Az unitárius barát

Székelykeresztúron többször átment Abelard, mikor saját bázisa és Eloise között tette meg az utat. Keresztúron néha megállt, mert itt lakott egy falubelije, Fenyvesi Tibi barátja, akit ugyan katolikusnak kereszteltek, de valahogy a katolikusság sehogy se volt ínyére. Az fel se merült, hogy olyan aktív vallásos érdeklődése legyen, mint Abelardnak, túlzottan nem érdeklődött se a túlvilág, se a filozófia iránt, ezzel együtt vágott az esze, ha matekról vagy történelemről volt szó. Iskolás korukban ő oldotta meg mindig leggyorsabban a feladatokat. Volt azonban ennél néhány fontosabb tulajdonsága is, ilyen volt az ereje, birkózásban ez rögtön kiderült, s ami akkor még ennél is fontosabb volt, hogy a társak hallgattak rá. Abelard amolyan ötletadóként szegődött Tibi mellé, aki viszont bármikor megvédte őt, ha valaki ki merte kezdeni vallásos buzgósága és papi pályára történő korai készülése miatt.

Tíz-tizenegy évesek voltak. Abelardnak ezek voltak a katolikus kollégium előtti évei, s egyszer valóban azért akarták megverni, mert mint mondták a többiek szoknyás pap lesz belőle, s szokja csak hogy még nem tekintik úrnak. Abelard barátjának köszönhette, hogy végül senki sem merte bántani, sőt, hogy aztán a fiúk között vezető szerepet töltött be. Aki akkor e kis csapatot látja, minden bizonnyal azt jósolta volna, hogy Abelardot akár hová is sodorja az élet, másodhegedűs szerepe lesz, barátját viszont az Isten is vezérnek teremtette. Lehetett volna országos politikus, vagy akárcsak Szárhegyen, a szülőfalujukban valamiféle megkerülhetetlen helyi tekintély.

E predesztinációk azonban nem váltak valóra, Abelardnak sokszor kellett vezetővé válnia, barátja pedig számára is érthetetlen okból, nem csak hogy vallásos pályára lépett, de remetévé is vált. Sokáig az unitáriusok közt, lelkészként találta meg önmagát. Azt mondta egyszer, szívesen lenne szerzetes is, mint Abelard, de a regulákat valósznűleg nem viselné. Ha lenne buddhista kolostor errefelé, hát alighanem azt választja, mert nem a hitbeli keresgélések hajtották, hanem a hétköznapi élettől való elfordulás.

Abelard ellentéte volt, mert míg Abelard meg akarta érteni és befolyásolni akarta a világot, addig barátja úgy döntött, hogy már így is többet tud az emberekről, mint szeretné. Nem olvasott újságokat, nem hallgatott titkos rádióállomásokat. Az unitárius lelkésszé váláshoz szükséges tudást a lehető legkönnyebben, a legkisebb energiabefektetéssel elsajátította. Nem úgy, mint Abelard, aki szorgalmasan tanult, aztán fogadalma ellenére sem tudott ellenállni a női szépségnek. Tibor bár lelkészként házasodhatott volna, mégsem keresgélt. Vagy keresgélt és nem talált. Próbálta az alkoholt is, de túl jó eszű volt ahhoz, hogy el tudja inni az eszét, és a szervezete is túl erős volt ahhoz, hogy el tudja pusztítani. A katonaévek sem látszottak meg rajta, legalábbis nem fizikailag. Lelkileg pedig már a katonaság előtt is átesett a „nem akarok irányítani, mert uralkodni bűn”-megvilágosodáson, amit aztán a háborús tapasztalatok teljesen bizonyossá tettek. Hosszú szakállt növesztett, és elhanyagolta a külsejét. Ha tehette volna, sose nyírja a szakállát, de senki sem teheti, hogy valamennyit azért ne törődjön azzal, hogy néz ki, mert a remetekülső is közli a környezettel, hogy akkor ő most úgy akar kinézni, mint egy remete.

Mikor a kommunista állam Keresztúron az unitáriusoktól is elvette az iskolát, ő kilépett az egyházból, amit Abelardnak a következőképp magyarázott:

– Ti, katolikusok sokan vagytok, ezért nem lehet csak úgy elsöpörni titeket, de mi kevesen. A mi megmaradásunk reménytelen. – E jóslata nem vált valóra, de Abelardot akkor azért kicsit meghökkentette. Ő ugyanis úgy tekintett a protestáns felekezetekre, mint amelyek a kényelmes utat választják, de el kellett gondolkodnia azon, hogy ez a kényelmes út őket jobban megviselheti, mint a katolikusokat az ellenállás.

Ami pedig barátja kinézetét és életét illette, arra gondolt, hogy ha talán katolikus pap lett volna belőle, tudna életet verni bele, megmutatni neki a célokat, mint gyerekkorukban, megmondani, mit kell tenni, de így… Abelard barátja, miután kilépett az unitárius egyházból, visszatért a katolikusokhoz. No, nem vallási értelemben, hanem mint munkaerő. Őt foglalkoztatták a katolikus templomban mindenesként, ő kaszálta le a füvet, rakta rendbe a temetőt, javította az épület hibáit. Ezermesterként mindenre alkalmas volt, és akármennyit is ivott, a tetőn mindig magabiztosan, ingadozás nélkül járt.

Abelard tisztelte és érteni vélte barátja életmódválasztását, remetékről szóló olvasmányaira emlékeztette. Modern remete volt Tibor, olyan, akit a környezete már nem vesz észre, nem értékeli a visszahúzódását. A középkorban még látták ezeket az embereket, a XX. század közepén viszont már nem volt rájuk szeme senkinek. Abelardnak is csak azért, mert tudta, hogy ugyanez az ember gyerekkorában vezéregyéniség volt. Tudta, hogy egy tudatos döntés eredménye, hogy most már nem irányít, hanem mindenkinek szó nélkül segít, hogy nem papi ruhában, tiszta fehér gallérral, hanem piszkosan és elhanyagoltan jár. Mások a folyamatot egyszerű lecsúszásként, rossz példaként értékelték, Abelard viszont mélyebben ismerte barátja lelkét, a versenyektől, az erőszaktól, a helyezkedésektől megcsömörlő, abból kimaradni akaró személyiségét. De Tibor a szent élete kapcsán nem lett több, inkább olyanná vált, amilyennek a falubeliek látták: egy szerencsétlen emberré.

Abelardnak nem volt napi kapcsolate vele, évente néhányszor beszélgettek csak, és beszélgetéseik is egyre kurtábbá váltak, de azért tőle lesett el békítés fontosságát, s egynámely technikáját. Jó embernek látta, talán mert nem ismerte önpusztító, önmagát elhagyó-elhanyagoló hétköznapjait. Ha valakinek a szent és a profán arcából csak az előbbit ismerjük, akár még példaképünké is válhat.

 Abelard úgy vélte, hogy minden ember két szférában él, az egyik a napi rutin, a másik a létbevetettséggel való küzdelem. Sokan a napi rutin győztesei, viszik valamire, elérnek valamit, de ezer kísértés éri őket közben, mert a sátán elkaphatja a hiúságuknál, a nagyravágyásuknál, az önzésüknél fogva. Barátja viszont a másik létezés győztese. Ha vesztes is a trivialitásokban, de győztes az élet értelmének keresésében. Azt nem tudta, hogy Tibor élete örömtelenné is vált. Régen például, ha volt egy bicska meg egy fadarab a kezében, azonnal farigcsálni kezdett, de most már nem csinált ilyesmit.

Abelard Keresztúron át tartott Szászsebes felé, és ahogy a motoron az állapotos Eloise-ra gondolt, azt érezte, hogy elementáris erővel vágyik rá. Mondhatni, állatias vágyódást érzett, ez a helyes kifejezés, ha tudjuk, hogy az állatvilágban milyen áldozatokra készek az egyedek, csak hogy a párjukat megtalálják. Nőstények megbabonázva követik a hímeket, a hímek pedig életüket kockáztatják, és olyan akadályokat győznek le, melyek meghaladják feltételezhető képességeiket. Abelard is ilyen mindent felülmúló vágyakozást érzett a régebb óta nem látott Eloise iránt. A rokonok haragja meg fenyegetése elhessegethető mellékkörülményként jelent meg a tudatában, ám egyvalamin mégiscsak megdöbbent, és ez nem volt más, mint a saját magában megfigyelt vágy. Ez most csak és kizárólag Elois-ra irányult. Az ő testét és illatát, az ő mozdulatait kívánta, az ő közelségét, az ő tekintetét, hangját, szavait. A hiányérzet olyan erős volt, hogy ült volna fel a motorjára, hogy ezt a szomjúságát csillapítsa, de mégiscsak erőt vett magán, és ha már Keresztúron volt úgy döntött, megáll és felkeresi remete barátját. Otthonában talált rá, egy kis házban, melynek udvarán, szemben a többi udvarral, sem kutya, sem tyúkok nem voltak, és a disznóólak is csak üresen rogyadoztak. Tibor leültette őt az asztalhoz, maga pedig egy zsámolyon foglalt helyet. Kínálni nem kínálta semmivel, ami a székelyeknél ritkaság, de Abelard nem is akarta, hogy most bármivel kínálják. Nem társalogni jött.

– Figyelj csak ide, Tibor – mondta. – Van nekem egy szerelmem, Eloise. Te fogsz minket összeadni, merthogy én egy ferences szerzetes vagyok, és se az egyházam, se az állam nem adhat minket össze.

Tibor nem válaszolt rögtön. Végiggondolta a kérésben megbújó ellentmondásokat. Teljességgel abszurdnak és lehetetlennek tartotta a dolgot, de hát nem kérés érkezett hozzá, hanem felszólítás.

– Kellenek ám tanúk is – mondta.

– Megyek Szászsebesre, felülsz a motoromra, ott vagyunk két óra múlva, ott keresünk tanút, aztán estére már visszahozlak.

– Az nem úgy van – ellenkezett a barát. Abból nem csinált problémát, hogy ő már egy kiugrott pap, hogy az egész sehogyan sem törvényes – én innen nem megyek. Nektek kell idejönnötök.

Voltaképp ez természetes, jött rá Abelard, egy remetét nem lehet csak úgy rángatni. Akkor már fel kéne öltöznie, meg kéne tisztálkodnia, le kéne vágni a hasáig érő borzalmas szakállát, mert ha meg is szokták már itt a környéken, nem tudna levegőt sem venni, ha innen elvinné. Átalakítani meg bajosabb, mint idejönni neki Eloise-zal. Ugyanakkor egy terhes asszonyt csak autóval hozhat ide, tehát a leküzdendő akadály egy autó szerzését jelentette, s még Eloise sem mondott igent, még tanúk sincsenek.

Abelard rohant Eloise-hoz, állatias vágyódása átalakult energikus cselekvővé. Eloise arról kezdte el faggatni, hogy ki is Tibor voltaképp, s nem mintha nem lett volna mindegy neki, ki adja össze őket, hisz az világos volt, hogy ez nem lehet igazi házassági szertartás. Furcsa keveréke a komolynak és a komolytalannak, egyszóval olyan, amilyet már megszokott Abelard érveléseiből, logikai játékaiból.

– Kicsoda Tibor? Röviden azt mondhatnám róla, hogy egy szent tévedés. A legtiszteletreméltőbb emberi sors az övé, amit el tudok képzelni, de a leghiábavalóbb is – felelte Abelard.

Aztán a részletekről kezdtek el beszélni, és Eloise felvetette, hogy nem Székelykeresztúron kéne az „esküvőjüket” nyélbe ütni, mert ha már ők ilyen bolondok is, nem kéne Tibort kellemetlen helyzetbe hozni, hisz mi van, ha lebuknak. Tibor betörne az unitárius templomba a kedvükért? Eloise ilyen kockázatokat nem volt hajlandó vállalni, ragaszkodott ahhoz, hogy olyan templomba menjenek, ahol befogadják őket.

Nem volt hát könnyű a szervezés, de egyik ötlet szülte a másikat. El kellett érni, hogy Tibor mégiscsak hajlandó legyen kimozdulni.

– Van nekem egy derzsi papbarátom – dobta fel az ötletét Tibor. – Ő bizonyára átengedi nekünk a templomot egy órácskára, csak jókor kell beállítanunk hozzá.

Eloise tanúként egy apácához ragaszkodott, akivel már korábban megosztotta a titkát, őt is meg kellett találni, akit persze meg is eskettek, hogy nem mond el semmit. A férfi tanú Tibor egy ivócimborája lett. Abelard kérésére Tibor még a szakálla felét is levágta, s tiszta ruhát öltött. Kiderült, még mindig jóképű férfi. Hetek teltek el a szervezéssel, Abelard eközben elhanyagolta a papi munkáját, mert folyamatosan fel-alá rohangált Tibor, Eloise és az apáca közt, de a végén már csak egy autó kellett volna. Románia útjain ekkor már jártak olyan új teherautók is, melyeket jóvátételként Magyarországról szállítottak. Egy ilyen kisteherautót sikerült Abelardnak szereznie, sofőrjét megfizetnie.

Nem egyszerű egy idegen faluba feltűnés nélkül beállítani, s ez nekik sem sikerült. Bedöcögtek Székelyderzsbe a rossz úton, s azonnal híre kelt, hogy furcsa alakok érkeztek. Míg Tibor tárgyalt a lelkésszel, a kis csapat izgatottan sétálgatott a templom körül. Most minden attól függött, hogy a derzsi lelkész tényleg olyan-e, mint Tibor állította. Míg vártak és sétálgattak, az eső is eleredt, s ők a templomot körbevevő falak tetőgerendázata alá húzódtak. Ez egy olyan erődtemplom volt, melynek kapuit estére mindig gondosan bezárták. Ahol az eső elől menedéket kerestek, ott faszögekről lógtak a nagy szalonnák, a szuszékban pedig a falusika tárolt a gabonája volt. Az apáról fiúra szálló faszögeken egy-két sonkát is lehetett látni. Az erődtemplom a közösség közös raktára volt, és megannyi szabály fölött őrködött a lelkész. Például a saját pálinkáért csak szerdánként lehetett jönni.

– Alig ismertelek meg ezzel a nagy szakálladdal – mondta a derzsi lelkész, mikor beléptek ketten a parókiára, s közben arra gondolt, Tibornak már a szeme csillogása sem olyan eleven, mint régen volt.

Tibor vidáman adta elő a kérésüket, s a derzsi unitárius papnak annyira megtetszett, hogy egy ferences atya és egy apáca házasságában működhet közre, hogy szinte örömmel állt kötélnek. Azt mondta Tibornak, úgy érzi magát, mintha Rómeó és Júlia esküvőjét segítené. Tibor jól sejtette, hogy a lelkész a házassági szertartásra nem vállalkozhat, de a templomot miért ne engedné át ilyen szimpatikus turistáknak, sőt szívélyesen elszállásolta őket sofőrüstül, apáca tanústól. A falubeliek végül csak annyit tudtak meg, hogy a lelkészükhöz régi barátok érkeztek.

A derzsi pap büszke volt a templomára, mert a székelyek szabadságát látta benne. Hasonlóképp Abelard és Eloise viszonyában is valamiféle független lázadást vélt felfedezni, ami az ő lelke mélyén lévő beállítódásának megfelelt. Nem arról volt szó, hogy egy rivális felekezetnek bukott szereplői fölé képzelhette magát. Bár ez az értelmezés is leírhatná e jelenetet, de nem volna igaz. Benne nem voltak felekezeti ellenérzések, ő, ha tehette a székelyt látta más vallás tagjaiban is. A templom történetéről szívesen mesélt hívinek, olyankor tudta kifejteni, hogy a székelyek miért nem akartak várakat meg kastélyokat: a várurak épp az ő vérüket szívták, ezért aztán mivel védekezni meg kellett, találták ki az erődtemplomot.

Estére aztán visszahúzódott a szobájába, mert bámennyire volt szabadságszerető, aktív részese nem kívánt lenni e szentségtörésnek. Másnap reggel aztán megkérdezte , hogy minden rendben ment-e. A vendégek bólintottak, s megpróbáltak valamivel kevésbé feltűnő módon távozni, mint ahogy érkeztek. Sietniük kellett, nehogy szerdai nap lévén összefussanak a szomjas falusiakkal.

Tibor szép beszédet mondott arról, hogy a házasság nemcsak az unitárius vallás szerint magánügy, de a katolikusok szerint is olyan szentség, melyet nem a papok szolgáltatnak ki a feleknek, hanem mely szentséggel a felek ajándékozzák meg egymást. Protestánsként pedig a papi házasságot eleve Istentől áldottként értelmezte, ha egyáltalán, mert élhetünk a gyanúperrel, hogy nem is hitt Istenben. Amennyire Abelard erre tizenéves korukból vissza tudott emlékezni, barátja akkoriban egész biztosan nem volt hívő. A születendő babának pedig – melyen Tibor szintén nem lepődött meg, mikor meglátta Eloise pocakját – földi sikereket kívánt.

A templom belső falai fehérre voltak festve, de a fehér réteg alatt egy középkori freskó lapult, várva arra, hogy feltárják. Szent László cselekedeteit ábrázolta, köztük a híres legendát a kun vitézzel. A freskó néhány megmagyarázhatatlan elemet őriz. A lány a kun mögött ül, s ha elrabolnák, és nem önként menne a kunnal, alighanem előtte ülne vagy hason feküdne a lovon a kun előtt. Minden leírás megszépítve a valóságot lányrablást említ, akit megment a szent, de itt valami másról lehetett szó. A fehér fal alatt megbűvó freskó első jelenetében Szent László a magyar lánynak odakiáltott, hogy rántsa le a lóról a kunt. A következő jelenete azt ábrázolja, hogy a kunt lerántja a lány, majd jön az igazi horror, mert a legyőzött kun fejét Szent László hátrafeszíti, s a lány vágja el a torkát. Évtizedekkel később a templomba látogató turisták a retusált freskón jól láthatják a jelenetsort. Van még egy további kép, a történet nem ér még véget. Szent László és a lány testüket egymástól távol tartva, de fejüket egymásra hajtva azt jelenítik meg, hogy lélekben összetartozóvá váltak. Mi ez, ha nem egy drámai történet, ahol a közös bűn lesz az összetartó erő? Abelardot és Eloise-t is a közös bűnük kötötte immár össze, talán ezért is kellett ebben a templomban megházasodniuk.

Eloise tulajdonképpen boldog volt, bár annyit azért megjegyzett Abelardnak, hogy az esetükben az egymás iránti odaadás mindaddig, míg a halál el nem választja őket, nem túl találó fordulata volt Tibor beszédének, hiszen őket az élet választja el. Közös rózsafűzérükbe mintha egy újabb szem került volna, viszont a gyerek sorsának intézéséből Abelard kivonta magát igazolva Eloise azon meglátását, hogy a sorsuk nem kedvez nekik. Eloise később emiatt Abelardot hibáztatja, mert ha már egy mókás esküvő összehozására volt energiája, szerinte lehetne a közös gyereknevelésre is.

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt. 

 

---

---