Eloise védelmezője János családja lesz

Lilla különböző ötletekkel állt elő: Abelard lépjen ki a rendből, válasszon polgári foglalkozást. Elmehet tanítani, hiszen az egyetemen szerzett tanári diplomát is.

– Egy tanult ember kerül a családunkba, aki illik Eloise-hoz – magyarázta Lilla, de a szülőket épp a „művelt ember” aggasztotta.

Abelardot nem látták szívesen Eloise szülői házában. Ezt ugyan nem mondták ki, de érezni lehetett a feszültséget. Lilla unszolására ezért aztán újdonsült férje, János átköltöztette magához Eloise-t. Az érv az volt, hogy Eloise-t jobban el lehet rejteni a világ szeme elől, ha ugyanott van, ahol Lilla.

– Ha már ikrek, és úgy hasonlítanak egymásra, ráadásul egyszerre is nő a pocakjuk, használjuk ki ezt a lehetőséget – mondta János Eloise szüleinek, amit voltaképp Lilla talált ki. Így aztán Eloise átköltözött Péterfalváról, a szülői házból a közeli Szászsebesre, Jánosék családi házába. Itt is volt egy kis kert, ha állatokat nem is tartottak. A város kevésbé volt kíváncsi, mint a falu, s Abelardot Jánosék családi házában kevésbé méregették ellenségesen. Még az ellen sem emelt senki semmi kifogást, hogy együtt háljanak, mert ha a világ szemében Abelard pap is volt, az ő szemükben Eloise leendő gyermekének az apja. Abelard hálás volt ezért a toleranciáért, különösen azután, hogy megtapasztalta Eloise családjának haragját.

Eloise és Abelard ezen az éjszakán úgy szerelmeskedtek, mint azelőtt soha. Bizonyára közbejátszott, hogy Abelardnak nem kellett vigyáznia. Szeretkezésüknek nem akart vége lenni, Eloise nem akarta, hogy vége legyen. Mintha egy mőbiusszalag időtlen csapdájába kerültek volna. Aztán Abelard megfogta őt, és maga alá fordította. Aztán Eloise mindenféléről fecsegnett, de Abelard a szavak értelmére nem is figyelt oda, csak a csacsogást hallgatta.

Másnap reggel Eloise rászánta magát, hogy a jövőjükről beszélgessenek, de megint a szokásos falba ütközött: Abelard nem tudta elképzelni, hogy családot alapítson, s azt sem, hogy egy család számára biztonságot nyújtson, mert bizonyosra vette, hogy a letartóztatási hullám utol fogja őt is érni. Ezekkel a mondataival persze többet ártott, mint segített, mert Eloise féltette Abelardot. Ugyanakkor ezek a kifogások, a férfi bizonytalan jövőképe, a börtön árnyéka stb. mégsem győzték meg semmiről. A férfiak szokásos kalandvágya és önmagukról alkotott képük az apaságra való alkalmatlanságról, kockázatvállaló életük, mindez olyasmi, amin a nők átugranak, és nem tartják igazi indoknak. Eloise nem ezért adta fel, hanem a következő beszélgetés miatt:

– Ha kiugranál a rendből, lehetne normális életed – mondta.

– Én amióta az eszem tudom, egészen kiskoromtól fogva papnak készülök, nekem nincs máshol normális életem. És ha ferences vagyok, akkor megteszem, amit kell. Nincs másutt dolgom.

Eloise megértette, hogy Abelard tönkremenne, ha nem azt csinálhatná, amit csinál, s ezért feladta, de elfogadni nem tudta. Tulajdonképpen eddig sem maga miatt, hanem csak a gyerek érdekében próbálkozott, de végül is így is lehet apja, a pápáknak is voltak gyerekeik, gondolta. Egy dologban mindketten egyetértettek, abban, hogy a babát meg kell tartaniuk. Azt, hogy ne szülje meg, csak Eloise anyja vetette fel, de még az apja sem helyeselte, aki jobban érzékelte lánya anyaság iránti vágyát, és kevésbé aggódott amiatt, hogy a falu a szájára veszi őket.

Ebéd után, mikor Abelard már utazni készült, arra is volt Eloise-nak ereje, hogy arról beszélgessenek, ami a férfit foglalkoztatta, a rossz előérzetéről. Azzal, hogy Márton Áront letartóztatták, a gyulafehérvári teológiai képzéssel is gondok lehetnek, vélte. Ha a békepapok fogják vezetni a teológiát, lesüllyed minden, nem jönnek új jelentkezők. Abelard aggasztónak tartotta, ha kiürül a papképzés, mert mi lesz akkor Erdély jövőjével. Az volt a legfontosabb a számára, hogy kövessék Márton Áron utasítását. Pillanatnyilag minden működött még, mert a Márton Áron által kinevezett helyettes ordinárius, Boga Alajos lett. Az Egyházügyi Hivatal vezetője, Adorján viszont már elkezdte a teológiára beengedi az állam által küldött békepapságot. Különösképp Ágotha Endre tűnt árulónak, aki sajnálatos módon igen tehetséges szervezőként tevékenykedett.

– Most az a feladatunk – magyarázta Abelard Eloise-nak, hogy az árulókat ellehetetlenítsük. Azt nem tudjuk elérni, hogy Bogát ne tartóztassák le.

– Le fogják tartóztatni? – kérdezte Eloise.

– Minden bizonnyal, és erre már ő maga is készül.

– És mi van O'Harával? – kérdezte Eloise. – Őt nem tartóztatják le?

– Valóban kisebb csoda, hogy tűri az állam a tevékenységét. De talán azért nem tartóztathatják le, mert mégiscsak diplomata, viszont bármikor bekövetkezhet az, ami Magyarországon.

– Éspedig?

– Hát, hogy a pápai nunciust visszaküldik Rómába. Magyarországon már a háború vége óta nem működhet egyetlen nuncius sem. Egyébként pedig, amihez O’Hara hozzáér, az mintha meg volna átkozva. Bogdánffy Szilárdot tavaly februárban szentelte fel a bukaresti nunciatúrán, hogy ő legyen Scheffler után a Szatmár-nagyváradi Egyházmegye következő püspöke, merthogy Schefflert nyugdíjazni akarta az állam.

Scheffler történetét be tudta azonosítani Eloise, hiszen találkozott vele. Bogdánffy történetével kapcsolatban is tájékozott volt, bár azt az összefüggést, amire Abelard felhívta a figyelmét, hogy nevezetesen a nuncius kinevezettjein valóban átok ül, csak ekkor vette igazán komolyan:

– Tudok egy történetet Bogdánffyról – vette át a szót. – 1949. február 14-én szentelte fel O’Hara a következő szavakkal: „Szilárd, testvérem, téged a vértanúságra szentellek püspökké.”  Ő is meg lett volna átkozva?

– Ezt honnan tudod? – kérdezte Abelard nem válaszolva a kérdésre.

– Maga O’Hara mesélte – felelte Eloise –, amikor Roncalli bíborossal beszélgetett. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nem is a bíborosnak mondaná, hanem nekem, az erdélyinek. A bíboros panaszkodott a francia helyzet miatt, ő meg tromfolt, hogy mifelénk meg mindenkit börtönbe csuknak. Tehát valóban ez is történt – állapította meg Eloise. – Bogdánffyt letartóztatták miután hazaért Nagyváradra?

– Úgy valahogy.

– Azt mondod, Abelard, hogy a nunciuson átok ül. Szerintem ő rég leállt volna, ha Márton Áron, meg a mellette kiálló csíki papság, a ti rendetek, s pláne a fanatikus jezsuiták nem hajszolnák bele a pápai hűségbe.

– Nem minden veszteségről tehetünk mi. Van, amit a jóisten mér ránk – vetette ellen Abelard. – Talán hallottál Erőss Alfrédról.

Eloise a fejét rázta.

– Képzelj el egy kiválóan képzett fiatal papot, akit szintén O’Hara szentelt püspökké, ám őt meg az agytumor vitte el.

– Van, akihez jó az Isten, s nem hagyja, hogy börtönbe kerüljön– mondta fanyarul Eloise, aztán nyomban elnézést is kért. Majd Szatmár iránt érdeklődött, immár a szerint a logika szerint, ahogy Abelard is szemlélte a helyzetet, s ez háborús logika volt:

– Szatmár nem esett el mégse, ott O’Hara tartja kézben a dolgokat, most Czumbel Lajos a kinevezett.

– Őt sem ismerem.

– Őt én se – mondta Abelard, majd kis szünet után hozzátette:

– Gyulafehérváron Márton Áron terve szerint mennek a dolgok, leszámítva a néhány árulót, de Anaklétnak már van egy terve, hogyan lehet őket ellehetetleníteni.

Abelard azt várta, hogy Eloise a tervről fogja faggatni, de Eloise-t nem érdekelték a stratégiák, pontosabban jobban foglalkoztatták a veszteségek, ezért más irányba terelte a beszélgetést:

– Márton Áronról van valami híred? – kérdezte.

– Egy ideig haza várták, mert csak annyit lehetett tudni hivatalosan, hogy elment Bukarestbe – mesélte Abelard –, ugye, merthogy Groza tárgyalni akar vele, s így a Statutum kapcsán majd minden elrendeződik. Aztán mikor már mindenki tudta, hogy ez hazugság, mert nem is ért Bukarestbe, és nem tárgyalt vele senki, akkor meg hallgatott minden hatóság, mint a sír. De látták őt bilincsbe verve, és felismerték Nagyenyedben, ahogy egyik vagonból kellett átszállnia a másikba. Úgyhogy most azt gondoljuk, hogy előzetesben tartják, sőt, ezt tudjuk is, amin inkább találgatások folynak, hogy milyen pert akarnak a nyakába akasztani, és milyen hamis vagy kényszer alatt álló tanúkat kreálnak. Biztosan valami komplikáltabb dolgot próbálnak kitalálni, mert egy Márton Áron-perre az egész világ oda fog figyelni.

– S Pius tett-e valamit az érdekében, arról tudsz-e? – kérdezte Eloise, s úgy várta a választ, mintha egész vatikáni útja értelme most kerülne mérlegre.

– Igen, érsekké nevezte ki, de O’Hara azt kérte, ezt egyelőre ne hozzuk nyilvánosságra, mert hátha többet ártunk vele. Csak még inkább provokáljuk vele a hatóságokat.

– Provokáljuk?? – ismételte meg Eloise méltatlankodva.

– Miért, hát szerinted nem?

Eloise nem felelt. Csak úgy nézett Abelardra, mint akiben az egész küzdelmes és tragikus Egyházat látná, mintha benne testesülne meg a mártíromság. Pedig nemcsak őket sújtotta a „forradalom”, hanem a politikai paletta minden tagját, élén a román nemzet korábbi hőseivel, s folytatva a szociáldemokratákkal. De sújtotta az új rendszer a behódoló protestáns egyházakat is, melyek gyakran azt kapták jutalmul, amit a katolikusok büntetésül. Ott is tucatnál több embert tartóztattak le, igaz, például Vásárhelyi Miklós sosem került börtönbe. S amiben végképp tévedett Eloise, hogy azt hitte, csak a férfiakat éri bántódás, mert számos nőt, különösképp apácákat börtönöztek be, és persze a saját sorsát se láthatta előre. Azon gyötrődött, hogyan birkózik meg Abelard nélkül a terhességgel, gyerekvállalással, hiszen szemmel láthatóan a férfi belelovalta magát a kockázatvállaló hős szerepébe. Ez a szerep aggasztotta Eloise-t és sokkal kevésbé imponált neki, mint azt Abelard gondolta. Eloise kisfiús fantáziának látta azt, amit Abelard mártíromságnak. Abelard nem vette észre, hogy Eloise a gondolataiba merült, és a maga köreit járta:

– Boga püspök kiválóan képviseli az imperialista katolikus reakciót – mondta gúnyolódva Abelard a kommunista nyelvezetet utánozva.

– Vagyis Boga azon az úton jár tovább, amit Márton Áron kijelölt – Eloise próbált visszahangolódni Abelardra.

– Volt már konkrét intézkedése azon túl, hogy Adorján Károllyal meg Ágota Endrével szemben fellépett? – kérdezte.

– Megtiltotta a békepapi mozgalomhoz való csatlakozást. A békéért harcolni abszurditás. De nehéz mit kezdeni az ilyen pozitív üzenetekkel, mint békepapság, meg minden olyan rendezvény, ami a béke szóval kezdődik, miközben a lényege ezeknek az, hogy a közösségek autonómiáját kívánja a hatalom felszámolni. Marosvásárhelyen lesz egy értekezlet április 27-én. Arra toboroznak papokat, hogy a békepapságot növeljék, és nagyon helyesen az azon való részvételt tiltotta meg Boga. Én oda fogok utazni.

– De hát épp most mondtad – értetlenkedett Eloise –, hogy Boga megtiltotta mindenkinek a részvételt.

Abelard csak titokzatosan mosolygott, és ebből Eloise mindent értett. Abelard megfigyelőként lesz jelen, Boga küldi.

Kép Gyulafehérvár. 

Folyt. ld. itt. 

---

---