A fogoskerék modell

Boga Alajost 1950. május 20-án vitték el, ám Gyulafehérvárott azonnal lehetett tudni, hogy ki az utódja, akit az ilyen esetre még Márton Áron jelölt ki. Ilyenmód az Egyház nem maradt vezető nélkül, és az állam se tudta saját megbízottjain keresztül átvenni az irányítást.

Mikor kiderült, hogy Sándor Imre lett Márton Áron második törvényes utódja, Anaklét szerette volna, ha sikerül felvenni vele úgy a kapcsolatot, hogy az rejtve maradjon a hatóságok előtt. Ugyanakkor nagyon bosszantotta, hogy sem a nuncius, sem a gyulafehérvári püspöki vonal nem elég óvatos. Minek kell – mérgelődött Anaklét Abelardnak – azonnal mindenki tudomására hozni, ki az ordinárius, ki Márton Áron helyettesítője?

Helyettes ordináriusként beszéltek a gyulafehérvári vezetésről, mert abban reménykedtek, hogy Erdély püspökét nemzetközi nyomásra hamarosan sikerül kiszabadítani, és nem kell sokáig kitartani. Bírósági tárgyalás sem volt még, és a Márton Áronnal történtekről sem lehetett tudni semmit, azon a legendán kívül, hogy jobb kezét és bal lábát összeláncolva látták, s rá sokkal jobban vigyáztak, mint a veszélyes bűnözőkre.

Anaklét mérge annak volt betudható, hogy Boga letartóztatása után szerinte világosan kellett volna mindenkinek látnia, hogy ha valakiről kiderül, hogy nem az állam kegyeltje s egyházi pozícióban van, azt elviszik. Az egyházüldözést úgy lehetett volna lassítani, ha a kinevezettek személyét titokban tartják.

- Nem kell azt a kommunistáknak tudni, hogy ki a vezetőnk – mondta.

Emlékeztetni kellett O’Harát a fenti lehetőségre, mely egyáltalán nem mondott ellen a Márton Áronnal megállapodottaknak. A kulcsember, akinek szava volt, most O’Hara lett – Anaklét pusztán tanácsadó volt –, ezért Abelardnak még Bukarestbe is volt egy útja. O’Harától meg is szerezte azt a pár mondatot, mely latinul kérte Sándor Imrét, hogy mostantól fogva ne hozzák nyilvánosságra, ki az ordinárius. Bogát és Sándort még Márton Áron nevezte ki, hogy kövessék egymást, Boga és Sándor két-két jelöltje viszont már O’Hara kérésére úgynevezett titkos ordináriusok lesznek, nekik közvetítőkön keresztül kell majd kormányozniuk.  Boga titkos utódja már azt sem fogja tudni ki az ő követője. A jelöltek maguk pedig csak annyit tudnak, hogy ki után következnek.. Ez a rendszer volt Anaklét agyszüleménye, amit fogaskerék modellnek nevezett, s úgy tűnt az elmélet beélesedett.

Sándor Imre mivel nem volt titkos vezető, s látta ő is elődei sorsát, már nem voltak kétségei, hogy követni fogja Boga Alajost a börtönbe, csak azt nem tudta, mennyi ideje van még. A gyulafehérvári székesegyházban a miséje után beült a gyóntatószékbe, és itt lepte meg őt Abelard.

- O’Hara nuncius úr utasítását hoztam – mondta Abelard térdebelve a fülkében. Ezt elvileg bárki mondhatta volna, de Abelardban megbízott az ordinárius. Különösképp örült annak, hogy részleteket tudott meg a marosvásárhelyi áruló papokról, hogy azok sem mind ellenségek, köztük is voltak megtévesztettek. A ferencesek dolga nem volt egyszerű. Oly gyorsan cserélődtek már a különböző egyházmegyék élén a püspökök, oly nehéz volt tiszta vizet önteni a pohárba.

Sándor Imre saját sorsáról beszélt, ami furcsa helyzetet teremtett, mert a gyóntatószékben a gyóntató mesélt magáról, és a gyónó oldalon lévő hallgatta. Azért is tartotta reménytelennek a sorsát, mert ha akarta volna, se kerülhette volna el, hogy az ordinárius sor második áldozata legyen. Neki korábbról voltak már vezetői tapasztalatai. A második bécsi döntés után ő vezette Észak-Erdélyben az Egyházat, ő került Kolozsvárra, míg Márton Áron Gyulafehérvárra. Ez a pozíciója ellenséggé tette a románok szemében, még akkor is, ha a magyar uralom alatt követői degradáló kifejezéssel „oláh–magyar” békéltetőnek nevezték. Sőt, a város háborútól való megkímélésében is szerepet játszott. Épphogy a magyarok vádolhatták volna emiatt árulással, de ő magát mindig csak realistának tartotta. Úgy vélte pédául, hogy Horthynak minél előbb ki kell lépnie a németek mellől.

– Az én egyetlen esélyem, hogy a börtönt elkerüljem, ha Márton Áron mielőbb kiszabadul, és konszolidálódik a helyzet. – Meglepő mondat volt ez, tényleg gyóntatószékbe való. Nem azt mondta, hogy Márton Áron élete fontosabb az övénél, vagy hogy hősiesen vállalja, amit rámér az Úr. Patetikusság helyett saját gyengeségét beismerve önös érdekből fogalmazta meg Márton Áron mellett való kitartását. Egyelőre azonban minden épp az ellenkező irányba mutatott.

Abelardnak és a ferences kapcsolatnak, egy mindenben hűségesnek számító kemény magnak azonban őszintén örült. A ferencesek agytröszti szerepét ugyan nem ismerte fel, Abelardban csak O’Hara követét látta.

A marosvásárhelyi értekezletet nem lehetett félvállról venni. Sándor Imre érezte, hogy a következő lépésben Gyulafehérvárra is be akarja tenni a lábát az állam. Tudta, kik azok a papok, például Adorján Károly, akikben nem bízhat. Az álságos békemozgalom megalakulásakor már körülbelül 20 olyan katolikus pap volt letartóztatva, akik ellenállni próbáltak, s ha valóban az állam és az Egyház békés egymás mellett élése lett volna a cél, akkor ilyesmi nem történhetett volna meg. A papok mondvacsinált okokkal lettek elvíve, s többnyire csak az volt a bűnük, hogy követték Márton Áron utasításait, az Egyház függetlenséghez való ragaszkodását és a kánonjog szabályait.

Az államhatalom új egyházügyekkel foglalkozó egységének a figyelme – mely tulajdonképp a titkosrendőrségből szerveződött – elsősorban a vezetőkre irányult. A népi demorkácia ideológiája állt a felülről szerveződő arisztokratikus katolikus berendezkedéssel. De nem csak a vezetőket igyekeztek megfélemlíteni. Mindenkit, akiről megtudták, hogy a békepapi mozgalom ellen szervezkedik, figyeltetni kezdték, később besúgókat állítottak rájuk. Az ellenzőket mind nem tudták elvinni, ők túl sokan lettek volna, de a lefejezés taktikája elég egyértelmű volt. Sándor Imre tudta, hogy abban reménykednek a kommunisták, hogyha a vallási vezetést le tudják cserélni, akkor kialakul a szocialista társadalom számára elfogadható állapot. Boga Alajost két héttel a békepapi gyűlés után vitték el, s nem is titkolták, hogy az ok az volt, hogy megtiltotta a gyűlésen való részvételt.

Scheffler májusban kényszerlakhelyre vitték, utódját pedig Czumbel Lajost, még ugyanabban a hónapban, Szatmárban tartóztatták le. Abelard a gyűlésen történetek után beszámolt Sándornak arról is, hogy Schefflert folyamatosan keresik a békepapok, és arról győzködik, hogy vállalja el Gyulafehérvár vezetését. „Püspök úr – hízelegtek neki – maga tudja egyedül rendbehozni ott a dolgokat.”

– Scheffler valóban meg is érdemelné, és meg van a tekintélye is, csakhogy már túl öreg – válaszolta Sándor.

– Ráadásul – tette hozzá Abelard – Scheffler pontosan tudja, hogy nem vállalhatja el az állam felkérését, mert ezzel elárulná Rómát, s hogy a gyulafehérvári jogfolytonosság az Ön és Boga püspök úr kezében van, nem az övében. S ezt tudomásom szerint rendre el is mondja az őt győzködőknek.

– Vele akarnák elszakítani az Egyházat a pápától? Ez egészen abszurd próbálkozás – tette hozzá helyeslően Sándor.

– Anaklét atya szerint – mondta Abelard – a kommunisták csak első körben szeretnék ezt a szakítást elérni, és azt állítják, hogy megelégednek egy olyan helyzettel, mint amilyenben a protestánsok vannak most, akiket már sikerült minden nemzetközi kapcsolattól elvágni. A második körben azonban a hitéletbe is beleszólnak majd. Hiába fogadkoznak, hogy nem ez a céljuk, hiszen a görögkatolikusokkal is mit csináltak, a hitéletüket visszaállították az ortodoxiára. Ahogy az iskolákat elvették, úgy elvárják majd, hogy a vallási tanokat mintegy maguk a papok is gyermekmeseként adják elő. A kommunisták dinamikus ateisták. Nem statikusak, nem azt mondják, hogy őket nem érdekli a vallás, nem hisznek, de tisztelik a hívőket. Nem, a kommunisták nem ilyenek. Lenin azt a programot ültette beléjük, hogy a vallást meg kell semmisíteni.

– S ezeket Anaklét állítja? – kérdezte Sándor Imre.

– Igen, mert ő tanulmányozza ezeket a műveket, s mást is erre biztat.

– Szerintem a dolog kicsit bonyolultabb – vetette ellen az ordinárius. – A politika már jó ideje az egyházakon keresztül próbálja a nemzeti érdekeket érvényesíteni. Minket, katolikusokat a Hansburgok, aztán meg a magyar állam támogatott, amikor tudott, a románok pedig az ortodoxok álruhájában nyomultak. A politikának ez a protekcionista hozzáállása több száz éven keresztül meg fog még maradni ebben a térségben. De nem akarom kritizálni Anaklét barátot vagy Szálvátor pátert. Ők szent emberek.

– Ó, páter Anaklét nem tartja magát szent embernek – mosolyodott el Abelard –, elgondolkodna az ordinárius úr érvein. Azt mondja, hogy ha szent emberek volnánk, akkor Erdélyben csak hortyogást lehetne hallani, semmi egyebet. Csak hortyogást. A szent emberek félrevonuló, imádkozó hortyogását.

Aztán beszélgettek arról is, ami a vatikáni diplomáciával történt, mert a kommunisták eljutottak addig a meggyőződésig, hogy ha egyszer a Vatikánt kikiáltották ellenségnek, akkor a képviselete is az. A vallásüldözés önmagát írta, mert mindig volt egy-egy elvtárs, aki nagyobb leninista akart lenni az előtte lévőnél. Házkutatást tartottak O’Haránál, majd 1950 júliusában ki is utasították Romániából. A házkutatásra a nuncius nem volt felkészülve. Óvatossága és előrelátása csak abban nyilvánult meg, hogy titkos püspököket szentelt fel a pápához hű vonal biztosítása végett, de abban már nem volt körültekintő, hogy az újonnan felszenteltekről készített listát kellőképp elrejtette volna. Az általa felszentelt püpökök listája a fiókjában volt, de a gyulafehérvári titkos ordináriusok kilétét nem ismerhette, mert az tőle függetlenül a fogaskerék modaell alapján működött.

Mikor a nunciatúrát felszámolták – ez viszont O’Hara bölcsességét dicsérte – maga után titkos nunciusutódot is kijelölt, Hyeronimus Menges személyében, akivel a ferencesek már együttműködtek. O’Hara a nuncius és a Vatikán összekötéséről gondoskodott tehát, s még Eloise-zal is tervei voltak. Eloise-ban egyfajta közvetítő kapcsot látott Menges és maga közt, feltéve, ha továbbra is őt bízza meg a pápa a térség felügyeletével.  

A bukaresti nunciatúrán végzett házkutatás felrúgott minden diplomáciai szabályt, ez azonban nem vigasztalta a titkosan felszentelt Boross Bélát, ki azért kapta meg az utódlás dicsőségét, mert Temesváron 1950 júliusában bátran felolvasta XII. Pius levelét, amelyben elítélte a békepapságot. Úgy érezte kötelessége elvállalni a felolvasást, mert az idős Pacha Ágostont[1] már a hatóság elvitte.

1950 tehát már a sorozatos letartóztatások éve, és nem volt tudható, hol lesz a vége, vége lesz-e egyáltalán, vagy minden becsületes ember mártírrá válik. A román börtönök megteltek katolikus papokkal, ami különös színt adott ezeknek a kegyetlen intézményeknek, mert a papokat köztörvényes bűnözők, rablók és gyilkos közé tették, ám a hatalom szándékával szemben a rabtársak sok helyütt nem hogy nem bántották őket, de felnéztek és hallgattak rájuk.

---

---