Hőzöngés, bizalmatlanság, hősiesség

Ezzel a három szóval jellemezhető a kultúra, amely talán sokszínűsége miatt, talán az állandóan cserélődő vezető nemzet miatt, a déli és keleti érintkezések miatt, a mindennapi tapasztalatok miatt az ottjártamkor rendkívül bizalmatlannak mutatkozott. S ez nem a vendégszeretet hiányában vagy az idegenekkel szembeni hűvösségben nyilvánult meg, sőt, ha már messziről jött valaki, tán épp azért voltak vele annyira szívélyesek, hogy szimpátiáját megszerezzék. Sohasem lehet ugye tudni... Az egyik ferences, mikor megneveztem az intézetet, ahonnan érkeztem, azt felelte, hogy tudja, persze, az, ami Budapesten itt és itt van. S ekkor blöffölt egy helyet. Ha nem helyesbítem, azonnal tudja, hogy egy rosszul kiképzett kém vagyok. Persze erre mondhatnánk, hogy ez csak a rutin, a jogos óvatosság. De említek még két másik példát is a bizalmatlanságra.

Többször előfordult, hogy valamelyik szerzetes jelezte nekem – mikor már megnyertem a bizalmát s a múltról mesélni kezdett –, hogy a másik előtt ne beszéljünk ilyesmiről. A forradalmárok saját rendtársaik előtt sem tudtak őszinték lenni, mint megtudtam, azért, mert az illető, aki előtt jobb nem beszélni, nagyon gyenge. (Értsd ez alatt, hogy besúgásra hajlandó.) A bizalmatlanság nem alaptalanul fejlődik ki egy olyan társadalomban, ahol a hatalom megfélemlítésen és tömeges besúgói hálózat kialakításán nyugszik.

 A hőzöngésre már nem tudok ilyen konkrét példát felhozni, egyszerűen csak felfigyeltem arra a ’90-es években, hogy, mikor a valamely hivatalnokkal való találkozást tervezte valamelyik erdélyi barátom, már előre hergelte magát, hogy miként fogja jól megmondani. Biztonságos helyeken, zárt falak közt adták ki mérgüket az emberek. Engem az aggodalom kerített hatalmába. A végén még megbüntetnek minket – gondoltam. De aggodalomra nem volt okom, mert mire a helyszínre értünk, hőzöngő barátaim nyájassá váltak. Nyájasabbá is, mint én indokoltnak tartottam volna.

Ami pedig a hősiességet illeti, erről meg azt hittem, hogy helybeli magyar sajátosság, ahogy a hőzöngésről vagy a bizalmatlanságról szintén tévesen azt, míg személyes tapasztalataim nem cáfolták előítéleteim, hogy az meg román. Valójában azonban ezek a tulajdonságok nem etnikumokhoz, hanem területhez tartoztak. A román hősiesség abban nyilvánul meg, hogy az eszméért a testet beáldozni, a fájdalmat tűrni nem számít rendkívülinek. Ezzel a vad önkínzó kegyetlenséggel szemben – megint csak a ’90-es évekről beszélek -  a magyarországi lázadók – ha épp valamilyen érdeket akartak érvényesíteni a hatalommal szemben – inkább a humor eszközeit használták, és sokkal inkább tartózkodtak maguk is a nyers test-test elleni harc felvállalásától. De a romániai székely elvhűség képességét külön magyaráznom azért mégsem szükséges, mert maga a könyvem története is épp ezt a hősiességet példázza. Térjünk is vissza az ’50-es évekhez.

– Néha az az érzésem, a ferences rendet csak azért nem oszlatták fel, mert terveik vannak velünk a békepapi mozgalomban – mondta Anaklét Abelardnak csomagolás közben, mert néhány dobozt azóta sem nyitott fel, hogy Szatmárban átvette a rendház vezetését. Nézegetett egy könyvet, aztán megkérte Abelardot, hogy olvassa fel a címét, hogy eldöntse, ezt akarta-e elhozni Mikházáról. Mostanában valami baj volt a szemével.

– Hát akkor rossz lóra tettek – felelte nagy mellénnyel Abelard. – Szerintem egész egyszerűen csak annyira megleptük őket az ellenállásunkkal, hogy most keresik a megoldást.

– Biztos vagy te ebben? Itt a szatmári rendházunkban azért van velünk Gajdos fráter, mert Vajdahunyadról mindenkit elzavartak. A piaristák is hiába alkudoztak. A 848-as rendelet betiltotta a betegápoló és tanító rendeket.

– De mi mások vagyunk – védekezett Abelard, érezte, hogy velük, ferencesekkel tényleg valami rendkvüli történik. Éppenséggel lehetett erre összeesküvés-elméletet fűzni.

– Azért velünk is állandóan próbálkoznak – gondolta tovább a dolgot Anaklét. – Ha csak Szatmárnémetit nézzük, ide is jöttek kötekedni, hogy nem megfelelőek a gazdasági elszámolásaink, s ezért is mondott le, s ment el innen az előző házfőnök. Páter Imets Károlyt meg nyugdíjazták, a plébániát ezért kellett átvennem. Még szerencse, hogy a továbbiakban is segít a misézésben. A kommunista rendszer lehet, kihúz néhány évtizedet, de mi 700 éve itt vagyunk – Anaklét kicsit parttalanul beszélt, de Abelard tudta követni. Bizonytalanságból átváltott az ő beállítódására, a magabiztosságba.

Az előző házfőnököt Szabó Ottokárnak hívták. Rendszerint 5-6 szerzetes lakott Szatmárban és teljesen megszokott volt, hogy cserélődnek az emberek. Hol maguk kérték, hol áthelyezték őket a renden belüli igényeknek megfelelően, de ekkortájt inkább az volt a költözés oka, hogy el kellett menekülni egy-egy páternek a hatóságok elől, és abban lehetett bízni, hogy egy másik rendházfőnökkel a jogi tortúrák később kezdődnek újra. Ennél több fegyverük nemigen volt. Törvényekre, jogszabályokra lehetett ugyan hivatkozni, de pontosan ilyen eszközökkel próbálták megfélemlíteni Szetmárban a korábbi vezetést is. A szekusok is törvényekre hivatkoztak. A pénzügyek elszámolása terén olyasmit követeltek, amit egy új fegyvernemnek számított: pénzügyi elszámolást. Szetmárnak kevés bevétele volt, de az elektromos világítást meg tudták csináltatni és a kolostor meg a konyha közt a járdát is felújították, és ez szúrt szemet az egyházügyi hivatalnak. Az új elszámolási kötelezettségeket Anaklét vállalta, a megemelt adókat befizette.

Anaklétot annyira lefoglalták az új problémák, hogy nem érdeklődött Eloise felől. Pedig tehette volna ezt, ha Abelardra nézett, mégsem jutott eszébe. Eloise neki csak akkor kellett, mikor házvezetőnőre volt szüksége, de most először ilyen nehézségei nem voltak. Nyár óta két új irgalmas nővér segítette a parókia életét, Kertész Margit Izidóra meg Lutz Mária. Farkas Rozália pedig régebb óta itt volt. Ők hárman a kolostorban is laktak.

Anaklét életét Abelardon kívül még egy ember színesítette egyre gyakrabban, a jezsuita Godó testvér. Ő is szabadon utazott, s ha kényszerlakhelyre köteleztették volna, se lehetett volna visszatartani öntörvényű természete miatt. A legjobb napok azok voltak, mikor Abelard és Godó is összetalálkoztak itt.

– Korábban örömmel vettem, ha más vállalta helyettem a felelősséget, és az én dolgom a végrehajtás volt. De magamra maradtam – mondta Godó Abelardnak.

– Hogy maradtál volna magadra – csodálkozott Abelard –, mikor itt van Anaklét?

– Anaklét engem sosem utasít, téged lehet, igen. Mindig egyeztet velem, és mindig elvárja, hogy módosuljanak az általa javasoltak, vagy engem kérdez, és aztán azon ő módosít, és aztán enged belőle, majd megkérdezi, hogy legyen, szóval érted… – próbálta magyarázni Godó.

– Bizonytalanságban hagy – fejezte be Abelard Godó mondandóját.

– Úgy valahogy.

– És téged ez aggaszt?

– Nem. Ezt amolyan ferences dolognak veszem, s én nem ehhez szoktam, de tudomásul veszem. Tán még a személyiségem is fejleszti. Szerintem direkt csinálja. Ravasz egy pedagógus ez a te Anaklétod – mondta Godó mosolyogva Abelardnak, mert köztük már kialakult a harcosok barátsága. Egymásnak még bohóckodni is szerettek, mint a kamaszok.

- Anaklét arra tanít – magyarázta -, hogy magam vagyok. Nekem kell gondolkodnom és döntenem, noha én túl vad vagyok. Soha be nem áll a pofám.

Abelard a kételkedőt játszotta, azt állította, hogy Godó egynyápic, Godó meg dülöngélni kezdett, ahogy egy óriás járna, ami nem volt nehéz, hiszen amúgy is behemót nagy darab volt.

Kép Hildegarde templom Szatmárnémeti, forrás itt.

folyt. ld. itt.  

---

---