Márton Áron pere

Minden politikai letartóztatottat először olyan fogdába vittek, ahol a köztörvényesekkel zárták őket össze. Ha apáca volt, akkor strichelő lecsúszott prostituáltak közé zárták, ha férfi volt, akkor rablók, alkoholisták, s ha nagyon ki akartak szúrni valakivel, hát gyilkosok közé.

Ám a dolog nem úgy működött, ahogy a hatalom gondolta. A fogvatartás során minél inkább meg akart alázni a rendszer egy papot, a fogolytársak nem hogy megvetették a kiemelten megbüntetetteket, de elkezdtek felnézni rájuk. Márton Áront például láncon tartották egy ideig, ami a cellájában az addig uralkodó rabot – akinek szavára mindenki azonnal engedelmeskedett – arra sarkallta, hogy odamenjen a püspökhöz, megkérdezze, ki ő, és mit követett el. Elismerése jeléül aztán cigarettát adott neki, ami pedig nagy értéknek számított. Ettől kezdve pedig mindenki tisztelettel bánt itt Márton Áronnal, akiből ha főnök nem is lett - a börtönhierarchia nem változott, az Isten az a magas férfi volt, aki odament hozzá -, de őt se bántotta a rabtársak közül senki.

Márton Áron pere kicsivel megelőzte Pacháét. Itt maga Márton Áron lett volna az, aki az államhatalomra tör, méghozzá nemzetközi kapcsolatainak segítségével. Ebben az időben kezdte el az ellenségeskedést Rákosi Mátyás Titoval, s nevezte őt „láncos kutyának”, s ekkor készültek halálra ítéltni Rajk Lászlót. Mindkét személyt belekombinálták a Márton Áron-i perbe, mintha hárman együtt készültek volna összeesküvésre. A szovjetek olyan forgatókönyvet készítettek, melyben Márton Áron a magyar irredentizmus legfontosabb személyiségeként fegyveres úton kívánja megbuktatni a kommunizmust, és maga akar Románia miniszterelnöke lenni. Ehhez pedig a vád szerint neki nemzetközi segítségre volt szüksége.

A perébe tartozó letartóztatottak: Korparich Ede, Szász Pál, Lakatos István, Kurkó Gyárfás, Teleki Ádám, Venczel József és Bodor Bertalan. Lakatos a szociáldemokraták, Kurkó pedig kommunistaként a Magyar Népi Szövetség vezetője volt, azé a szövetségé, melybe a hívőknek és papoknak aztán megtiltotta Márton Áron a belépést. A valóság tehát nem a klérus és a kommunisták összefogása, hanem az eltávolodása volt. Azt mondanunk se kell, hogy Tito vagy Rajk végképp nem tartozott Márton Áron társaságába.

A püspököt verték a kihallgatások időszakában, és ugyanúgy bántak vele, mint a többi rabbal, noha Márton Áron visszaemlékezéseiben ezt nem árulta el. Kevés szót szólt később a börtönéveiről, és akkor is csak olyan esetek jöttek elő, ahol valaki kezet emelt rá, de aztán meggondolta magát. Azt viszont nem tagadta, hogy gyomorfekélyéről tudtak, és szándékosan adtak neki olyan ennivalót, amitől állapota rosszabbodott. Azt is tőle tudjuk, hogy az előzetes hosszú hónapjaiban egész napi állásra kényszeríették – melytől bedagadt a lábfeje és a bokája. Ez később, mikor már mozoghatott vagy leülhetett, elmúlt. Sőt, csodával határos módon átmeneti rosszabbodás után a gyomorfekélye rendbejött. Van az a pont, amikor a szorongás és a félelem megszűnik, hiszen a rab látja, mit tudnak vele tenni, s megnyugszik, hogy fogvatartói hatalma nem korlátlan.

Kenyeret nem adtak soha – bár ezt tartalmazzák a leírt ellátási dokumentumok – és Márton Áron is gyakran álmodta azt, hogy kenyeret eszik. A puliszka volt az alapélelmiszer, s némi kalóriaszükségletet marmaládéval egészítettek ki. Ezt a lekvárszerű ételt csúfolták a rabok „Sztálin-szalonnának”. A rabok éheztek, gyakoriak voltak az éhezésből származó halálokok, és megviselte mindannyiukat a csontig hatoló hideg és nyirkosság.

Ezek a koncepciós perek nagyon ügyetlenül lettek összefércelve, ám alkotóik valószínűleg elégedettek voltak a tejesítményükkel. Másokkal elhitethetőnek tartották, hogy a nyolcak Rajk és Tito segítségével fegyveres ellenforradalmi akcióra készültek. Rossz darabokat írtak, ami azért vigasztalt néhány érintettet – másokat kétségbe ejtett -, mert az utolsó szó jogán felszólalva nem volt nehéz dolguk.

A Márton Áron pernek egy nagyon pici ténybeli igazságtartama volt. A narratíva kiindulópontja az volt, hogy vezetésével többen, a párizsi békeszerződés előtt a határok igazságos meghúzására tettek javaslatot. A népességi arányokból indultak ki és Venczel József segítségével az új határokat javasló térképet készítettek.  A lakosságcserében látták a trianoni békeszerződés óta állandósuló probléma megoldását. Szép gondolati ívet is készítettek hozzá, mely szerint nem az infrastruktúra alapján kell a határokat meghúzni, mert azok újraépíthetők, ne a vasutakhoz, utakhoz, ipari központokhoz igazodjanak a jövendőbeli határok, hanem az legyen a fő szempont, hogy minél kevesebb embernek kelljen országot váltani, ha a saját országában szeretne élni. E levelet pedig Teleki Géza elvitte az amerikai és az angol külögyminiszterekhez, remélve, hogy a Párizsi béketárgyalásokon megfontolják[1].

A másik vád, hogy a párizsi békeszerződés után Márton Áron tiltakozni akart, amit a püspök el is ismert, noha a többiek javaslatára akkor lemondott a tiltakozó levél megírásáról. Beismerte azt is, hogy körleveleiben, a lelkigyakorlatok tartalmának javaslataiban, az iskolákba bevitt ideológiai oktatásban szemben állt a kommunistákkal, de hogy szervezkedett volna a román államhatalom megdöntésére, azt nem. Okozott némi meglepetést a tárgyaláson azzal, hogy em rejtette véka alá, hogy a kommunista ideológia nem elfogadható a számára, s e tekintetben nem látott okot a védekezésre.

Vádként jelent meg, hogy pénzt fogadott el a Vatikántól a háború utáni években. Ez igaz volt, egyszer nagy összegű segély érkezett. A kommunisták komolyan vették saját propagandájukat, mely szerint csak nekik van ideológiai elhivatottságuk, de rajtuk kívül mindenkinél csak a pénz beszél. Ahonnan pénzt kapsz – vélték -, annak szolgálsz. Az ügynökvád logikai építménye majd a Pacha és társai elleni perben teljesedett ki igazán, itt a vádlottak „pusztán csak” hazaárulók voltak. A püspök nem tagadta, hogy sok pénz érkezett, de a román állam tudtával, engedélyével, és ezt a pénzt főként a tanárok fizetésének kiegészítésére és számos szociális tevékenységre fordították, egyeztetve az akkori hatalommal.

A koncepciós per másik vádlottja, Lakatos István a következőképp fogalmazott: „ellenem nem lehet hazaárulási pert indítani, mert én 1945-ben magyar állampolgár voltam…”

Mindközül azonban az utolsó szó jogán a legérdekesebb kiselőadást a Sztálinnal és Rákosival magában beszélő, megbomlott elméjű Kurkó Gyárfás tartotta[2]:

– Mondja, kérem – fordult a bíróhoz, aki elnézően hallgatta –, mit akarnak ezek az oláhok éntőlem? Én már fiatal korom óta kommunista vagyok. A románok pedig a legrégibb fasiszták Európában. Azt hiszik, hogy már elfelejtettük, hogy a románok küldtek hadsereget Budapestre, hogy megsemmisítsék a magyar proletárdiktatúrát, hogy elkergessék Kun Béla elvtársat? A románok hozták Horthy Miklóst, a magyar fasizmust uralomra akkor, amikor sem Olaszországban, sem Németországban nem létezett fasizmus, mert a román bojárok féltették a bőrüket. – A kioktatás után jött a váratlan fordulat. Kurkó felemelte az ujját:

– Ma délben Sztálin elvtárssal ebédeltem. Megmondta nekem, hogy ezután soha ne higgyek az oláhoknak, mert soha nem voltak becsületesek. Elkísérték a németeket Sztálingrádig, azután a szovjet csapatokat a Tátráig, és most lesik az amerikai csapatokat, mert azokat is szívesen elkísérnék legalább Moszkváig. Sztálin elvtárs azt mondja, hogy engem azért üldöznek a románok, mert már fiatal korom óta kommunista vagyok, és olyan katonatisztek ítélkeznek felettem, akik végigszolgálták Antonescut és a vasgárdistákat. Most végeredményben mit akarnak tőlem?

A bíró megnyugtatta, hogy semmit, csak viselkedjék csendesen, és akkor nem lesz baj. Úgy szólt hozzá, ahogy egy megbomlott elméjű emberhez kell, de azért elítélte őt is 25 évnyi kényszermunkára és börtönre, hazaárulásért. Az ítéletek előre meg voltak írva, a bírónak mérlegelési lehetősége csak annyi volt, hogy elvállal vagy visszautasít egy tárgyalást.

Bármelyik másik „utolsó szó jogán”-beszédet nézzük azonban, egy se olyan világos, mint ez. A középkorban az udvari bolondot még intézményesítették, a XX. században viszont a valódi bolondok reagáltak kristálytisztán a rendszerre, meg néhány olyan furcsa figura tudta még, mint páter Godo kimondani, hogy mi is az igazság.

Maga Márton Áron inkább diplomatikus kősziklaként viselkedett. Minden vádat igyekezett magára húzni a többiekről. Ő hívta össze a megbeszéléseket, ő adott utasítást, minden az ő felelőssége stb. Komolyan vette az érveket, és racionálisan érvelt, mintha legalábbis egy normális igazságkereső demokráciában lett volna. Filozófiai fejtegetésekbe ment, hogy az Egyháznak mikor van joga ellentmondani az államnak, hol van az a pont, ahol a papok állampolgárként alávetik magukat a rájuk vonatkozó törvényeknek. A határ számára a belső hierarchiába való beavatkozás volt, ahová az állam szerinte már nem terjeszkedhetett.

Sok magyar és román kommunista, ha nem is értett egyet Márton Áronnal, tisztelte őt. Leginkább maga a miniszterelnök, Petru Groza, aki már az első kényszerlakhelyre köteleztetés, aztán a letartóztatás után, most meg a börtönbüntetés és életfogytiglani kényszermunka ítélet meghozatala után mindent megtett annak érdekében, hogy Márton Áront kiszabadítsa. Végül aztán sikerrel járt, ami rajta kívül sok más szereplő kitartó és kockázatvállaló tevékenységének volt köszönhető. Egy ember életének megmentése néha sokak hősiességét és áldozatát igényli.

Hogy mi volt az oka annak, hogy Groza oly sokszor kiállt Márton Áronért? Groza erdélyisége és világlátottsága, apja ortodox pópasága és a maga magyarországi fiatalsága? Politikussága és a kommunista párttól való tartózkodása hol befolyásos, hol pedig kirakatembert csinált belőle. A szovjetek is benne látták az etnikumok közti megbékélés garanciáját.

Groza Erdély szabadságát ígérte. Úgy képzelte, hogy a határok a kommunista blokkon belül szabadon átjárhatók lesznek. Márton Áron hozzá intézett levelei és kérései mindig tisztelettudóak voltak, de persze nem értettek egyek. A hangvétel kicsit több is volt ennél, inkább barátinak nevezhető. Groza jó emberként igyekezett nyesegetni a rendszer működésének vadságait. Úgy vélte, a Márton Áron elleni per hasonlóképp bűnben fogant, mint a Rajk-per Magyarországon.

Grozának éles esze volt, és már nem volt fiatal. Személyisége kiforrott, s mit sem változtatott ezen – sőt talán érettebbé tette –, hogy saját politikai tehetetlenségét is felismerte. Fiatalon is okosabb és toleránsabb volt már társainál. Úgy tekintett az emberekre, mint akik etnikumuk rabjai. Később, mikor megismerkedett az osztályharcos ideológiákkal pedig úgy, hogy az emberek osztály-hovatartozásuk rabjai, de nem marxi értelemben, hanem véleményalkotási, gondolkodási, bölcsességbeli értelemben. Nem tudják elfogadni a más osztályhoz tartozót, nem értik igazán, nem toleránsak vele, s ezért lehet egymás ellen uszítani őket. Ekkoriban minden beszédébe beleszőtt valamit a társadalmi igazságosságról. Történetünk idején pedig még egy rabságát fedezte fel az embereknek. Gyerekkori traumáikét, családi problémáikét. Ő maga egyik rabságban sem szenvedett. Családja szabadon engedte, nemzettudata nem volt nacionalista, s osztály-előítéletei sem voltak. S Márton Áront szellemi társának tartotta, mert ő sem szenvedett egyik rabságban sem.

Miközben az államelnök lobbizott a kiszabadításáért, Márton Áron egyre kevésbé hitt abban, hogy bármit elér. A hétköznapok börtönhétköznapokká váltak, de volt azért öröme abban, mikor átkerült Máramarosszigetre, mert itt görögkatolikus cellatársai lettek, s valamit megint tanulhatott arról, hogy nem csak a magyar emberek közt vannak hősök. Legjobban a nála tizenhat évvel fiatalabb Alexandru Todeát kedvelte, akiről korábban mindenki azt hitte, meghalt, pedig csak bujkált egészen 1951-ig. A bukaresti hadbíróság őt is életfogytiglanra ítélte egy másik perben, s ezért alakult aztán úgy, hogy Todea és Márton Áron három évet ültek együtt. Az udvari sétákon tudtak egymással beszélgetni. Todea művelt ember volt, Rómában végzett, és olyan tehetségesnek tartották, hogy a filozófia első évét rögtön átugorhatta.

Groza energiája Todea kiszabadításáig már nem terjedt, a görögkatolikusok politikai helyzetén javítani reménytelen küzdelemnek látszott, és Groza szerette megnyerni a csatáit. Todeának sokkal többet kellett várnia, míg egyházi méltóságát viszaszerezhette, egészen a rendszerváltásig. 89 éves korában mint Gyulafehérvár és Fogaras görögkatolikus érseke halt meg – mert a görögkatolikusoknak épp olyan külön hierarchiájuk van, mint a római katolikusoknak –, mintegy igazolva életével ő is Abelard azon időskori tételét, hogy a világ igazságos, a dolgok a helyükre kerülhetnek, csak nem ad minden embernek annyi időt a jóisten, hogy azt a saját szemével is megláthassa.

---

---