Abelard gyónni akar

Abelard a Miatyánk szövegét magában gyakran úgy imádkozta, hogy „ne vígy minket több kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. Csak a „több” szót szúrta bele, mert bár Isten maga a tökéletesség és a jóság, mégis Eloise-t Isten által küldött kísértésnek tudta be. Biztos van vele az Úrnak valami célja, gondolta, és a fő próbatételt abban látta, hogy Eloise eltántoríthatja a ferences rendtől, s lehet, épp ez az a pont, ahol képesnek kell lennie arra, hogy nemet mondjon. Ez Isten próbatétele igazán, s nem az, hogy szereti Eloise-t. De vajon egyetértene ezzel az értelmezéssel Anaklét? Lelkivezetőjének esetleges elítélő álláspontja igencsak aggasztotta, ezért készült arra, hogy gyónás keretében ossza meg vele a gondjait.

Abelardnak azonban a gyónása sem sikerült. Egy katolikus, ha bűne alól nincs feloldozva, nem áldoz, és ilyenformán még misézéskor sem veheti magához az ostyát, mely nem más, mint Krisztus teste. Az áldozás feltétele, hogy a lelkét megtisztítsa, melyhez felülről kell feloldozást kapnia. A feloldozás formális feltétele a gyóntató áldása, ám a gyóntatót is kötheti valami, mégpedig az, hogy lássa a gyónón a bűnbánatot. A katolikus hívők elmennek a paphoz gyónni, aki ritkán jóvátételre, máskor csak néhány ima elmormolására „kényszeríti” a hívőt, de nem ez a lényeg.

Hogy mi a bűn, azt az egyén lelkiismerete határozza meg, aminek terelgetését a lelkivezető végzi. S pont e tekintetben sejtette Abelard, hogy Anaklét számára az ő viszonya Eloise-zal bűnös, s nem lett volna egyetlen katolikus pap sem, aki belátja, hogy neki erre a szerelmi viszonyra külön engedélye volna. Ezzel Abelard is tisztában volt, s ha külön véleménye is volt, a határvonalat, hogy feloldozás híján magáhozvegye az oltári szentséget ő sem lépte át. Az, hogy Krisztus testéből sosem evett, feltűnhetett annak, akivel együtt misézett. Szerencséjére azonban mindig úton volt.

Nem volt mit tenni, s mivel Abelard arra számított, hogy Anaklétot köti a gyónási titok, nem mondhatja el másnak e viszonyt, ha gyónás keretében adja át a titkát, meglepte a páter reakciója. Anaklét Abelard gyónását nem fogadta el gyónásként. A gyónás sosem baráti beszélgetés, inkább olyan, mint a hagyományos apa-fiú kapcsolat. A fiú szokott az apától tanácsot és útmutatást kérni, nem fordítva. Az apa pedig nem osztja meg saját gyötrelmeit és kételyeit a fiával.

– Már több mint fél éve, hogy utoljára gyóntam, azóta a következő bűnöket követtem el… – kezdte Abelard, majd rögtön rá is tért szerelmi viszonyára Eloise-zal, és még azt is hozzá tette:

– De akáhogy is nézem, szüzességi fogadalmam megszegése miatt mégsem érzem magam bűnösnek. Pedig a jóisten nem kímélt, és Eloise teherbe esett. Ám még ezt sem érzem átoknak, mert azt látom, hogy ettől Eloise boldog, és ami neki boldogságot jelent, az nekem áldás.

– Értem – mondta Anaklét –. Álljunk fel, menjünk ki sétálni a kertbe, és beszélgessünk.

Abelard ezeket hallván megrettent, Anaklét pedig mintha csak a gondolataiban olvasna, hozzátette:

– Bár nem fogadom el az eddig mondottaidat gyónásként, mert hiányzik belőled a bűnbánat, következésképp nem is vonatkozik rám a titoktartás, de ez nem jelenti azt, hogy bárkinek elmondanám a veled történteket. Persze, ha visszajössz, és rendesen gyónsz, akkor az esküm is kötelezni fog, nem csak a szavam.

A kertben pedig így folyatta:

– Azt képzelem magamról, hogy éles szemem van, és észreveszem a dolgokat, de mégsem vettem észre, mekkora szenvedély él benned. Meg vagyok lepődve, de egyúttal magamat is okolom, hisz nem lett volna szabad azt kérnem, hogy Eloise-zal játszátok el a házaspárt.

Anaklét azt már nem osztotta meg Abelarddal, hogy honnan volt a vaksága. Voltaképp olvasott ő Freudot, és azt is elfogadta, hogy az energiák a szexualitásból származnak, szublimálódnak a többi tevékenységbe. Ő maga ezt nem érezte. Azt sem igen tudta volna elképzelni, hogy egy másik emberen ritmikus föl-le mozgást végezzen, ez teljesen idegen, mondhatni nevetséges lett volna a számára. Anaklét aszexuális alkat volt, nem érték ilyesféle kísértések, viszont volt annyi emberismerete és gyóntatói tapasztalata, hogy tudta, ő a különleges, és nem a többi ember. Így aztán megértőbbnek mutatkozott, mint sokan mások a helyében, épp mert nem voltak elfojtásai. Lelkesen tanulmányozta a pszichológiai felfedezéseket, s megannyi alkalommal használni is tudta, ami tanult. Nem egy asszony panaszkodott neki arról, hogy dühvel éli a mindennapokat pedig próbálja szeretni a férjét. Némileg tovább is fejlesztette amiket olvasott. Szerinte nem az Ego próbálja meg összeegyeztetni a bennünk lévő rigorózus vénasszonyt az állati ösztöneinkkel, hanem az érzelmek. Az érzelmek azok, amik összhangot tudnak teremteni a szexuális vágyak és az ész közt, s úgy látta, hogy Abelardnál ezek az érzelmek olyan erősek, hogy úgy se tehetne semmit, bármit is javasol. S nem mert Abelard elveszítette a fejét, hanem mert az érzelmeiből fakad az etikája. Ezért inkább csak kíváncsiskodott:  

– Eloise-zal való együttléteid után, ugye inkább erősödik, nem pedig csillapodik az iránta táplált vágyad? – kérdezte.

– Így van – vallotta be Abelard.

– Nézd, ha összehozunk egy egészséges férfit egy egészséges nővel, kell hogy menjen nekik a szex, ez történt veletek is – egyszerűsítette le a mondandóját, mert nem akart sem kitárulkozni, sem elméleteit megosztani. Hiányossága, hogy nem vágyta a szexet – bár úgy vélte, ő maga is képes volna rá –, itt a renden belül értéknek, kiválóságnak számított.

Teológiai szempontból úgy vélte, hogy a szex szükséglet, a szerelem érték, a házasság pedig norma. A három kör eggyé válása az ideális cél. Anaklét nemcsak a szexualitás örömszerző fontosságát ismerte el – ahogyan a katolikusok általában, szemben sok más felekezettel –, hanem azt is, hogy ezek nem mindig kerülhetnek teljes átfedésbe, mert az ember nem tökéletes. Véleménye szerint a jóistent igazából nem érdekli, hogy valaki szűzen él-e papként vagy apácaként. Lehet, hogy ebből nagy ügyet csinálnak mások, lásd például a Szűzmária szüzessége körüli teológiai tornamutatványokat, de Anaklét szerint mindez csupán trükk. Mármint az embereknek fontos a szűzen fogantatás, mert túlértékelik a szexet, de az Istennek az anyai szeretet és az önfeláldozás a fontos. Ezt a nézetét is megtartotta magának, ahogy a freudizmus továbbgondolását is, amiképp abba sem avatta be Abelardot, hogy neki milyen viszonya van a testiséghez. A szexulatiással megbocsátó volt, de a hiúsággal nem, s azt látta, hogy Abelardban alig van hiúság, s végeredményben úgy vonta meg a mérleget, hogy Isten színe előtt Abelard áll jobban. Szigorú volt magához. Viszont ha nem lelki oldalról nézte a dolgot, akkor azt kellett megállapítania, hogy Abelard bajban van. Ez így nem maradhat a végtelenségig, és szeretett volna segíteni, de nem tudta, miképp tehetné.

– Az Egyház nem gondol másként a szexualitásra, mint te – mondta azért Abelardnak. – Istenhez valóban közelebb lehet kerülni általa. Erre való a házasság.

Anaklét és Abelard hasonlóképp a maguk útját járták, s ha nem lett volna köztük tanár-diák viszony, ha egymás gondolatainak mélyére láttak volna, több hasonlóságot felfedeztek volna. Például, hogy a testiségen keresztül is közelebb lehet kerülni a szeretethez. Abelard foglalkozott már azokkal a szektákkal is, melyek a szabad szexualitást hirdették, de persze ezektől távol állt.

– Volt valamikor nekem egy lelkivezetőm, akinek szívesen hallgattam a prédikációit – kezdte Anaklét. – Többször is a szószékről azt mondta, hogy híveim, legyetek jók, ne olyanok, mint én. Az atyának egy gyöngéje volt, szerette a nőket. De jó pap volt. Viszont látod, Abelard, neki bűntudata volt. Tudta, hogy nem tud megjavulni, ahogy az alkoholista sem. És ez így már működik.

– Nálam így nem működik – motyogta Abelard.

– A szexre rá lehet szokni – folytatta Anaklét –, s attól kezdve olyanná válik, mint az étel, ami nélkül nem tudod elképzelni az életet. Az Úr áldásként adta a vágyakat. A nő kívánása csak akkor teher, ha a lehetőségek és a vágyak eltérnek egymástól. S nálad nincs összhangban, bármit is állítasz. Nem tudom, mi lesz veled így, Abelard, de nem te leszel az első, aki a kísértés miatt kiugrik a rendünkből.

– Én nem hagyom el a rendet – felelte Abelard határozottan.

– Az is lehet, hogy a szerelem múlik el – tette hozzá Anaklét –. Ne akarjuk ezt a kérdést most megoldani, hagyjunk időt rá. Bármilyen irányba változhat a gondolkodásod. Ha meglátod a csecsemőt, feltámadhat hiányzó apai kötelességérzeted, vagy megváltoztathat Eloise tekintete.

– Nekem itt a helyem – mondta Abelard. – Az én próbatételem lényege épp ez. Akkor buknék el, ha kilépnék.

Anaklét erre nem válaszolt. Arra gondolt, hogy Márton Áron sokkal keményebb volna, mint ő, alighanem elzavarná Abelardot.

– A mostani politikai helyzetben – mondta praktikus énjét felszínre hozva –, alig van idő a lelki életre, de azért ne feledd, hogy mi elsősorban a lelkekkel foglalkozunk, és csak másodsorban az Egyház megvédésével. Átmeneti történelmi helyzetben vagyunk.

Anaklét ezúttal kicsit hazabeszélt. Már meg is feledkezett Abelard bűnéről, és a sajátjára gondolt. Nem a hiúságra, hanem egy másikra, amiről még nem tudta, hogy bűn-e, vagy csak egy másik feladat, melyet az Úr ráruházott. Mostanában ő sem a lelkekkel foglalkozott, hanem az Egyház megmaradásával, miközben tisztában volt lelkivezetői képességeivel és tehetségével. Jogászkodott, és Abelarddal pár perccel később már konspirációs terveket szőtt.

Kép Mikháza

Folyt. ld. itt. 

---

---