1951-et írtak

Lilla lányt, Eloise fiút szűlt, kit Balázsnak kereszteltek. Abelard után kapta a nevét, igaz, Abelardnak a vezetékneve volt Balázs.

Eloise-nak a szülés után volt egy kis problémája, jobban szétszakadt a kelleténél, és lassabban gyógyult, mint Lilla. Abelard pár napott az újszülöttel és az ülni még nem tudó Eloise-zal töltött. Balázska az első héten még jó alvónak bizonyult, ami azért volt szerencse, mert így elővehették régen félbehagyott közös könyvüket. Abelard megint felolvasott Eloise-nak.

Békés napokat töltöttek. Hol a két csecsemőben gyönyörködtek, s végezték a napi teendőket, hol pedig Krúdyt olvasták, mely kötet még most is abban a bőrkötésben volt, amit Bibiliának lehetett nézni. Rezeda Kázmérről végre megtudták, hogy szerelme azért adott pénzt, hogy hagyja ott a kuplerájt, ahol egyébiránt szállása volt, s vele együtt hagyja ott hűséges kurtizán barátnőjét is. A könyv nem szólt emberi romlottságról, csak szépen csordogált kedélyes nyájassággal, ahogy Krúdy látta a nőket és férfiakat, s csak a háború iránti vonzalmak tették ki az ellenpontot, amiképp egy irodalmi műben illik az ilyesmi, hogy az egyensúly esztétikailag megmaradjon. Eloise azonban nem tudta úgy átadni magát Abelard felolvasásainak, mint régen, néhány hét után pedig Abelardnak el kellett utaznia.

Míg Eloise számára az év első fele aztán viszonylagos nyugalomban, a világot kizárva telt, addig Abelardot korábban még nem érzett szorongás kerítette hatalmába. Anaklét sem volt a régi, a szemét megműtötték szürkehályoggal, azután pedig több betegséget elkapott, kezdte tüdőgyulladással, volt asztmája, majd még sárgasága is, mintha a betegségekbe menekült volna, s mintha majdnem túl jól sikerült volna neki ez a menekülés, mert épp hogy csak bele nem halt. Viszont a rendházból egy huszonnégy éves fiatal páter balesetben valóban meghalt. A szíve mondhatta fel a szolgálatot, mikor a Szamosban fürödtek. Egy másik testvérnek meg a fülét operálták, egy harmadiknak a lábát, úgyhogy a szatmári ferenceseknél egyik baj követte a másikat.

A betegségeknek volt lélektani oka is. Mindannyian rettegtek a börtöntől, mert még nem jutottak el addig, hogy felkészüljenek rá. Nem is tudták elképzelni, milyen lenne valójában. A tárgytalan félelem a legrosszabb, és ők még ebben az állapotban voltak.

Anaklétnak sikerült annyi információt szereznie, hogy tudta, mi zajlik másutt Romániában, s mikor ezt megosztotta Abelarddal, mindketten pánikhangulatba kerültek. Scheffler Jánost egyre jobban tisztelték, aki ugyan már nem volt hivatalban, és kényszerlakhelyre Körösbányára vitték, de tudták róla, hogy kinevezte a maga helyére beugrókat, ahogy Márton Áron is. A szatmári-nagyváradi egyházmegye élére titokban felszentelte Czumbel Lajost, akit 1951-ben letartóztattak, s a jilavai börtönbe vittek. Erről a földalatti börtönről az a hír járta, hogy ide viszik azokat, akiket tulajdonképpen meg akarnak ölni.

Temesváron Pacha Ágoston volt az egyházmegye vezetője. Ő volt a püspökök közt a legidősebb hivatalt viselő, de őt is elvitték az elmúlt évben. Az ő pere párhuzamosan folyt Márton Áronéval szintén 1951-ben, aminek vége egy szigorú ítélet lett. Pachát egy Boros Lajos nevű titkos püspökkel együtt ítélték el, tizennyol évre, noha már elmúlt 80 éves, míg Boros életfogytiglant kapott. A bukaresti érsek, Alexandru Cisar jobbnak látta, ha enged az állami nyomásnak, ő lemondott. Az itteni titkos segédpüspököt, Schubert Józsefet pedig szintén életfogytiglanra ítélték.

Iasi egyházmegye kapcsán Anton Durcoviciről úgy tudták, hogy meghalt a börtönben. O’Hara szentelte fel, és sajnos, bár erről nyilván nem tehetett a nuncius, azokat tartotta a hatóság a legveszélyesebbeknek, akik O’Harával voltak kapcsolatban, s főképp, akiket ő szentelt püspökké, s mint írtuk, a nála végzett házkutatás során az általa szentelt titkos püspökök névsora a hatóság kezébe került.

Iasi, és Bukarest tehát elesett. Bukarestben már egy Stanislau Iovanelli nevű békepap irányított, akit Abelardék nem is ismertek. Szatmár-Nagyvárad és Temesvár a titkos ordináriusokon keresztül még tartotta magát, s Gyulafehérvár vezetése Márton Áron által kitalált fogaskerékmodell miatt még jó kezekben volt – bár hamarosan belső kézitusára kerül majd sor, s egyre inkább birtokon belülre kerülnek az állam emberei. Anaklétnak rossz előérzete támadt. Először érezte úgy, hogy össze fog roppanni a független Egyház. Akik nem hódolnak be, mind börtönbe kerülnek, az állam egyszerűen felőrli őket. A Márton Áron elleni per volt a legárulkodóbb jele annak, hogy a kommunisták a koncepciós perektől sem riadnak vissza, azaz hogy a jog mégsem fog az ellenállóknak segíteni. Márton Áron és a romániai államot „megdönteni akaró”, a „Vatikán kottájából játszó összeesküvők” elleni per is ez év júliusában kezdődött.

Hamarosan visszatérek erre a perre és a gyulafehérvári házon belüli helyzetre is, miképpen arra is, hogy ez év augusztusában nagy változás állt be az egész rend életében, de előbb mondanom kell valamit Abelard és Eloise további sorsáról. Eloise időről időre úgy érezte, Abelard cserbenhagyta őt, és Abelard is látta Eloise szemében a gyötrődést. Hiába volt hát a kamuesküvő, pont úgy járt Abelard is, mint minden férfi, aki szeretőt tart. Kénytelen időnként szembenézni szeretője haragjával, s Abelard tartott ettől a haragtól, de aztán valahogy mindig meg tudta nyugtatni Eloise-t azzal, hogy nincs nő, aki nála fontosabb volna a számára. A helyzet azért nem volt könnyű sosem, mert a harag mögött egy másik érzés bujkált, a magárahagyottság kétségbeesése, a becsapottság.

Abelardot áthelyezték Zetelakáról Fogarasra, mert a rendházfőnök fülébe jutott, hogy Abelard kissé harcosabb prédikációkat tart a kelleténél, és talán közvetítő tevékenységét sem nézik jó szemmel a hatóságok. Márpedig most inkább a megbújás kell legyen a túlélés záloga, vélte a rendházfőnök, aki tartott attól is, hogy Anaklét és Abelard párosa szintén gyanút kelthet. Abelardnak azon túl, hogy a hatóság elveszítse szem elől azért is kellett Fogaras városába áttelepülnie, hogy messzebb legyen Anakléttól, és ritkábban tudjon találkozni vele. Ennek nyilván nem örült, annyi szerencséje mégis volt, hogy így sem  került messzebb Eloise-től, csak most keletebbre volt tőle, sőt, mivel ámenetileg a szülei is, Nagyszebenben éltek, hozzájuk meg közelebb lett.

 Eloise eközben végleg lemondott arról, hogy normális családja legyen, és Abelard mellette és kisfia mellett maradjon. Nem ment dráma nélkül a lemondás. Először Eloise Abelard ígéreteit kérte számon.

– De hát mit ígértem én? – mentegetőzött Abelard.

– Nem azt mondtad, hogy én vagyok a legeslegfontosabb neked? – kérdezte, majd hazugnak nevezte, és azt követelte, hogy Abelard hagyja magára, és soha többet ne is lássa.

Nehéz ilyenkor bármit mondani, különösképp, ha az ember úgy érzi, a másik baja összetett, hogy Eloise számára annak az életnek a szálai, melyet korábban eltervezett és felépített, fokozatosan pattannak el. Az apácaélettől távolodott, s cserébe nem kapott Abelardtól semmit, csak egy izgő-mozgó jelenést és némi emléket a múltból. Úgy sírt azonban, hogy közben Abelardot kellett átölelnie, és senki más nem is tudta volna megvígasztalni.

Pedig Lilla is butaságnak tartotta, hogy Abelardot megóvva akarja Eloise a gyerekét felnevelni. Lilla, mióta anya lett, egyébként is sokkal magabiztosabbá vált, míg Eloise tépelődővé, bizonytalankodóvá. Viszont Eloise tudta, hogy Abelard árulásként fogta volna fel a ferences rendből való kilépést, nem mutathatott a többieknek rossz példát pont ő, aki kapcsolatteremtő készségével lelket öntött bárkibe, aki a betegeskedő Anaklét pótolhatatlan, bár ekkor mégis eltávolított jobbkeze volt. Hogy voltak-e Abelardnak olyan gondolatai, mely szerint a vértanúság menti meg a cölibátusi fogadalma áthágásától, azt Eloise nem tudta, de neki magának voltak eleven álmai. Azt álmodta, hogy fogja Jézus egyik kezét, a másikat pedig római katonák rángatják, de érdekes módon ő, Eloise egyáltalán nem gyengébb a katonáknál. És mégis egy kis idő után elengedi Jézus kezét, és emiatt bűntudata van. Többször visszatérő képvolt ez. Kézenfekvőnek tűnt úgy értelmezni, hogy ő maga volt Jézus menyasszonya, s tényleg a Krisztust engedi el, s így noha megakadályozhatná a keresztre feszítést – mert mi más jöhet ezután –, mégse teszi. De mitől olyan erős ő fizikailag ebben az álmában, s mitől olyan bizonytalan lelkileg? – tűnődött. Hatalma és ereje még Abelard fölött sincs, talán csak saját kisfia fölött van. Azt álmodja, amiről már lemondott, azt, amiről épp lemondani szándékozik, vagy amiről le fog mondani?

Magába roskadva ült az ágyon, mikor a baba felsírt. Lilla vette fel, és először rosszalló pillantást vetett Eloise-ra, de aztán látta, hogy baj van. Elég jól működött kettejük kismamasága, tulajdonképpen Eloise volt többet a bébikkel, mert neki volt több ideje, a háztartást inkább Lilla vezette, és neki ott volt János is. Oly sok mindent csináltak gyerekkorukban is együtt, hogy számukra a közös szülés és gyereknevelés magától értetődőnek tűnt. De Lilla azon se lepődött meg, mikor Eloise azt mondta:

– El fogok menni.

– Te mindig elmész – mondta Lilla, és nézte a testvérét, hogy akar-e még valamit mondani, aztán átölelte. A baba is megnyugodott a karjukban.

– Újra kéne írnunk ezt a családi szereposztást, melyben én vagyok a céltudatos, te meg a tanácstalan – javasolta Eloise.

Amit jogosan vár el egy kisbabás nő a férjétől, az a jelenlét és a biztonság. Eloise egyiket se kapta meg, ezért is veszítette el hajdani határozottságát. Az sincs kizárva, hogy a határozottsága csak kompenzálása volt a nyughatatlan keresgélésének, s ahogy ő érezte, ez tényleg csak egy téves családi kártyaleosztás.

Abelard nem volt jelen, s mikor látogatóban volt náluk sem biztonságot hozott, hanem a maga szorongásait. Mégsem tudott rá rossz szívvel gondolni. Inkább csodálta szilárdságát, hitét, kitartását, s ezt meg szerette volna érteni, valamiképp szeretett volna felnőni ehhez ő is. Lilla volt kettejük közül a kemény, Abelarddal szemben elvárásokat megfogalmazó, Eloise pedig a védőügyvéd.

Mikor Lilla és Eloise közt a fenti rövid párbeszéd elhangzott, hangosan ugatni kezdett a kutya, de nem úgy, mikor idegen jön. S Eloise már meghallotta a motor hangját is, és földöntúli boldogság kerítette hatalmába. Itt van Abelard…

– Ma enyémek a babáink – mondta Lilla, és ő is örült, hogy látta, miként változott át testvére szomorú levertsége izgatott boldogsággá. Ugyanakkor volt egy olyan érzése is, hogy ők, mint nők nem elég okosak Abelard megszelidítésében. Megmondja-e Eloise-nak – futott át az agyán –, hogy nem neki kellene ilyenkor átvennie a baba felügyeletét, hanem épp olyan helyzetet kellene teremteniük, amiben Abelard, míg itt van, egyedül kell ellássa a saját gyerekét? Megtanítani pelenkázni, s itt hagyni őket kettesben. Hátha úgy jobban érezné a tettének következményeit, hátha kialakulna közte és a csecsemő közt egy apa-fia kapcsolat? De aztán csak annyit mondott:

– Azért Abelard rá fog nézni ugye Balázskára is?

Abelardnak nem kellett semmit sem tennie Eloise szerelméért. Pontosabban nagyon-nagyon keveset. Csak beszélnie kellett, de hogy miről, az majdnem mindegy volt. Ahogy beszélt, amilyen volt a hangja, azt szerette Eloise. E célból jobban is megfelelt Eloise számára egy felolvasás, mint az erdélyi katolikus egyház helyzetéről szóló beszámoló. Utóbbinak ugyanis a jelentésére is oda kellett figyelni, viszont ha több lehetősége volt a szavak dallamára koncentrálni, akkor az szerelemmel töltötte el. Így volt a tekintettel is. A szemet a lélekhez vezető útként használta, és nemcsak egyszerűen megpihent Abelard arcán, hanem befúrta magát a tekintetébe, és ahogy így belekalandozott a hangján és a szemén keresztül a lelkébe, már a teste is összeolvadt vele.

Eloise megszelidíthető, elvarázsolható és szenvedélyes szerető volt. Tényleg nem arra született, hogy apácaként egy zárdában mindezt magába fojtsa. Mikor aztán a szeretkezésük is véget ért, úgy olvadt és simult kettejük teste egymáshoz, hogy Abelardnak a Platóntól származó elmélet jutott az eszébe. Ketten igazolták az ókori filozófus metaforáját, mítoszát.

– Valamikor, még az istenek világában az embereknek két feje, négy lába és négy karja volt, és nagyon erősek voltak – mesélte Eloise-nak. – Olyan erős volt az ember így, a maga teljességében, hogy az Istenek kettévágták. Azóta gyengék vagyunk, és keressük a másik felünket.

– Mondja Platón és Abelard – mondta Eloise, mert maga is ismerte a mítoszt.

Nem az a pillanat volt ez, mikor Abelard filozofálni akart, de annyit elárulhatunk, hogy Abelardnak a szerelemfilozófiában további eszmefuttatásai is voltak. Voltaképp azzal nem értett egyet, hogy addig kell keresgélni, míg az igazi párunkat meg nem találjuk, mint ahogy azt Platón története sugallta, hiszen ez a romantikus felfogás szerinte minden kapcsolatot váláshoz juttatna. A szerelem inkább egy képesség, mely gyakorlás során tökéletesíthető. Ám hátha ő azért veszett el, mert tényleg a másik felét találta meg...

Érezte, hogy jó irányban változtat rajta Eloise. Míg karjában tartotta, járt az agya. A szerelem a férfit megerősíti abban, hogy megfeleljen az önmagával szemben támasztott elvárásainak, míg a nőt, ha aggódik a férfiért óvatossá és megfontolttá alakítja. Nem ugyanazt teszi velünk – gondolta.

Kép forrása itt. 

Folyt ld. Harmadik rész itt.

---

---