P. Boros Fortunát ferences rendházfőnök

Kaptam Erdélyben jártamkor – Páter Pap Leonardtól – A/5-ös pauszpapírra gépelt, pontosabban arra sokszorosított ferences  életrajzokat. Mára ezek az interneten is megtalálhatók. Tizenhárom részletes életrajzot őrzök, de nincs közöttük Boros Fortunáté. Ha az interneten kutatunk utána, más ferencessekkel szemben, nem életrajzi adatok jönnek fel róla, hanem az általa írott könyvek, s a róla elnevezett intézmények. Zetelakán a róla elnevezett iskola előtti vitrinben olvashatók az életrajzi adatai.

Azt persze nem tudhatjuk ma sem, hogy Fortunát a békés hely keresése, netán menekülés végett maga választotta-e Brassót, vagy pedig a Káptalannak engedelmeskedett. Utóbbi még sem valószínű, mert a Káptalan döntései egy szerzetes felett nem lettek volna jogszerűnek, rendházfőnökként pedig magát oda küldte, ahová akarta.

A vatikáni játékszabályok szerint a szerzetesrendeknek teljes önállóságuk van. Ha a pápa elfogadta egy szerzetesközösség működési rendjéről szóló dokumentumot, attól kezdve a helyi világi papságnak nincs felettük irányítási joga. Amennyiben tehát a Káptalan ki akarta jelölni Fortunát páter tartózkodási helyét, úgy az állami logikának engedelmeskedett volna, hiszen e szerint nem is léteztek a ferencesek.

Fortunátot Brassóba érkezése után nem sokkal elvitték a Duna-csatorna építésére, kényszermunkára, így már nem tudott bekapcsolódni a földalatti mozgalomba. Egy parasztember beszámolója szerint csak annyi volt a bűne, hogy figyelmeztetett néhány békepapot arra, hogy engedelmeskedniük nem az államnak, hanem az Egyháznak kell. Valószínűbb azonban, hogy a hatóságoknak ürügy kellett arra, hogy a rendet lefejezhessék. Fortunát sodródott rendtársai hősies kitartásával, s ha már így alakult, támogatta is őket. A háború idején is mindig igyekezett kihozni a lehetőségekből a maximumot, de Anaklétnál jóval nehézkesebb, lassúbb és bizonytalanabb alkat volt.

 Arra energia, hogy Fortunát köré is egy koncepciós pert tervezzenek, nem volt. A koncepciós perekben, mint amilyenre Márton Áron is várt, a forgatókönyvek megírásában az oroszok is részt vettek. Később a nemzetközi szintre emelt összeesküvéselméletek gyártásába belejött az összes kommunista ország, Boros Fortunát esetében azonban nem bíbelődtek ilyesmivel.

1950 amúgy is egy olyan év volt, mikor beindultak a gyárak és az állami beruházások, és nem volt elég munkáskéz. Romániában épp ezért például megváltozott a németekkel szembeni politika. Addig próbáltak megszabadulni tőlük, ettől kezdve viszont nem kitiltották őket az országból – vagy nem engedték vissza a hadifogságból hazabotorkálókat –, hanem elvitték őket munkatáborokba.

Eloise apjának és Péterfalva német és szász lakóinak szerencséje volt abból a szempontból, hogy amúgy is gyári munkásként dolgoztak, és szükség volt itt a papíripar fenntartására, melyet még a két háború közt a németek hoztak létre, őket tehát nem bántották. Sokakat viszont igen. A munkatáborokba nemcsak németeket vittek, hanem köztörvényeseket, vagy politikailag nemkívánatos elemeket, a rendszer ellenségeit. Az eleinte hazafiúi lelkesedéssel jelentkező fiatalokat ki kellett egészíteni az osztályellenségekkel, s Romániában jól jött a projekt a nemzetiségi kérdések reménybeli megoldásához is. Egyes adatok szerint a több évtizedig tartó, időnként szünetelő, majd újrainduló munkálatok kényszermunkásainak 75%-a magyar volt. Ide már protestáns felekezetek lelkészei is kerültek, többnyire Boros Fortunáthoz hasonlóan, bírósági ítélet nélkül. A besúgók jelentettek fel olyan embereket, akiket az egyre cizelláltabb, erre kialakított jogszabályok segítségével azonnal kényszermunkatáborokba lehetett internálni. Csak így lehetett pótolni az állandóan hiányzó munkaerőt. A szocializmusban elég volt valakit közveszélyes munkakerülőként elfogni ahhoz, hogy az illető nevelési célból a Duna-deltában találja magát, de hasonlóképp elegendő volt az 50-es években a Szabad Európa rádió hallgatása is, valamint sok börtönbüntetését letöltő is itt kötött ki. A szörnyű állapotokról a nemzetközi közvélemény az Amnesty Internationaltől szerezhetett tudomást a 60-as évektől. Az 50-es években viszont még nem volt a sztálini rendszerekkel szemben semmiféle kontroll, mégis az úgynevezett adminiszratív alapú internálási rendszert – melyet a Securitate irányított – Sztálin halála után, 1954-ben eltörölték.

A rabok féken tartására őrtornyok épültek, de akadtak patyomkinfaluhoz hasonlatos megoldások, hiszen amikor propagandafilmeket forgatta, újságírókat vártak, vagy csak a kormány tagjait, akkor számukra a „boldog parasztok építik a csatornát” képet kellett kialakítani. Arra az időre a foglyok jó részét távolabb vitték a reprezentatív eseménytől, néhány őrtornyot pedig lebontottak. Valójában a foglyok rettenetes hőségben, maláriafertőzésnek kitéve, talicskával hordták a földet. Mindez inkább a nácik és Sztálin „megoldásaira” emlékeztetett, mint az ókori rabszolgaságra, mert az ókorban valamelyest mégiscsak értéknek számított az a rabszolga, amelyik tudott dolgozni, de ezek a táborok hallgatólagosan és a közvélemény szemében is haláltáborokká váltak: a céljuk épp az volt, hogy a rendszer ellenségei meghaljanak.

Akiket elvitt a „meseautó”, azokat láncban, túlzsúfolt vagonokban szállították tovább. Olyanok dolgoztak itt, akiket a párt szíve szerint azonnal likvidált volna. A kommunisták rájöttek arra, amire a nácik nem, nevezetesen, hogy nem kell utasításba adni a gyilkolást, nem szükséges gázkamrás munkatáborokat létesíteni, melyek aztán túlterhelik még az őröket is. Elegendő csak rossz körülményeket biztosítani a rabtartóknak, és hagyni, hogy az unalomban és kétségbeesésben önmaguk szórakoztatására szárba szökkenjen a gonoszság. A gyilkolás itt nem vált üzemszerűvé, a „hatékonyság” nem volt olyan nagy, ezzel együtt azonban a rendszer két legyet ütött egy csapásra: nem volt, mint a náciknál, ellentmondás a munkateljesítés és a megsemmisítés közt. Ott néha összezavarodtak a tisztek, hogy melyik a fontosabb. Itt világos volt, hogy a feladat a csatorna építése, a halálesetek csak melléktermékek, ámbátor üdvözlendők.

A táborok túlzsúfoltsága, az ételek rossz minősége, a tisztálkodási lehetőségek korlátozottsága járványokat eredményezett. Boros Fortunát tüdőgyulladást kapott, magas láza lett, és teljesen legyengült. Ez az őröket itt nem érdekelte, míg börtönben kapott volna orvosi ellátást. Sokat persze nem gyógyítottak ott se, hiszen elég kevés eszköz állt a rendelkezésre, de néha az udvari séta, a könnyített munka, a nagyobb adag étel felírásával a doktorok megmentettek emberéleteket.

A nagyobb zsúfoltságon és rosszabb körülményeken kívül más különbségek is adódtak a börtönökhöz képest. A börtönbüntetéseknél a politikai foglyok 10-20-25 éves ítéletei önmagukban is tiszteletet parancsoltak, itt nem voltak ilyen hosszú időtartamok, mindenki többé-kevésbé hasonlóval számolt. Az őrök rettegtek a politikai foglyok szökésétől, és sokkal nehezebben tudták megakadályozni, ami miatt felelősségre vonhatták őket. Az általánosan elfogadott vélekedés az volt, hogy azért kell a rabokat éheztetni, hogy ne tudjanak elszökni. Az őrök még azt a fejadagot sem engedték odaadni, ami elő volt írva. Igyekeztek értékesíteni az elvett ételt. A foglyok a papírjaikon – szemben a börtönökkel – mind köztörvényesként voltak feltüntetve, így a táborokban besúgókat kellett alkalmazni, hogy a „munkafelügyelők” számára kiderüljön, ki miért van itt valójában, kire kell jobban vigyázni. Az őrök nemcsak érzékelték, hogy szabad a pálya a kegyetlenkedéshez, de külön fejtágítást is kaptak arra vonatkozóan, hogy milyen végtelenül veszélyes emberekre, hazájuk ellenségeire vigyáznak. Vagyis az uszítás –jó néhány nyugodtabb börtönnel szemben – itt folyamatos volt. Végezetül, szemben a börtönökkel, itt három évet nem lehetett túlélni, ami feketén-fehéren mutatja koncentrációs tábor voltukat[1].

Fortunát itt is igyekezett megmaradni papnak. Egy este, mikor mindenki fáradtan a priccsén hevert, ő kinézett az ablakon, és gyönyörűnek látva a naplementét, javasolta a többieknek, hogy menjenek ki a barakk elé. Mind kimentek, és csöndben, gyönyörködve nézték az eget. Fortunát elmondott egy imát románul, s míg beszélt, a többiek is összekulcsolták a kezüket. Aki tudta a szöveget, vele mondta.

A rabok nem veszítették el a személyiségüket, és nem veszítették el az esztétikai érzéküket sem, bármennyire el voltak csigázva. Volt, aki gondozta a nála elesettebbet, de alapvetően a gyengeség mégis kiszolgáltatottá tette a beteget a rabtársaival szemben. Élelmüket akarták elkérni, rábeszélve őket, hogy nekik már úgyis mindegy, vagy másként bántották őket. A gyengeség a lehető legnagyobb kockázattá válik minden koncentrációs táborban. Ha egy rab elcserélte az ételadagját cigarettára, a többiek tudták, hogy feladta, és hamarosan meg fog halni, őt már érdemes megkörnyékezni. Hogy valaki az életet választja, vagy az élvezetet, a normális hétköznapokban nem szokott egymást kizáró tényező lenni, de a táborokban igen.

Az őrök többsége nem viselt fegyvert, de még csak megkülönböztetett ruházatot sem. Látszólag ugyanolyanok voltak, mint a foglyok, csak persze nem olyan piszkosak. Nem is őrök voltak hivatalosan, hanem munkavezetők, munkafelügyelők, ahogy a fekete autókat, melyekbe az elvitelre szántakat tették, sem halálautónak, hanem „meseautónak” nevezték. Ám a valóságban éppúgy élet-halál urai voltak az őrök, ahogy a nácik. A barbárság az eszköztelenséggel párosult. Mikor megláttak egy foglyot, aki már nem tudott lépést tartani a többiekkel, a nácik egyszerűen lelőtték, itt azonban nem volt a munkafelügyelők kezében fegyver. Az engedéllyel ide látogató újságírók sem láthattak az őrök kezében fegyvert, de a jeltelen tömegsírokig sem vitték el őket soha.

Mikor Fortunát lerogyott a sárban, egy őr (munkafelügyelő) ráordított – románul, mert minden más nyelven történő megszólalást büntettek –, hogy szedje össze magát. Fortunát nem válaszolt, nem volt mit mondania, a láztól egyébként se maradt ereje még a beszédre se. Az őr a fogoly a lapátjára mutogatott, hogy azonnal vegye fel, és tegye a dolgát, ha jót akar.

– Ti hamarosan kiszabadultok – mondta az őr –, de mi itt maradunk. Dolgozz, kutya, ha élni akarsz. Mikor erre sem jött semmi válasz, maga vette fel a lapátot, és teljes erejéből a pap fejére csapott, aki azonnal elveszítette eszméletét, és többet magához sem tért. A testét eltüntették a rabszolgák számára rendszeresített tömegsírban[2].

---

---