, azaz Abelardot még itt felejtették. Mikor Abelard kettesben maradt a fiatal pappal, így szólt hozzá:

– Itt vannak az én szobám kulcsai is. Van egy-két dolgom a rendházban, amit szeretnék elhozni, holnap éjfélkor.

Megbeszélték mi alapján tudja majd Abelard, hogy tiszta a levegő. Másnap aztán éjfélig várt. Volt ideje gondolkodni és elhatározásra jutni. Kevés pénz ugyan a kolozsvári út miatt volt nála, de egy-két személyes aranytárgyat is elrejtett, és azokat akarta magához venni. Volt néhány aranylánca és gyűrűje, melyeket mindenki, aki megtapasztalta a háborús időkben a pénz elértéktelenedését, ha tehette biztosítékként őrzött. Elhatározta, hogy megpróbál elbujdosni.

Gyanútlanul ment fel az emeletre, mert a szobájában a megbeszéltek szerint volt félig elhúzva a függöny, és égett a villany. Mikor azonban benyitott, nyolc kéksapkás férfit látott egy asztal körül. Az asztalát a szoba közepére húzták, és a fiatal Tamás atya megtört tekintettel nézett fel rá. Kihallgatás hangulata volt a jelenetnek, s Abelard „nem akarta megzavarni”.

– Bună seara – mondta, s rájuk csapta az ajtót. Futnia kellett, s nem az utca felé ment, hanem a templomkerten keresztül, aztán átbújt a kerítésen egy lyukon, melyet a szekusok a sötétben nem találtak meg. De azért, hogy komoly szándékaikról biztosítsák Abelardot, néhányszor utánalőttek. Az esti csendben a lövések élesen szóltak.

Abelard a város szélére szaladt, ahol korán betoppant abba a szerelőműhelybe, ahol egy német, elég rossz állapotban lévő Wanderer motorkerékpárt javíttatott. Ez nem az a motor volt, amit korábban használt. Anaklét arra kérte, hogy a jó állapotba hozott Pannonia-Zündapp-alkotást hagyja nála Szatmárban, de kárpótlásul adott pénzt, hogy vegyen Fogarasra is magának valamit. A Wanderer beindításával voltak gondok, emiatt volta szerelőnél. Pont olyan pedáljai voltak, mint egy biciklinek, melyek azonban csak a berúgást szolgálták, s csak az ellenség megtévesztése miatt nézett úgy ki, mintha biciklizni is lehetne vele. A motorkerékpár arra alkalmatlan lett volna, hogy Erdély útjait járja, de pár kilométert helyi utakon meg lehetett tenni vele. Abelard Fogarasból Brassóig ment vele. Itt a Wanderert az első szerelő műhelynél felajánlotta eladásra. Annyi pénzt kapott érte, amannyiből tudott venni egy hátizsákot, meg mindenfélét, amikre szüksége lehetett a hegyekben: szalonnát, konzerveket, kulaccsot, bicskát, de kellett bakancs és meleg ruha is. Mielőtt telitömött hátizsákjával nekivágott volna a hosszú útnak, leült a főtérre pihenni, és nézte, ahogy a rendőrök minden motorkerékpárost igazoltatnak.

Kép forrása itt. 

Folyt. ld. itt. 

---

---