Eloise unokatestvére

Miközben Abelard feltalálta a cigányok és a székelyek közt a resztoratív mediációt – mert így nevezik manapság ezt a vitarendezési módot –, a saját magánélete körül tornyosuló konfliktust nem tudta megoldani. Azt sem tudta, milyen viták zajlanak a személye körül, noha sejthette volna, hogy Eloise-nak nem lehet könnyű.

Mióta Péterfalváról a terhes ikertestvérek beköltöztek a városba, azóta könnyebben megoldották, hogy ne lássák őket együtt. Eloise elképzelése az volt, hogy ha Abelardot nem sikerül jobb belátásra bírnia, akkor a gyerekét örökbe adja ikertestvérének. Ez esetben jobb, ha az emberek azt hiszik, hogy mindkét gyerek Lillától van. Ezért aztán tartotta magát ahhoz az elképzeléshez, hogy a városban se mutatkozzanak együtt, meg aztán Péterfalváról csak pár kilométerre voltak, könnyen megláthatta volna őket valamelyik falubelijük.

A faluba is hol egyikük, hol másikuk ment a szülői házhoz, de sosem mentek egyszerre. Lovaskocsi mindig akadt, és ha nem volt nagy hó és hideg, gyalog tették meg az utat. A családi hétvégék szokássá váltak, az ikrek közül az egyik lány mindig ott volt. Ha nagyon jó megfigyelő lett volna valaki, annyi különbséget fedezhetett volna fel, hogy mikor Eloise volt otthon, akkor János csak elkísérte, aztán elment.

– De mi az Istent csinálhatnék? – kérdezte az apa. A konyhaasztal körül ültek, Lilla, az apa, János és egy igen nyurga fiatalember, aki az apát faggatta. Az unokatestvér épp azon volt felháborodva, hogy az apa nincs felháborodva.

Eloise anyja valahol igazat adott a testvére fiának, már ami az apa tehetetlenségét illette. Ő már inkább csak kesergett. Házasságuknak abban a szakaszában voltak, amikor az asszonyok már egész biztosak abban, hogy férjük nem teljes értékű ember. Megvonta szeretetét az urától, ami az apában a fölöslegesség érzetét keltette. Ő is megvonta gyöngédségét az asszonytól, ám ezt a kölcsönös szeretetmegvonást hosszú távon mégis az asszony viselte jobban, ő nem volt fölösleges. Eloise anyja kezdett torkig lenni a gondoskodással, melyet a családja igényelt tőle. Most is ő állt egyedül a sparhelt mellett, hogy lesse, kinek mire van szüksége, és ezt mindenki természetesnek vette. Nem érezte még magát nagymamának, bár tisztában volt vele, hogy hamarosan újra rengeteg feladata lesz, ezzel szemben az apa nem látta tragikusan lányai helyzetét. Azt viszont érzékelte, hogy ez a fiatal nyikhaj gyerek is számon kér tőle valamit, mintha az ő dolga volna, hogy Eloise életét elrendezze. Különösen az idegesítette, hogy a felesége mozdulatai tükrözték a fiatalember vádaskodó gesztikulálását.

– Ki kéne herélni az ilyen gazembert – mondta az unokatestvér –, akkor megtanulná, hogy hol lakik a jóisten.

– Nem kéne így beszélned – fogta kérlelőre Lilla. – Aztán kinek mi haszna volna ebből?

– És ugyan miért nem lép ki a papi szolgálatból az a híres Balázs Abelard páter? Most, hogy a vallásos világnak úgyis vége. Ugyan mit veszíthet?

– Eloise azt mondja, hogy a papokat sorban viszik el, és hogy rá is sor fog kerülni, s hogy ezért nem akar rendes családot alapítani – magyarázta Lilla.

– Épp ezért kéne rendes családot alapítania – vetette ellen a fiú, és saját logikáját megkérdőjelezhetetlennek tartotta:

– Legény, katona, pap odamegy, ahol kap – mondta megvetéssel. – Ez az ember felelőtlen, kihasznál másokat, élősködő, önző, élvhajhász, álszent kurafi.

– Nem feladatom megvédeni azt a papot, de a lányom nem így nyilatkozik róla, ezért az én házamban ilyen beszédet nem engedek. Örömmel látunk itt, de ha folytatod, le is út, fel is út, fiam.

– Én sem hiszem, hogy mindenben igazad volna – tette hozzá János halkan. – Az a pap nem rossz ember.

Az unokatestvér az apai szigortól meghunyászkodott, de János szavait meg se hallotta. Témát váltottak, de a feszültség nem oszlott el a levegőből. Az apa csak tekintéllyel, fenyegetőzéssel tudta megfékezni felesége rokonait, mert a fiatalember nem volt egyedül a véleményével.

Ami az asszony és a közte lévő viszonyt illette, még megkívánta a feleségét olykor, de már a vicceivel nem volt rá hatással. A gondolatai már nem jutottak túl a megszokás falán, s sejtette, hogy a felesége elégedetlensége vele és a világgal innen származik. Most sem értette, hogy képes Eloise-zel szemben is ilyen kegyetlen lenni, hiszen Eloise szerette azt az embert.

A tűz halkan pattogott, az unokatestvér meg arra gondolt, hogy micsoda egy tehetetlen családba került. A papokat se szívelte, s az Abelarddal szembeni elnéző magatartást sem értette, szerinte a becsület azt követelné, hogy kasztrálják azt a szentfazekat. Komolyan mondta, amit mondott, szívesen a tettek mezejére lépett volna. Általában is úgy vélte, a papok mestersége abból áll, hogy a túlvilággal rémítgetik a népet, s mindezt csak azért, hogy kenyérhez jussanak. Az ő családja evangélikus volt – csak az apja volt katolikusnak keresztelve –, de alapjában véve nem a felekezeti különbözőség szította gyűlöletét, sokkal inkább az a hite, hogy az ész a dolgok elrendezője, és hogy a kiváltságoknak egyszer s mindenkorra véget kell vetni, legyen az úri jellegű, vagy papos. Ő volt itt a modern baloldali fiatal, s a többiek a számára olyanok voltak, mint a múltból itt felejtett árnyak.

Kép forrása itt. 

Folyt. ld. itt. 

---

---