Tavaszodott, és úgy tűnt, a születendő gyerekek körül
mindent elrendeztek. János két babának készített fekhelyet, és azt mondta, ahol
egy gyerek elfér, ott elfér kettő is. Jogilag is átgondolták a helyzetet, János
és Lilla örökbe fogadják az új jövevényt, így semmiben sem fog hátrányt
szenvedni, neki is lesz apja, és Eloise mint nagynéni tulajdonképp mégis maga
nevelheti. Elvileg Eloise-nak hálásnak kellett volna lennie, de nem azért
voltak Lillával ikrek, hogy Lilla ne érezze pontosan, Eloise neheztel rá.
Ráadásul Lilla tartott is kissé Eloise-től, mert kisgyerekkoruk óta Eloise
türelmessége és szolgálatkészsége mögött, mely az ő védelmezését szolgálta,
mindig ott bujkált valami robbanhatnék. Ha nem úgy mentek a dolgok, mint Eloise
elképzelte, akkor Lilla behúzta fülét-farkát, nehogy Eloise haragra gerjedjen.
A konyhában kenyeret készítettek, aminek volt valami
rituális jellege, mert a kenyér mégiscsak a legfontosabb dolgok közé tartozott.
De Lilla ezúttal úgy érezte fontos, hogy beszéljen:
– Elmondtad, mire van leginkább szükséged – mondta–, hogy a
gyerekednek legyenek szülei, és hogy te se legyél megfosztva semmitől.
Bejelentettük a hivatalban az örökbefogadási szándékunkat Jánossal, mindent
elrendeztünk. Velem van valami bajod?
Mit mondhatott volna erre Eloise? Hogy igen, Lillával,
merthogy mindig kis szerencsétlen volt hozzá képest, most meg ő boldog, van egy
normális férje, rendes otthona, neki meg semmije sincs. Még a gyerekét is
elveszik tőle. Ezt így nem tartotta igazságosnak.
– Azt hiszem – mondta –, mégsem adnám örökbe a babát.
Maradjon az én nevemen, az apja meg legyen ismeretlen.
Ezúttal Lilla gurult mérgbe, de elfojtotta, és a kenyér
gyúrásába ölte haragját. Micsoda hálátlanság ez, gondolta. Bosszantotta, hogy
Eloise játszik velük, vele és a férjével, s miért teszi ezt azután, hogy annyit
szaladgáltak a hivatalos dolgok után, s hogy annyira vigyáztak, hogy kettejük
párhuzamos terhessége ne tudódjon ki. A sok munka és elővigyázatosság akkor
teljesen fölösleges volt? Eloise viszont a terhessége elején még nem
ragaszkodott a babához, ha történetesen elvetélt volna, azt Isten büntetésének
tudta volna be, de egy igazságos és tulajdonképpen megfelelő kimenetelnek.
Ahogy a szülés napjai közelebb kerültek, megváltozott a viszonya, s kötődni
kezdett gyermekéhez.
– Akkor holnap akár együtt is kimehetünk az utcára –
jegyezte meg Lilla.
– Azt még ne tegyük – mondta halkan Eloise, bizonytalanul.
Lilla tudta, a legrosszabb, amit tehetne, ha most
nekirontana, ezért visszafogta magát, de annyi csak kikivánkozott belőle, hogy
Abelardra valami elítélőt mondjon, valami olyasmit, amivel Eloise választásának
tévedésére mutat rá.
- Abelard más mint a mi családunk – magyarázta
szenvedélyesen Eloise. – Mi mindig csak magunkkal foglalkozunk. Hogy mi jobban
éljünk, hogy nekünk jobb legyen. Az orrunkat még a kapunkon kívül se dugtuk ki soha.
Német apánk idejött a jobb élet reményében, itt telepedtünk le, de vajon otthon
vagyunk-e? Abelard viszont otthon van, és nem magáért él, mint mi.
Végül pedig odaszúrt Lillának:
- De te ezt úgysem értheted.
Lillának úgy kellett tennie, mintha nem tudná vitatni ezeket
az érveket, s mintha azt a verziót is elfogadná, hogy mégsem veheti örökbe
Eloise babáját. Bízott abban, hogy Eloise jobb belátásra tér, ugyanakkor még
azt is meg kellett oldania, hogy János lehetőleg semmit se tudjon meg Eloise
ingadozásáról. Attól tartott, férje nem lenne olyan diplomatikus, mint ő.
Eloise valóban néhány perccel később már úgy érezte, hagynia
kéne, amit korábban kitaláltak, s amibe a család is beleegyezett, amit
előkészítettek, hiszen gyereke csak rosszul járna, ha zabigyerekként kéne
felnőnie. De még nem akart viszavonulót fújni, hadd szenvedjen egy kicsit Lilla
az ő rapszódikusságától. Lilla pedig ellentámadásba ment át:
– Miért nem kérdezzük meg Abelardot, mit gondol? Miért nem
szabad őt bevonnunk ebbe?
Eddig ezt tabu témának vélte, de Eloise könnyedén válaszolt:
– Mióta a korábbi tartományfőnöküket elvitték
kényszermunkára, azóta a halálra készül. Nem lehet vele másról beszélni.
– És minden ferences a halálra készül? Nincs köztük egy
normális sem? Mi ez, valami vértanúmánia?
Eloise nem válaszolt, és Lilla folytatta:
– A protestánsoknak miért felel meg az állami irányítás?
Magyarországon miért felel meg a katolikusoknak is? Miért olyan nagy tragédia,
ha az állam beleszól, hogy a felszentelt papok közül ki legyen a vezető?
– Lehet – mondta Eloise –, hogy ez nem is katolikus kérdés,
hanem egy egyszerű székely virtus. Nemzeti küzdelem.
– Ha jól emlékszem a tanulmányaimból, Mátyás valami rokonát
nevezte ki érseknek, aki ráadásul még kiskorú is volt. Így mutatott fityiszt a
pápának. Miért tűrnék épp a román kommunisták, hogy egy idegen test működjön,
amelyik nem akar kiegyezni velük?
– Épp ezt mondom – felelte Eloise –, hogy lehet, ez nem is
egyházi kérdés, hanem nemzeti. A csíki papság csak belekapaszkodik a
katolikusságba, a ferencesek pedig ugye pláne, a többségük székely, és ők
irányítják a rendet, és hamarosan már az egész romániai ellenállást is.
– A csuhát hatósági nyomásra csak levetették – mondta Lilla.
– Van, aki igen, van aki nem. Nem vértanúk akarnak lenni,
csak az autonómiáért mindenre elszántak, s belekapaszkodnak a Vatikánba.
- Valóban így látod ezt Liza? S ezt így el is mondanád
Abelardnak?
Eloise nem válaszolt, s kisvártatva Lilla újra megszólalt:
– Abelard hol van most?
– Zetelakán, de mióta Anaklét átköltözött a nyáron
Szatmárnémetibe, még nagyobbakat ingázik. Úgy tudom, ez is a hatóságok kérése
volt, szóval nem mondanak a ferencesek mindenben nemet, csak azért, hogy nemet
mondhassanak. Abelard nagy békítő emberré vált ott a környéken. Azt mondja, az
az igazi békepapság, amit ő csinál, nem pedig, amire az állam akarja rábírni
őket.
- Hol itt az ellenállás? – kérdezte Lilla.
- Tilos nekik állami nemzetközi kiáltványokat aláírni, noha
a hatóságok folyamatosan ezzel nógatják őket. Az új püspök pedig kiátkozással
fenyegeti az aláírókat.
Hallgattak egy ideig és a munkába temetkeztek, tán jó is
volt, hogy Abelardról beszélgettek, mert ez megint abba az irányba terelte
Eloise gondolatait, hogy mégiscsak az a jobb, amit józanul konstruált meg
gyerekének, és talán a mostani visszavonós elképzelését még említeni is hiba
volt. Hátha mostanában túlságosan az érzelmeire hallgat. Túl sokat foglalkozik Abelarddal,
aki viszont vele keveset.
– S unokatestvéreink bántani akarják-e még Abelardot? –
kérdezte.
– Csak a szája járt a fiúnak – nyugtatta meg János Eloise-t,
aki ekkor lépett be a konyhába, és elkapta a beszélgetés fonalát. Mivel ő is a
családi jelenetnek a tanúja volt, úgy érezte meg tudja ítélni a helyzetet.
– Kenyérkészítés közben csak szép dolgokról volna szabad beszélgetni – mondta Lilla, s nem nézett föl a férjére.
Kép forrása itt.
Folyt. ld. itt.
1. közéletileg informatív és/vagy konfliktust feltáró:   | |
2. sokoldalú, több oldalról megvilágító:   | |
3. tanulságos, sokaknak ajánlható:   | |
4. korrekt és/vagy mentes az érdekeltségtől:   | |
5. egyenlőtlenségre és/vagy igazságtalanságra érzékeny:   | |
6. egyéb közszolgálati értékek: közérthetőség, stílus, igényesség:   |