Abelard békít

Zetelakán ketten szolgáltak. A másik pappal Abelard nem találkozott, elosztották egymás közt a munkát. Itt nem lévén rendház, a ferencesek is csak úgy tették a dolgukat, mint a világi papok. Ezért aztán jóval kisebb lelki élet volt Zetelakán, mint a kevesebb embert számláló Mikházán. Legalábbis addig, míg Abelard fel nem csapott itt békítőnek.

Kitüntetett szerepe lehetett volna a településnek azért is, mert innen származott az erdélyi ferencesrend jelenlegi tartományfőnöke, Boros Fortunát. Őt folyamatosan zaklatták azóta, hogy Márton Áronnal közösen tartották a csíksomlyói búcsút. Nem tudott a régi hatékonysággal dolgozni, Zetelakára pedig pláne nem tudott figyelni. Áthelyezte saját székhelyét Kolozsvárról Brassóba, de ez se igazán segített rajta, ezért az önfelszámolásra nem hajlandó pátereket Fortunát kénytelen volt a sorsukra hagyni. A maga részéről úgy védekezett a hatóságok zaklatásával szemben, hogy az emberek a gyerekeiknek se szabhatják meg, miként öltözzenek, akkor ő, hogy mondhatná a ferences csuhát önként felvevő férfiaknak, hogy vessék azt le. De nem segített rajta ez sem, ahogy írásai is inkább csak bajt hoztak a fejére.

Komoly történészi munkásság állt már mögötte, s a hatóság szemét több minden piszkálta. Egyrészt benne látták a ferences rend makacsságának okát, másrészt értelmiségi státusával se szimpatizáltak túlságosan. Abelardnak kellett hát pótolnia Fortunát Zetelaki hiányát, és tette is a dolgát becsülettel. Nem számíthatott arra, hogy ebből a tartományfőnök bármit is megtud, pedig a kis helyi konfliktusok éppolyan emberpróbálók tudtak lenni, mint az országosak, egy páter renden belüli helyzete pedig sokban függött attól, hogy tartományfőnöke mit gondolt róla. (Fortunát későbbi sorsát a következő fejezetben meséljük el.)

Történt a tél beálltának elején, hogy egy cigányember lépett be a gyóntatófülkébe. Letérdelt, ahogy illik, és el kezdte ö is mondani, mikor gyónt utoljára – hát még első áldozása idején –, s hogy azóta mennyit vétkezett. Abelardnak sokszor kellett megoldania szerelmi ügyeket, s bár a rácsos ablakon keresztül a férfiból nem sokat látott, mégis érezte, hogy igazi lelkiismeret-furdalása a gyónónak nem azért van, mert megcsalta az asszonyát, hanem mert szeretőjének további sorsát nem tudta miképp egyengesse.

– Atyám, a férfiember lerakja ugye a kalapját ott, ahol jár – mondta, ami alatt azt értette, hogy a férfitől nem elvárható a hűség. E határozott „erkölcsi” hozzáállását fölösleges is lett volna megpróbálni megingatni az Egyház tanítása szerint, s álságos is lett volna mindez Abelard részéről, abban viszont látott fantáziát, hogy segítse az embert szeretője sorsának elrenezésében.

– S van-e a lánynak más udvarlója? – kérdezte Abelard, aztán meg azt, hogy milyen az az udvarló, tud-e arról, hogy a lány már nem szűz, és hogy a férfi a szeretője – a végén aztán csak kibontakozott a történet, meg az, hogy olyan nagy baj nincs is. Később otthoni magányában Abelard azon tűnődött, hogy ő a cigányemberrel ellentétben nem tudja Eloise-t útjára indítani. Mert van abban valami megnyugtató, ha a férfiember megtanítja „szeretni” a nőt, s aztán az a nő valaki mást boldoggá tehet, de Eloise számára lehetséges-e ilyen továbblépés? S amit még nehezebb volt beismerni – bár a kérdést csak feltette –, hogy egyáltalán akarja-e, hogy Eloise továbblépjen? Nem sokkal önzőbb-e, mint a cigányember, s emiatt sokkal bűnösebb is? Abelard is akárcsak Anaklét egy folyamatos önvizsgálatban élte az életét.  

A cigány férfi összhangot találva vele, ekkor számolt be arról a gondjáról, ami aztán megváltoztatta Abelard zetelaki szolgálatát, s népszerűvé tette a falusiak közt. Nagyon ellenségessé vált a helyzet a cigány ember két nagykamasz rokona és a székelyek közt. A mezőgazdasági idénymunkák végén – ezt jól tudta Abelard – mindig több konfliktus bontakozott ki. Az embereknek a munka befejeztével több idejük maradt egymásra, de még nem gubóztak be, nem vette el az energiáikat a hideg elleni védekezés. Az ilyen konfliktusok nem egyik pillanatról a másikra alakultak ki. Felhalmozódó feszültségek végeredményei voltak, s külön energiák kellettek ahhoz, hogy ezzel kezdjenek foglalkozni a népek. A falu szélén lakó cigány fiatalok eleinte még csak hangoskodtak, és csak azzal provokálták a többséget, hogy nem tartották be a szokásokat. Később italozások, kocsmai verekedések, provokációk, majd megfélemlítések és lopással gyanúsítások történtek. A székelyek a kérésektől eljutottak a megtorlás megtervezéséig. Erről a konfliktusról számolt be a gyónó, mintegy segítséget kérve.

Abelard ettől kezdve magában cipelte a megoldásra váró kérdést. Most, hogy tudta, falujában verekedésre készülnek, nem tehetett úgy, mintha ezzel neki nem volna dolga. Mikháza felé motorozva egy ízben azon gondolkodott, mitévő lehetne. Jól be kellett öltöznie, mert napközben tíz fok alatt volt a hőmérséklet. Egy stratégiát eszelt ki. Először a cigánycsaládhoz kopogott be. A két renitens fiút nem találta otthon.

– Tán nem valami csínytevésen törik megint a fejüket? – kérdezte a háziaiktól, akik sűrű dicsértessék a Jézus Krisztussal üdvözölték. Templomba ugyan nem jártak, de Abelard tudta, hogy istenfélők, és nem is kellett csalatkoznia abban, hogy a fenyegetés megteszi a hatását. Krisztus képe ott volt a falon. ahogy szinte minden falusi házban, ahol Abelardnak dolga akadt. Az asszony azonnal jajveszékelni kezdett, pedig a java még csak ez után következett. Abelard elmondta nekik, hogy a falusiak egy csoportja arra készül, hogy felgyújtják éjszaka a házukat, s mindegy nekik, hogy az egész család bennég-e, de addig nem tágítanak, míg vagy meg nem halnak, vagy el nem takarodnak a faluból. Ez aztán még a túlvilági fenyegetésnél is ijesztőbb volt, s a cigány család tudta, hogy Abelard nem a levegőbe beszél.

– De hát mi jó emberek vagyunk – sikongatta a cigányasszony. – Mit vétettek ezek a kicsik – mutatott a számtalan gyerekre –, hogy rajtuk is bosszút akarnak állni.

Abelard megígérte, hogy felkeresi a falusiakat is, de hozzátette, hogy mindez csak úgy lesz elsimítható, ha ő nem csak közvetít. A falusiak nem fogják elhinni, hogy a két cigány fiatal megváltozik pusztán azért, mert Abelard ezt ígéri nekik. Itt már komolyabb tárgyalásokra van szükség.

– Mit javasol az atya? – kérdezte a cigányasszony férje elsőként megszólalva, s Abelard neki válaszolt, mert láthatóan ő döntött a dolgokban.

– Megpróbálom elérni, hogy leüljenek beszélgetni magukkal a falusiak közül azok, akikre hallgatnak a többiek. Köztük lesznek rejtve a merénylettervezők. A maguk két fiának is ott kell ülni ebben a körben. Az Isten háza megfelelő hely lesz.

– Azok a bestiák nem akarnak majd jönni, már rég nem hallgatnak az apjukra semmiben – vetette ellen az asszony a két nagyfiára utalva.

– Márpedig, ha nem jönnek, akkor itt gyújtogatás lesz – mondta Abelard.

– Jaj szűzmáriaidesanyám – volt a válasz, de Abelard már úgy érezte, jó úton halad. Ahogy sejtette is, nehezebb dolga a falu kemény magjával lett. Velük nem fenyegetéssel operált. Először a békesség fenntartása mellett érvelt, kérlelte őket, hogy térjenek el a szándékaiktól, nehogy aztán emberélet legyen az ára. Meg is említette, hogy az önbíráskodás miatt majd börtönbe kerülnek, de ahogy sejtette, ez semmit sem használt.

– A rendőrök úgy se derítik ki, kik voltak, azt fogják hinni, a ház magától égett le. Előfordul az ilyesmi – hangzott az ellenérv.

– De aztán meg kell ám gyónnotok ezt a templomban utóbb, mert az ilyen gyilkosság halálos bűn – érvelt Abelard.

– Aztán miért lenne ez gyilkosság?

– Márpedig ez az – mondta Abelard.

Másnap újra felkereste a hangadókat egyenként mind, és mindegyiknek ugyanazt mondta:

– Te értelmesnek látszol, beszélj a többiekkel, hogy valami mást kell kitalálni, hogy megoldás szülessék.

Visszatért a cigány családhoz. Kérte, hogy jószándékuk jeléül jöjjenek vasárnap misére, még akkor is, ha a két renitens fiú nem tart velük. Hetek múltak el, és a gyújtogatni akaróknál épp csak annyit ért el, hogy az akciót későbbre halasztották, noha az ő otthonaikban is ott lógott egy Krisztus kép vagy egy kereszt. S mégvalami minden házban volt: a szülők házasságát megörökítő fénykép. Ez különös érzéseket váltott ki Abelardból, mert minden ilyen fénykép az elmúlásra emlékeztette, hiszen a házasok már rég nem úgy néztek ki, ahogy kinyalva és mosolyogva vagy komolyan a kamerába néztek. Ha Eloise-ról és róla volna ilyen kép, ők is az idő játékszerévé válnának, gondolta.

 A legelszántabb bajkeverőket kezdte el látogatni, és nem átallott könyörögni nekik. Az egyiknél a fiatal feleség megdöbbent, mikor a szobába lépett, mert Abelard ott térdelt a férje előtt, és úgy imádkozott, hangosan kérve Istent, hogy térjenek jobb belátásra.

A fiatalasszony nyilván kifaggatta ezután a férjét, hogy mire is vélje a jelenetet.

Miután úgy érezte Abelard, kellőképp hajlanak már a gyújtogatni akarók a békés megoldásra, nekik is elárulta azt az elképzelését, amit már korábban elmondott a cigány családnak. A gyújtogatni akarók közül akadt egy család, ahol a nagypapának fel kellett adni az utolsó kenetet, s azon nyomban meg is halt. Másnap a kántorral együtt ment a halottasházhoz, s addigra a halottat megborotválták. De nem a halott szobájában imádkoztak, hanem, ahogy illendő, a mellette lévőben. Csak az ajtót nyitották ki a két helység között. A nők benn a lakásban kerestek helyet maguknak, és úgy figyelték a szertartást, a férfiak az udvaron beszélgettek csendesen, cigarettáztak. Távozáskor Abelard eldiskurált velük a cigány–magyar helyzetről. Kérte őket, hogy válasszanak ki maguk közül 8-10 családot, akiket sérelem ért, és legyen közöttük olyan is, aki a gyújtogatást tervezőket képviselni tudja. A másik oldalon ott fog ülni a két renitens cigány fiú, és hasonló arányban az ő családtagjaik, barátaik. A beszélgetésen jelen lehetnek mindazok, akiket érdekel az ügy. Így is történt. A templomot jó előre kifűtötték, az első padokat kiszedték, átrendezték, hogy a két tábor körben, egymással szemben tudjon helyet foglalni. A sekrestye kicsi lett volna, meg aztán az esemény nem zártkörű volt, a többi padba az érdeklődőket várták. A templomban még ilyen esemény nem fordult elő. Sokan azért nem jöttek el, mert azt gondolták, valami térítéses dolog lesz, de akik ott voltak a halottas házban, mind eljöttek.

Abelard először felállította a játékszabályokat. Ki-ki elmondhatta az álláspontját, a sérelmeit, de elmondhatták a két csirkefogónak kikiáltottak ismerősei is, hogy miben tartják a fiúkat értékesnek, miért kedvelik őket, miért aggódnak értük. Az elkövetett sérelmek jóvátétele felé terelődött a beszélgetés második fele, s mintegy két óra után úgy tűnt, hogy gyújtogatás nélkül is megoldódik a kérdés, és hogy a közösség vissza tudja fogadni a két fiút is, ha vállalják a sértett családoknál különböző feladatok elvégzését. A jóvátételi lista oly hosszúra nyúlt, hogy Abelardnak be kellett menni a sekrestyébe néhány üres lapért, és gondosan fel kellett írni, kinél mit vállalt a két fiatal. Barátaik is segíthettek a munkában, kiválthattak néhány feladatot. Mindezzel tulajdonképpen visszaállt az alaphelyzet, a cigányok a házaknál segítettek a legkülönbözőbb munkákban. Ismerős volt tehát mindannyiuknak a felállás. Az újdonság csak annyi volt, hogy ez most papíron, listán előretervezetten került eléjük, s ahogy a lista túl hosszúra nyúlt, Abelard felvetette, hogy tudnak-e ezért a székelyek valamit fizetni is.

Mikor megindult a felajánlás, rögtön beindult volna az alkudozás is, ha nem figyelmezteti Abelard a cigányokat, hogy itt most nem üzletről van szó, s ne feledjék, a jóvátétel az jóvátétel. Hasonlóképp Abelardnak később is állandóan figyelnie kellett, hogy mit húzhat ki a listáról. Nos, ezt a munkafelügyelői feladatot már nem szívelte, de az egész folyamattal elégedett volt. Nem is tudta, hogy maga is felfedezte azt az eljárást, amelyet az indiánok már régóta ismertek. Hálájuk jeléül aztán a cigányok éppúgy hozták a húsvét utáni tiszta kalácsot, hogy szentelje meg, ahogy a székely asszonyok.

– Aztán minden morzsályára mostantól vigyázni – mondta nekik Abelard.

Hamar elterjedt, hogy Abelard képes a bosszúálló háborúskodásoknak véget vetni. Abelard pedig minden sikeres akcióját azzal zárta, hogy minderre nem lett volna lehetőség az Úr Jézus segítsége nélkül, és ne felejtsenek el majd eljönni a templomba meghallgatni a heti igét, és az ő prédikációját. Ám ennél több vallásos elemet sosem tett abba a majd fél tucat etnikai és nem etnikai természetű ügybe, melyet 1950 telén és tavaszán a környékbeli falvakban sikerült megoldania.

Más béketeremtő akciója Abelardnak korántsem volt ennyire átgondolt, ám hordereje meghaladta a fentieket. Mikor Zetelakára a TSZ-esítési programmal elértek az agitáló kommunisták, puskaporos lett a levegő. A pártnak nehéz dolga volt, mert a szovjet modell bevezetése ott, ahol nem voltak nagyobb paraszti jövedelmek, azaz a „kulákok” messze nem voltak olyan gazdagok, nem lehetett megosztani a társadalmat úgy, ahogy a többi szocialista országban az sikerült. Az agitálás a székelyeknél nem működött, a nem létező „kulákokkal” szemben nem lehetett hangolni a tömegeket. Az asszonyok adták ki a férfiaknak az utasítást, hogy álljanak a sarkukra, és ne hagyják elvenniük, amijük van. Nem igazán bíztak az asszonyok a kommunisták ígéreteiben, hithű katolikusok voltak, és nem csak családi vagyonukat védték, de magukévá tették a papok ellenérzéseit is.  

Abelard épp vetette le a miseruháját, mikor odakintről hangoskodás ütötte meg a fülét. A pártitkár a templomhoz jött, és az ő prédikációján feldúsuló tömeget igyekezett maga köré gyűjteni. Ám az emberek nem azért állták körül, hogy hallgassanak rá. Mikor Abelard kilépett az ajtón, azt látta, hogy a hívek a párttitkárt rugdossák, a férfi ki se látszott a gyűrűből. Abelard ahogy csak tudott, ütött-vágott, küzdötte magát a gyűrűn keresztül a párttitkárhoz, hogy kimentse. A saját híveit verte, de még időben érkezett. A férfit aztán felnyalábolta és bevitte magával a sekrestyébe. Adott neki pálinkát és valamit, amivel megtörölhette vérző fejét. Kimenve a hívekhez, akik még mindig lincshangulatban voltak, a következőket mondta:

– Nektek nincsenek gyerekeitek meg feleségetek? Észnél vagytok? Ha ennek az embernek itt baja esik, jönnek és felégetik az egész falut.

Nagy nehezen sikerült észhez téríteni az embereket. A TSZ-esítés így meghiúsult Zetelakán. Máshol a hatalom leállította, mert a parasztok panaszos leveleket írtak Bukarestbe arról, hogy miképp megy a beszolgáltatás, milyen kegyetlenkedések történnek, és hogy ennek nem lesz jó vége. A hatalom erőszakfölényben lévén nem kívánta szó nélkül hagyni a Zetelakán történt párttitkárverést, de nem is tudott mit kezdeni azzal, hogy épp a helyi pap mentette meg az elvtársat. Abelard paptársát vitték el, s hogy milyen meggondolásból, mikor ő ott sem volt az esetnél, nem is teljesen világos. Talán az volt Abelard szerencséje, hogy megmentette a kommunista agitátort, máskülönben kivégzik őket. Így viszont nem akarták az embereket provokálni azzal, hogy azt a papot viszik el, aki kiállt a kommunista propagandista testi épségéért.

S ne feledkezzünk meg még egy eseményről, mely ekkor történt Zetelakán. Rövidke epizód volt, szót sem érdemelne, de mégis sokat elárul Abelardról. Az egyik gyóntató napján egy leány jött hozzá, és nem mást gyónt meg a lány, mint Abelard iránt táplált romantikus érzelmeit. Azt kérdezte a gyónás végén, hogy ez a vonzalom bűnösnek számít-e. Abelard megnyugtatta, hogy nem, de azt is közölte vele, hogy nála többet nem gyónhat. Minderről úgy gondolta, helyesen járt el, a leányt olyan sínre rakta, ami után már jól fog haladni a maga útján.

Alaposan megnézte a csinos arcot és a vékony derekat. Később a lány hangját is fel tudta idézni, amit szintén vonzónak talált. Ahogy a lányt helyre tette, úgy bicsaklott meg ő maga. Imádkozni kezdett. Imáiba azt foglalta, hogy nem elég, hogy Eloise a szeretője, még más lányt is elcsábítana? Hát milyen ember ő? – Emiatt már bűntudatot érzett. Aztán imái meghallgatásra találtak, mert a lányt nem látta később. Csak néha bukkant fel a miséjén, de az sem számított, elmúlt a kísértés. Azért kellett erről az esetről beszámolnunk, hogy lássuk, Abelard tudott bűntudatot érezni amiatt, hogy pap létére vonzalmak támadnak benne, de ami különös, hogy nem érzett ilyesmit Eloise miatt. 

Kép Zetelaka

Foly. ld. itt. 

---

---