Eloise beteg, s Abelard felolvasással gyógyítja

Az erdélyi ferences rendházban az volt a szokás, hogy a beteget elkülönítve ápolják, így, könnyebb volt a gondozásuk. Ez csak az idősekre nem vonatkozott, Eloise tehát a betegszobára került. Abelard majdnem mindennap meglátogatta, de nem tölthetett nála sok időt, nehogy gyanús legyen. Vitt magával egy bőrkötésbe csomagolt könyvecskét, mely úgy nézett ki, mintha a Biblia lett volna. Halkan is olvasta fel olyan hangsúllyal, mintha szent szöveget olvasna, de valójában egy regény volt. Eloise mindezt nagyon mókásnak találta.

Mikor megjelent Abelard, és senki sem látta, betegség ide vagy oda, páros lábbal ugrándozott. Ugyan meg volt győződve róla, hogy az élete összeomlott, de épp ezért érezte magát szabadnak. Kedélye ingadozott, hol fenn volt, hol lenn. Mikor lehangoló vatikáni tapasztalatairól mesélt Abelardnak, a férfi – ahogy az egyháztörténet oktatójához illik –, annyit mondott neki:

– Az emberek abban a hitben vannak, hogy a viharos történelemben az Egyház hajója stabil. Ebből csak a viharos történelem igaz. Az Egyház tényleg csak a csodának köszönheti, hogy nem süllyedt el.

Eloise-t azonban mindez nem vigasztalta. Az apácarend, melynek tagja volt, nem létezett. A katolikus vallás, melybe kapaszkodott eddig, mérhetetlen csalódást okozott neki. Fogadalmát Abelarddal való viszonya miatt már úgyis megszegte. Az csak egy dolog volt, hogy elkapta az ifjú szerzetes nemiszervét, ezen még lehetett volna csak kaland, a flörtöt befejezhette volna, de hogy beleszeretett Abelardba, menthetetlenné tette. Sőt, gondolta magában: ha az ember beleszeret valakinek az eszébe, jobban teszi, ha aztán nem kapja el a nemiszervét. Vége volt a szabadságnak. Szíve szerint ezeken a felolvasásokon kitette volna az ajtóra a „boldogság miatt zárva”-táblát. Feltöltődött, s ez jó volt, ám valahol mégis nehezebbé vált minden. Így magyarázta a helyzetét Abelardnak:

- Feltöltődök a hiányoddal, mikor megszelidítesz engem.

Eloise-nak szüksége volt arra, hogy a másik intellektuálisan is feladat legyen, de azért ő sem különbözött azoktól a lányoktól és asszonyoktól, akik ha oda is adják a férfinak a lelküket, az eszüket megtartják. Úgy értve, hogy Eloise Abelardban megtalálta az okos párját, de mindig vitában maradt a férfival.

Ha Abelard nem jött akkor, mikor megígérte, Eloise haragra gerjedt, és dörgedelmes levéllel várta, melynek elolvasásától az mentette meg a pátert, hogy a látogatás végére Eloise megenyhült, és már oda sem adta. Abelard ismerte ezt a féktelen dühöt, bár nem értette, miből táplálkozik. Nem egyszer nem úszta meg, és hasonló leveleket kapott. Előfordult, hogy Eloise ki is utasította a betegszobából azzal a felszólítással, hogy ne is jöjjön többet. Abelard nem várta ki még a két napot sem, amit jól is tett, mert Eloise maga is azt szerette volna, hogy mielőbb kiengeszteljék. De ettől kezdve elég volt Eloise-nak arra utalnia, hogy írt egy dühös levelet, s ha nem is adja oda, ettől még haragszik. A harag Abelard személyének szólt, de ahogy meglátta a férfit, valahogy Abelard nemcsak Abelard volt, hanem Anaklét is, s a többi ferences is.

Eloise-nak az az érzése támadt, hogy ő valójában nem is csak Abelardba szerelmes. Ha nem is a ferences rendbe magába, de mindazokba, akikkel Abelard a rendben szoros kapcsolatokat ápolt. Később rájött arra, mi varázsolhatta el. Valami olyasmi, ami belőle még hiányzott. Ezek a férfiak kívételesek voltak, mert magukra vállalták a közösségek sorsát. Nem egyét, hanem egymásét. És amiről ők beszéltek, az kézzelfogható volt, megannyi kockázatot rejtett az, hogy védelmezték a közösségeiket. Konkrét volt, ismerni lehetett ezen identitásrétegeket a múltból, a nemzeteket, a vallásokat, a falvakat és városokat. Ezzel szemben a kommunisták szovjet emberideálja csak egy ködös jövővízió volt. Abelard szerint kulturálatlan utópiakergetés, ami a történelemben már sok szenvedést okozott. Hogyan lehetett ennyire magabiztos a hitében Abelard és a többiek? - ezen is csodálkozott Eloise -, de amibe igazán beleszeretett, hogy nem magukért aggódtak ezek az emberek, hanem a hívőkért és civilizációjuk megmaradásáért. Jó volt idetartozni, még ha magát nem is érezte elég erősnek arra, hogy ilyen súlyokat cipeljen.

Láza volt, és az orvos lázcsillapítót, meg egy új csodagyógyszert írt föl neki, amely antibiotikumot tartalmazott. Az orvosok nem szívesen írtak fel antibiotikumot senkinek, mert hiánycikk volt, később pedig a rezisztencia miatt aggódtak, de családtagjaiknak azért felírták, és most Eloise is a kiváltságosok közé került.

– Én most nem írtam neked levelet, te hoztál nekem? – kérdezte Eloise. Igazán mély gondolatokat levéleben tudtak cserélni, még ha személyesen találkoztak is. Eloise ápolójának ugyanis nagyon sok feladata támadt mindig a betegszobában, és mindig pont akkor, mikor Abelard ott volt. Csak „Bibliaolvasáskor” nem akart tovább zavarni a nővér. Ha benézett, és látta Abelard kezében a könyvecskét, diszkréten kinn maradt, mely diszkréció szólhatott a vallás iránti tiszteletnek, de annak is, hogy pont elég bibliaszöveget kellett neki magának is olvasnia és hallgatnia. Garde dame-i feladatait ilyenkor nem gyakorolta.

Abelard hozott levelet is. Azt fejtegette benne, hogy Eloise vatikáni tapasztalatai lehetnek ugyan megrendítőek, de könnyű volna szolgálni azt, ami tökéletes, nem is beszélve arról, hogy a szolgálata nem az alávetetté.

De lássuk csak Abelard levelének részletét, ha már korábban az intellektus szerepéről szóltunk: A három konklúzióm a következő: 1. A szabadság fontosabb, mint a rend, mert a rend önmagában csak börtön. 2. Az értékeknek meg kell előzniük az érdekeket, mert az érdekek a gonosz hatalmát segítik. 3. Végezetül pedig nincs tragédia, csak egyszerűség van. Az emberek pótolhatók. Nem vagyok realista. A realisták tartják fontosabbnak a rendet, gondolják azt, hogy mindenkit csak az érdekek irányítanak, és hisznek a tragédiában. De nem vagyok idealista sem, mert akkor vonzódnék a tragikumhoz. Az egyszerűséget, a természetességet kell keresnünk, és a banalitást kell meglátnunk a világban és pláne az ellenségeinkben.

A levél szövege eddig pozicionálás, önmaga keresgélése volt, ahogy az fiatal embereknél lenni szokott, a folytatás viszont már Eloise lelkiállapotára utalt:

A Vatikán, mint minden ember alkotta intézmény, a rend világához tartozik, de mi, akik hozzá kötjük magunkat, lehetünk a szabadság megtestesítői, az érdekek elutasítói. Csak azért, mert csalódtál, nem szabad ellöknöd magadtól ezt a rendet. Felcserélhetnéd a vallásod mondjuk egy protestáns vallásra, ám ezt a protestánsok is csak azután tették, miután javító szándékaik kudarcot vallottak. Te is megadhatod ezt az esélyt. Voltaképp te teszel szívességet az Egyháznak, és nem az Egyház segít téged. Ez a te szabadságod.

Eloise Abelard levelében nem a logikai futamokat elemezte, a benne lévő jószándékot se fedezte fel, hanem a „te teszel az Egyháznak szívességet” méricskélte, de nem volt benne biztos, hogy azért íródott-e, hogy ne legyen bűntudata, vagy, hogy ő maga ne nehezteljen az Egyház bűneire. A levélben kellett udvarlásnak is lennie:

A te szépséged nekem valahonnan ismerős. Láttam már valahol. Ugyanazt a boldogságot kelti bennem, mint bármilyen más nem antropológiai szépség.

Még a legapróbb bók is többet ért neki, mint a legnagyszerűbb levezetés a katolikus Egyház történelemben játszott szerepéről, vagy a pápák kalandos életéből következő csodálatos egyházi megújulásokról. Az ember a szerelmétől szomjazza a bókokat, amiképp a visszataszító férfiaktól eltűri, bár ami Eloise-t illeti, számára a visszataszító férfiak udvarlásai is visszataszítóak voltak, s ennek hangot is tudott adni.

Abelard egy másik alkalommal arra gondolt, hogy Eloise tekintete épp olyan, mint az első kalandjáé egy falubeli lánnyal, akivel a szénában szerelmeskedett. Ha pedig ez az arc ilyen, nem is érti, miért félnek a szerelemtől az emberek. Különösképp a középkorban rettegtek a szerelemtől, de ma mégis egy modern világban élünk. Ezt írta:

A középkorban a házasságot tartották a bűnből való megmenekülés útjának, de ez egy elavult nézet. Mégis kinek ártunk mi ketten? Ha pedig senkinek, miért lenne bűn a mi viszonyunk?

Abelard bőrkötetes látszólag Biblia könyvecskéje – amiből felolvasott Eloise-nak - pedig valójában Krúdy Gyula regénye volt, a Rezeda Kázmér szép élete. Rezeda úr egy kuplerájban élt albérletben, újságíró volt, és a békebeli pesti újságírók életét élte. Belahabarodott egy szépasszonyba, aki egyszerre játszotta a tisztességest, aki sokat ad az erényre, és a csábítót, sőt kerítőt. Eloise mulatságosnak tartotta a barokkos körmondatok mögé bújó, Rezedát becsapó asszony paráznaságát, meg az egész úri világ kétszínűségét. Nem megbotránkozott rajta, hanem inkább kinevette. Krúdyval együtt befelé kuncogott. A regényben megjelent egy sötét szál is, a háborúra készülők lelkesedése, mely mindkettejükben megannyi emléket ébresztett fel, hiszen maguk is kamaszként – Abelard már egyetemistaként – hasonlókat láthattak, élhettek át.

Eloise maga is szeretett volna Krúdy főhősnője lenni, legalábbis abban az értelemben, hogy egy férfi ügyesen, történeteket mesélve hódítsa őt meg, s szeszélyével úgy tudjon bánni, mint Rezeda úr Fruzsináéval. Eloise Rezeda erényeit méltatta, míg Abelard azon kétségeit fejezte ki, hogy Fruzsina egyáltalán érdemes-e arra, hogy egy férfi belegabalyodjon, tekintve, hogy alig több, mint társadalmi osztályának egy csinos arcú példánya.

Amikor Abelard menni készült, Eloise szemei könyörgővé váltak. Ez megint a „foglalkozz velem”-tekintet volt, sőt néha Eloise ki is mondta, hogy „foglalkozz velem is, ne csak olvass”. Előtte mindig kihúzta magát, egyenesebben ült fel az ágyon, nézett jobbról meg balról Abelardra. Abelard úgy tett, mintha ezt nem venné észre, mintha nem kívánná meg.

Mikor felszökött a láza, Eloise teljesen legyöngült, léptei imbolygóvá, bizonytalanná váltak. Lefogyott. Mintha a halál torkából jött volna vissza, de mivel az igazán kíméletlen az életkor, ő pedig fiatal volt, ezért az élet visszaköltözött belé. Abelard közelsége vagy a felolvasások ugyan még betegen is megtartották üdeségét, viszont amint elszakadt az őket láthatatlanul összekötő kapocs, Eloise szépsége a betegség miatt elröppent. Önmaga árnyéka lett, melynek alighanem egyaránt voltak testi és lelki okai is. A reggeli gyűrött és öreg arc, melyet a kialvatlanság és a láz kíméletlenül megviselt, a botladozó wc-re menet, mely nem is annyira botladozott, mint inkább bizonytalanul imbolygott, a gyógyulás során eltűnt.

A szerelem Platon szerint a szépségben nemzeni akarás. Az eredeti görög gondolat szerint élte át Abelard ezt a vágyat, mert a görögöknél a szépség összefüggött az okossággal, az egészséggel, azaz a tökéletességgel. Eloise megint tökéletes volt, látni pedig, ahogy szerelmünk beteggé válik, szomorú, amiképp látni viszont, ahogy felerősödik, örömteli.

Abelard és Eloise valami olyasmit is tudtak, ami még a szerelmeseknél is ritkaságszámba ment: a világ közepévé válni. Mindez pedig úgy történt, hogy Abelard csak Eloise-t látta, Eloise pedig csak Abelardot tartotta szépnek. Ahogy a görögök, tehát tökéletesnek. Amikor a másikban való kölcsönös gyönyörködés elér egy bizonyos mélységet, akkor azután a lélek megnyugszik, és a világ közepében érzi magát. Az önmagunkra figyeléssel is nagy utakat tud bejárni a lélek, képes a feloldódásra, és arra, hogy ezt ne bánja. Hogy melyik a nagyobb produkció, az most mindegy is, Abelard és Eloise ezt az egymásba feledkezést tudta. Csak nézték egymást, és hagyták, hogy szinte hipnotikus állapotba kerüljenek.

Kép forrása itt.

Folyt. ld. itt.

---

---