Pacha Ágoston

Hitler egy ízben tömeg előtt nyilatkoztatta ki, hogy ő maga Isten akaratát teljesíti be. Tervbe vette, hogy idővel felszámolja magát a kereszténységet, mert már magát képzelte mindennek a közepébe. A nácikkal szemben a kommunista rendszerek kegyetlenül, de nem őrült módjára rontottak neki a társadalomnak.  Nem új kultuszt akartak teremteni, hanem a tudományra hivatkoztak. Az emberi természet megváltoztatását tűzték ki célul, kollektivista és racionális lényt akartak faragni mindenkiből és lenéző megvetéssel, atyai sajnálattal, enyhe undorral tekintettek a vallásos tömegekre. A modern kommunista külsőleg is azonal felismerhető volt: Lenin-sapkát hordott.

A papság a kommunista utópia számára nem volt más, mint egy, az osztálytársadalmak által teremtett kizsákmányoló csoport, a vallásra primitív babonaságként tekintett, vagy ahogy Romániában nevezték, „miszticizmusnak”. Ha megszűnnek az osztályok – vallotta ez az ideológia – és megszűnik a babonaság is, akkor megszűnnek a vallásokkal kapcsolatos intézmények. De a folyamatot fordítva is katalizálni kell, ezért első lépésként az oktatást vették ki az egyházak kezéből. Mennyivel logikusabban jártak el Romániában, mint Magyarországon, ahol néhány tanító rendet azért hagytak meg, mert azok legalább valami „hasznosat” is csináltak. A babonaság megszüntetése erkölcsileg helyesként és hosszú távúlag is hatékony stratégiaként jelent meg. Gyerekeknek, szülőknek, vallásos voltukat szégyellni illett. Mindenki, így az olyan főpapok viselkedése, mint Márton Ároné vagy Pacha Ágostoné, azzal, hogy büszkén vállalták vallásosságukat, voltaképp provokáltak.  

A kommunisták hitük szerint nem a hatalomért állították az államot a központosítás szolgálatába, nem saját előjogaik biztosítása végett számolták fel a szervezeteket, alakították át a tulajdonviszonyokat, hanem egy utópia megvalósítása érdekében. A korábbi értelmiség is azért volt útban, mert az emberiség fejlődését akadályozta. A vallások és intézményeik megkímélését az a felismerés biztosította, hogy úgy gondolták, ha túl gyorsan számolják fel a vallási intézményeket, az emberek bölcsessége még nem lesz azon a szinten, hogy ezt megértsék. Előbb inkább ki kell művelni őket – tanították -, és az tudvalevőleg hosszabb folyamat.

A kommunista rendszerekben a sátán nem az egyéni önzésben bújt meg, e tekintetben nem lett volna más és veszélyesebb, mint más diktatúra. A sátán a kommunisták felsőbbrendűségi önhittségében lapult. Az ideológia mint vírus, fertőző módon terjedt, és gócpontja jó ideje a Szovjetunió volt. A módszereket is onnan vették át, sőt a fontosabb helyi koncepciós pereket is szovjet globális politikai érdekeknek megfelelően tervezték meg.

A tudomány és a vallás több évszázados rivalizációjában a kommunisták voltak az elsők, akik tartósan megkaparintották az államokat, és akik azt állították - bizonyára sokan hitték is -, hogy nem a hatalmi érdekeik miatt küzdenek a vallásossággal, hanem a boldogabb jövőért. A felvilágosodás leszármazottai voltak ők. Értékekkel és eszmékkel jöttek. A vallás ezekben a társadalmakban konzervatívvá, avittá, divatjamúlttá, Romániában még a nacionalizmus melegágyává is vált, míg a kommunisták a haladás, a racionalitás, az emberi önzéssel való leszámolás (a nemzeti önzéssel is), a béke megtestesítőiként tekintettek magukra. Csak hát sok volt az ellenség. A háborúk felelősei, az előző világ stréberjei és kiszolgálói, a gyanús uraságok, kulákok és tollforgatók, a papok, a reakciósok s mindenki, aki nemzetben vagy fajban gondolkodott. Ezekkel mind ki kellett egyezni, vagy el kellett takarítani az útból.

Mint minden diktatúra, a kommunista is nemcsak paranoiái miatt beszélt az ellenségről, de politikai szükségből is. Kereslet támadt az ellenségek iránt. A kommunisták az uralmuk alá hajtott néptől megfelelő alattvalói magatartást vártak el, hiszen a haladás ellenségeivel való küzdelmeikért cserébe úgy gondolták, ezt elvárhatják. Az élcsapat a múlt ellenségei közt nevezte meg a nácikat és kollaboránsaikat, a papokat. A jelen ellenségei így nem csak a vasfüggönyön túli világ lett. A vasfüggönyön túl volt ugyan a Vatikán, de a neki engedelmeskedő papság itt volt az ország határain belül. Sok mindent el lehetett képzelni az Egyházról: az állam megdöntésének kísérleteit, kémtevékenységet, álságosságot. Felmerült a gyanú, hogy a vezető papok csak úgy tesznek, mintha a lelki dolgok foglalkoztatnák őket. Pacha például a bíróság előtt előkerült vádak és a korabeli sajtó szerint még a 20-as években kezdett kémtevékenységbe és a Vatikán ezt jutalmazta azzal, hogy később kinevezte püspöknek.

Pacha hosszú élete során a németek és a svábok hitéletével foglalkozott. Ereje teljében akkor volt, mikor a németek világuralmi törekvései a nemzettársai jó részét is lelkesítette, azaz a világháború előtti években. Az ilyen helyzetek a tisztesség szempontjából a legnehezebbek. Később is, a sanyarú időkben is igyekezett a németség érdekeit védelmezni, ami miatt a székely papok már úgy tekintettek rá, mint szövetségesre, akit hozzájuk hasonlóan üldöznek. Viszont volt ebben egy kis távolságtartás. Elismerték, hogy betartja a szabályokat, és általában is kiszámítható. Tán csak az élete végén, azért, hogy kiengedjék a börtönből, és orvosi ápoláshoz jusson, hagyott alább szabálykövető vatikáni hűsége, s hajlott az állammal megegyezésre.

Ráadásul Pacha találkozott Hitlerrel, amit lehetett úgy kommunikálni, hogy „Pacha tisztelgő látogatást tett”. Valójában panaszkodó látogatás volt ez, melyhez engedélyt kért, sőt témáját is előzetesen egyeztette a nunciusssal. A kérése az volt, hogy a nemzetiszocialisták ne uszítsák a vallás ellen a svábokat. Vagyis épp hogy nem gazsulált Hitlernek, de ez a propaganda szempontjából mindegy volt, s a propaganda még a székelyeket is elbizonytalanította.

A lejáratáshoz nagyszerűen lehetett használni az újságokat. A kommunisták államosították a médiát, s ezzel leegyszerűsítették a diktatúrák számára gyakran megjelenő problémát, nevezetesen az újságírók megfélemlítését. Államosítva nem kell minden újságírót egyenként megfenyegetni, hiszen maga az újságírói közösség kezdi el a párt érdekeinek megfelelően szelektálni és torzítani a valóságot. Verseny kezdődött ki tudja jobban lejáratni Pachát. A vicclapok úgy ábrázolták, mint egy dollárt imádó, pénzért miséző figurát, aki a többi papot tanítja arra, hogy kit kell valójában imádni, és csontos ujjával egy szivarozó kövér tőkésre mutat.

Pacha és „tettestársai” perét 1951 szeptemberében arra fűzték fel, hogy ők mindannyian kémek. A kémperek elítéltjeit csak 1997-ben rehabilitálta a román állam. S mióta tudjuk, hogy a történelemnek soha sincs vége, nem csodálkozhatunk azon, hogy máig megjelennek írások román nacionalisták tollából arról, hogy ők igenis kémek voltak, ha nem is abban az értelemben, ahogy a klasszikus kémek beépülnek a hatalomba és például titkos fotókat készítenek. Azon se lepődhetünk meg, hogy az igazságtételről 1997-ben – mikor mégiscsak kimondatott Pacha teljes ártatlansága – a nyilvánosságot nem tájékoztatták.

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt. 

---

---