Giuseppe Roncalli

Eloise a tekintetét a magas épületek homlokzatának szegezve – mintha nem akarná elmulasztani egyetlen kis díszítés memorizálását sem – tartott a főpappal való találkozójára. Út közben először egy fekete reverendás fiatal pap nézte meg, aztán egy öltönyös középkorú férfi. Mostanában Eloise-ról a férfiak vagy nem tudták levenni a szemüket, vagy nagyon is látványosan, a földre szegezték. Pedig Eloise nem nézett vissza rájuk.

– Rossz hírem van – mondta O’Hara, mikor találkoztak. – A pápa nem fogad minket. Hiába tette meg ezt a hosszú utat. Pontosabban az itt tartózkodó nunciusokat együtt kívánja meghallgatni, szóval én beszélhetek vele. Nagyon elfoglalt Őszentsége.

Eloise-on látszott a csalódottság. Sőt, dühös volt, noha olyan kő nyomta a lelkét, amitől akkor sem szabadult volna, ha beszélhet a pápával.

– Ne szomorkodjon – mondta O’Hara –, azért talán nem a legrosszabb dolog a Vatikán vendégének lenni. – A „Vatikán vendége”-kifejezéstől Eloise összerezzent. Mintha Draganovictól hallotta volna ezt utoljára.

– A Tiberis másik oldalán járt már? – kérdezte O’Hara.

– Még nem – felelte Eloise kurtán –, de szeretnék.

– Tudja mit? Roncallival ebédelek. Tartson velünk, nem fogja megbánni, meglátja, nagyon érdekes ember. Ő is nuncius, holnap ő is ott lesz a kihallgatáson. Ha őt is meggyőzzük arról, hogy mi a teendő Romániában, akkor már két támogatója lesz a régiónak. Talán így többre is megyünk, mintha csak maga mondhatna néhány mondatot.

Van egy ok, amiért azt vélelmezzük, Eloise jobban járt azzal, hogy nem került közelebb a Vatikánhoz, Pasqualina nővérhez, s pláne a pápához. Már a nunciusok is a hierarchiának a csúcsát jelentették, de nem voltak rá olyan hatással, melyben a személyisége eltörpült volna. Ugyanakkor egy pápai kihallgatás könnyen lehet, hogy oly mértékben járta volna át a lelkét, ami aztán letérítette volna a saját lázadó útjáról. Ne feledjük, hogy XII. Pius személyes varázsa, karizmatikussága lenyűgözött Eloise-nál jóval erősebb személyiségeket is.

O’Hara és Roncalli viszont nem voltak rajongók, őszintén és józanul lehetett velük beszélgetni mindenről. A pápa karizmáján még viccelődni is tudtak, és a legsötétebb dolgokra is voltak válaszaik. A hierarchiában történő lassú emelkedés, a tekintély folyamatos csepegtetése egyúttal védelmet is adott az ájult hittel szemben. Maga az Egyház egyébiránt is előnyben részesítette a józanságot – a teológiát és a filozófiát– a misztikával és az önkívülettel szemben. Utóbbira mindig mint eretnekségre, vagy legalábbis mint gyanús és veszélyes dologra tekintett. Persze voltak a Vatikánban ördögűzéssel és miszticizmussal, szentséggel és csodákkal foglalkozó részlegek, de ezek tartoztak a leginkább kritikus részlegek közé. A vatikáni miliőre jellemző volt, hogy lehetett a pápát házon belül bírálni.  

Ha összevetjük ezt a diktátorok környezetében mozgó magas rangú tisztviselőkkel, katonákkal, tanácsadókkal, ott pont az ellentétes folyamatot figyelhetjük meg. A diktátorok közvetlen közelében a diktátor kritizálása már árulásnak számít. A tisztelet feltétlen hitet is követel az eszmében, a küldetésben, a dúcéban, a führerben, a vezérben. A Vatikán legfőbb lénye azonban nem a pápa, hanem az Isten, a pápa ehhez képest tökéletlen, erről a tökéletlenségről vitatkozni, beszélni bátran lehetett, hiszen a hitet az Egyház csak a Szentlelken keresztül továbbítja, de nem forrása.

Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a nunciusok egymás közt Pasqualina nővér gyanúsan közeli kapcsolatáról XII. Piusszal miért pletykálgattak. Ez alatt egyébiránt nem a szexuális kapcsolatot feltételezték, de felhánytorgatták annak szokatlanságát, hogy XII. Pius bevitte magával a vatikáni székhelyére a nővért. S noha sok mindenre találni előzményt a pápaság történetéből, sok pápának volt saját gyereke, szeretője, de ilyesmire mégse volt példa. Pasqualina rendkívüli befolyása köztudott volt.

Roncalli kiegyensúlyozott, jó kedélyű, folyton mosolygó ember volt, akinek a közelében mindenki szívesen tartózkodott, ellazult. Eloise számára is eleinte felüdülés volt a két nunciussal együtt tölteni az időt, mert az utóbbi napokban alig pihent valamit, idegei a pattanásig feszültek, a gyomra pedig gyakran zubogott, az étvágya elment. De most tudott enni, hiszen Roncalli mindent ragyogónak látott, beleértve és különösképp magát Eloise-t. Olyan elégedett büszkeséggel nyugtatta rajta a tekintetét, mint apa a végre felnőtt nővé cseperedett lányán.

Mikor Eloise bemutatkozott, és közölte, hogy bár a Szatmári Irgalmas Nővérek szentelték fel, de inkább lehetne ferencesrendi, mert a ferencesek regulái közt él, vezette a mikházai kolostor mindennapi teendőit, hittanra tanítja a gyerekeket etc., Roncalli megjegyezte, hogy két magyar alapítású szerzetesrendet ismer, az egyik a pálosoké, a másik épp a női ferences rend, mely a legszegényebbekkel foglalkozik.

– Magam is szegény parasztcsaládból származom – mutatkozott be ő is –, bérelt földön dolgoztunk, és a tőlünk két kilométerre lévő baccanellói ferenceszárda harangjához igazítottuk a munkát. – Majd folytatta O’Harával a pletykálkodást Pasqualina nővérről. O’Hara azt ecsetelte Roncallinak, hogy az a bizonyos tiszta illat, melyről oly áhítattal beszélnek a pápa közelébe került hívek, voltaképp nem más, mint Pasqualina által alkalmazott kézfertőtlenítő, melyet muszáj használnia szegény pápának, nehogy elkapjon valamit. Már a kézmosásáról se dönthet maga. Ezen pedig mindketten jót nevettek.

O’Hara is megszabadult folytonos aggodalmaitól, a Vatikán volt az otthona, itt tudta elengedni magát. De azért a másnapi pápai meghallgatástól sokat nem várt, s bár azért hívta magával Eloise-t, hogy mintegy főpróbát tartva beszámoljanak Roncallinak a rossz hírekről, de aztán ő is inkább a pápai államban keringő intrikákról beszélt, s meséltette Roncallit az életéről, akit pedig ez ügyben nem is kellett nagyon nógatni.

– Mi, parasztgyerekek korán megismerkedünk a vallással. Az egész vasárnapot a templom körül töltöttem, és pap akartam lenni. Már 8 éves koromban elkerültem a szomszéd falu plébánosához, nála is lakhattam, ő verte belém a latint nem sok sikerrel – mondta, és nevetett, bár életének ez a korszaka aligha lehetett vidám. – Annak rendje és módja szerint kilométereket gyalogoltam a gimnáziumba, nagyon le voltam maradva a többiekhez képest. Egyszer megróttak a magaviseletem miatt, ám igazságszerető gyerek lévén, különösen, ha a magam igazáról volt szó, dühömben összetéptem az intőt hazafelé. Két nagy pofont kaptam aztán ezért apámtól, de legalább átírattak egy másik iskolába. Testvérekkel és unokatestvérekkel együtt húszan éltünk egy házban, kukoricamálén éltünk, kenyeret csak ritkán láttunk. Azóta is áldom az Urat, ha kenyér kerül az asztalomra. – Ezzel a történettel aztán jó étvágyat csinált mindannyiuknak, vagy csak egyszerűen azzal, amilyen örömmel evett.

– Csak nem lehettél rossz tanuló a későbbiekben – vetette ellen O’Hara.

– Valóban nem – felelte –, az isteni gondviselésnek köszönhetően egyszer csak befogadta az elmém a sok betűt, később a legjobbaknak kijáró ösztöndíj segített abban, hogy bekerüljek a pápa Római Szemináriumába. De azért ne gondoljátok, hogy nem maradtam továbbra is kicsit kilógó, még a Szent Offícium elé is berendeltek úgymond a modern gondolataim miatt, és lám, mégis nuncius lett belőlem. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Ekkor már csakugyan felkeltette O’Hara és Eloise érdeklődését Roncalli életútja.

– Hát az meg hogy történhetett, hogy mégis ide jutottál? – kérdezte O’Hara.

– 14 éves korom óta írom a naplóm, néha visszalapozok, hogy magam is választ kapjak erre, de csak sületlen lelki fejtegetések vannak benne. Értelmes ember a naplójába eseményeket ír, én meg máig csak az elmélkedéseimet. Alighanem azonban legtöbbet a bergamói püspök titkáraként tanultam. Hogyan kell kezelni az emberek gondjait, miképp kell szervezni és hasonlók. Tíz évig voltam Radini Tedeshi mellett, a püspökké szentelésétől a temetéséig. Megírtam az életrajzát is. Ő grófi családból származott, én meg parasztgyerek vagyok, hát persze hogy sokat tanultam tőle. De ha őszinte akarok lenni, azért ülhetek itt, mert Tedeshi és a leendő pápa, XV. Benedek barátok voltak, és az új pápa alighanem emlékezett arra, amit korábban Tedeshi mondhatott rólam, így a háborús leszerelés után 1914-ben bekerültem a pápai diplomáciába.

– És a Hitterjesztés Műve? Az már a te érdemed – dicsérte O’Hara, bár Eloise sose hallott még erről az állítólag sikeres szervezetről.

– A Hitterjesztés Művét franciák alapították – fordult Roncalli Eloise felé. – Bergamóban krajcáros műnek is nevezték, mert mindenki, aki a pogányság ellen imádkozott, adakozott erre a célra pár fillért. Egy pénzgyűjtő intézmény feje lettem. A következő pápa, XI. Pius valószínűleg a pénzgyűjtő tehetségemet értékelte, ami lássuk be, kicsit fals dolog, mert a naplómban sehol sem találok a pénzgyűjtésről semmiféle elmélkedést, vagy ha mégis, hát nem verem miatta a mellem.

– De az anyagi kérdések egyre fontosabbá váltak a Vatikánban, ugye? – kérdezte Eloise.

– Igen, ezt bizonyítja, hogy a Művet nemzetközi szervezetté emelte az új pápa, és ettől fogva nekem országról-országra kellett utaznom, mert hirtelen kiemelt nemzetközi pápai megbízott váltt belőlem. Már-már úgy tűnt a számomra, hogy ezzel a munkával vert meg az Úristen, ám ekkor jött életem eddigi legnagyobb fordulata. A pápa Bulgáriába küldött, ahol egy ortodox világban mindössze 50 ezer katolikus él, kiket a XVII. században ferencesek térítettek meg. Franciául meg bolgárul kezdtem el tanulni. Diplomatafeladatokat is kaptam. III. Borisz cárral például összebarátkoztam, amit itt a Vatikánban különösképp értékeltek, hiszen egy ortodox közegben sikerült jó kapcsolatokat kialakítani. Az volt ám a kalandos időszak! Utaztam lóháton, barátkoztam haramiákkal. Sok dolog volt itt. A tehetségesebb bolgár papoknak feladatokat kellett találni, szenteltem fel püspököt is, a közösséget össze kellett fogni, rendszeres lelkigyakorlatokat szerveztem, de ezeket nem én tartottam, mert a helyzet az, hogy nem tudtam megtanulni bolgárul. A török, meg a görög megbízatásaimat pedig már ismeri O’Hara atya. Ezek sem katolikusbarát vidékek, de valahogy nekem mindig sikerült megtalálni a hangot az elittel. A jóisten ezt a tulajdonságot adta nekem.

– A második világháború nem hozott semmi izgalmas eseményt? – kérdezte Eloise.

– Egyet elmesélek – mondta a nuncius. – A görögök teljesen kivéreztek a nácikkal való harcban, s német fennhatóság alá kerültek. Az élelmiszeradományokat szállító hajókat, bár a németek beengedték volna, épp a szövetségesek nem engedték át. Vatikáni kérésre háromszázezer tonna búzát sikerült bejuttatni. Boldog voltam, mert a görögök éheztek.

- Vagy volt egy másik sikeres akcióm is – melegedett bele a mesélésbe Roncalli. – 1941-ben, mikor Törökországban voltam, egy zsidó menekülteket szállító hajó érkezett, főleg gyerekekkel. A törökök semlegesek akartak maradni, és a hajót vissza akarták küldeni Németországba. A magánhajó így a nácik kezébe került volna. Diplomáciával kedveseim életeket lehet menteni. No, de koncentráljunk a mostani feladatainkra, mert mindig a jelen a legnehezebb. Én arról fogok beszámolni Őszentségének, hogy De Gaulle 35 püspököt akar leváltatni, merthogy ugye együttműködtek a németekkel. Szerintem más politikát kellene folytatni: bíborossá kellene kineveznie a pápának azt a három püspököt, akik franciaföldön elítélték a nácizmust, vállalták a kockázatokat, mert akkor mellénk áll a nép. Ráadásul békén hagyja De Gaulle azokat a püspököket, akik szintén nem voltak együttműködők a nácikkal, nem voltak a gestapo besúgói, bár elismerték a hatalmukat, ez igaz. Holnap ezt a javaslatomat terjesztem XII. Pius elé. Előre kell menekülnünk, nem pedig védekeznünk és meghátrálnunk. Hát ezek a diplomácia szépségei. Csak meg tudjam győzni holnap Őszentségét.

Eloise ennél a pontnál érezte azt, hogy mindenképp tisztáznia kell, amit a napokban tapasztalt. Nem a három francia püspök bíborossá kinevezése izgatta.

– A náci bűnök és a pénzszerzés kapcsán engedje meg, hogy feltegyek egy kérdést – mondta. – Mi a véleménye a nuncius úrnak Draganovicról?

– Ki kéne utasítani a Vatikánból – felelte a nuncius, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. – Olyanok is dolgoznak itt, akiknek semmi keresnivalójuk se volna.

– Mert nácikat rejteget, és pénzt fogad el cserébe tőlük? – kérdezte Eloise.

– Nocsak – mondta Roncalli – néhány napja van csak nálunk, és rögtön belelát a Vatikán titkaiba. Vagy, nuncius úr, maga tájékoztatta a nővért?

– Nem-nem, rendkívül okos – mentegetőzött O’Hara zavartan – nem véletlen hoztam magammal.

– Draganovic osztotta ki a szálláshelyem, ahol nácikat láttam apácaruhában – mondta Eloise kurtán.

– Nos, ezek az urak csak átutazóban vannak, de bizony, hamisított papírokat kapnak Draganovictól, és aztán meg sem állnak valamelyik dél-amerikai országig. Közben pedig itt hagynak sok-sok pénzt.

– És ez rendben van így? – kérdezte Eloise.

O’Hara vette át a szót:

– Ezeket az útvonalakat, ahol a nácik menekülnek, mi magunk is patkányjáratoknak nevezzük. Ám ahhoz, hogy érthető legyen, miről van szó, etikailag kell vizsgálnunk a kérdést. Az Egyháznak mindenkor az élet megmentésén kell fáradoznia. Amiképpen az olasz zsidók megmentésére arany kegytárgyakat olvasztottunk be, úgy most meg pénzre van szükségünk. Pénzre van szükség a hatalomhoz, és a hatalommal lehet aztán jót cselekedni. Draganovic elkéri a nácik rabolt vagyonát az életükért cserébe, és azt becsületesen befizeti a Vatikáni Bankba. A náci bűnösöket, ha a világi hatóság elé kerülnének, kivégeznék, márpedig az Egyház nem támogathatja a halálbüntetést. Ameddig az ember nem tud életet teremteni, nem is veheti el. Ez a Jóisten hatásköre.

– Akkor miért is kéne kiutasítani Draganovicot? Hiszen csak jót cselekszik – kötözködött Eloise.

– Ez nem ennyire egyértelmű – mondta Roncalli. – Bár XII. Piust valószínűleg nem zavarják a patkányjáratok, de azért nyilvánosan nem fog vele büszkélkedni soha. Befelé persze meg tudjuk indokolni, hogy a pénzszerzésnek ez a módja nem ütközik teológiai problémába: az életet védjük, és kész. A kiutasítási javaslatomnak más oka van, bár én ezzel a nácimentéssel sem értek egyet. Draganovic szerintem amerikai kém.

Ezen most O’Hara képedt el.

– Valóban?

– Hát ez nagyon valószínű – magyarázta Roncalli visszanyerve mosolygósságát. – Mindig is keresett amerikai barátokat, és mára a kommunisták elleni harcban a régi fasiszták a CIA legjobb szövetségesei. Amerika megengedi a Vatikánnak a patkányjáratok fenntartását, mert ha Eloise nővér rájött erre röpke két nap alatt, akkor nyugodjunk meg, hogy ők is tudnak róla. Viszont hallgatnak, és nem hozzák kellemetlen helyzetbe a pápát, és miért tennék ezt másért, ha nem azért, mert az usztasa ferences páter nekik is dolgozik. Ettől ilyen fontos ember Draganovic.

– És Pius szerinted tudja, hogy amerikai ügynök? – kérdezte O’Hara.

– Azt nem tudom – felelte Roncalli.

– És meg fogja neki mondani, hogy erre gyanakszik? Meg azt is, hogy ki kéne utasítani? – kérdezte Eloise.

– Ha ezzel kapcsolatban kérdezi Őszentsége a véleményem, nem fogom elhallgatni a sejtéseim – felelte Roncalli.

A beszélgetés hátralevő részében áttértek a másnapi feladatokra. Eloise a lelkére kötötte O’Harának, hogy említse meg a pápának, hogy Márton Áronért is tehetne annyit, mint Stepinacért. A nunciusok aztán megint arról kezdtek beszélgetni, hogy De Gaulle-al nem könnyű a helyzet, mert fejébe vette a bíborosok megbüntetését. O’Hara trompfolt, hogy Erdélyben viszont nem lecserélik, hanem bebörtönzik az egyházvezetőket.

– Gheorghe Gheorghiu-Dej, akit a magyarok Dupla Gyuri bácsinak neveznek, diktátor – magyarázta O’Hara. A gúnynéven Roncalli megint jót derült, mindent összevetve bármiről is volt szó, hamar visszabillent a vidám állapotba. Ez lehetett nála a természetes.

 Hiába szólt O’Hara az erdélyi helyzet életveszélyességéről, az mégse tudott egy szintre kerülni a francia problémákkal. Eloise pedig elnézést kért, mert kezdte rosszul érezni magát, és távozni szeretett volna. A szállására sietett, remélve, hogy egyetlen apácaruhába öltözött nácival sem találkozik, hazaérve a wc-ben kihányta, ami a gyomrában kavargott. Rosszullétét a hallottaknak tudta be, pedig napok óta nem volt jól. Bele se akart gondolni abba, milyen pénzek és hogyan kerültek a nácik kezébe, hogy azok kiket illetnének, s kiknek a családját kéne kárpótolni belőlük. Nem akart erről gondolkodni, mert így is pocsékul érezte magát. Elővette Abelard rózsafűzérét, imádkozni kezdett, rá gondolt.

Három észrevételem van az eddigiekhez.

1. A két név hasonlósága ellenére remélem, nem keveri senki sem össze Durcovicit Draganoviccsal. Előbbi hős volt, és mártír, utóbbi gazember lett. Ám ahhoz nem venném a bátorságot, hogy a lelküket is megítéljem. Attól még, hogy egyiküket elkapta a gonosz – avagy vallási fogalmakkal az ördög –, még nem biztos, hogy eleve így indult. Ha mások a körülmények, ugye … Ha mondjuk Draganovic egy kisebbségi elnyomott nemzethez tartozik, s ha a vallását is üldözik, akkor lehet, pozitív szerepet játszik, de történetesen hatalmi helyzetbe került a katolikus Horvátországban. Csak remélhetjük, hogy Abelard hasonló körülmények közt nem vált volna olyanná, mint Draganovic. Durcoviciról viszont tudjuk, hogy többségi nemzethez tartozva mégis a kisebbség és az elnyomottak oldalán állt, tehát egész biztos egy világ van közöttük.

2. Ami pedig Eloise-t illeti, az ő megpróbáltatásai még csak most kezdődtek. Eddig szerencsésnek volt mondható. Például igaz, hogy nem találkozott sem XII. Piusszal, sem Pasqualina nővérrel, ellenben mégiscsak találkozott a pápával, csak nem a jelen, hanem a jövő pápájával. Roncalli ugyanis XII. Pius után XXIII. János néven 1958-ban került beiktatásra, és nagyon eredményes pápa vált belőle.

3. Szerencsés körülmény, úgy gondolom, hogy ritkán hosszú a pápák uralkodása. Bár nagy a szórás, a 2 és a 15 év között bármi megesik, de átlagban a hatalmon lévők ideje, megegyezik a két ciklusát kitöltő Egyesült Államok elnökeivel. Úgy tűnik, hogy a 8 év egy optimális időszak. A másik, hogy a bíborosok kompromisszumos kényszerek miatt gyakran távolról hoznak új pápát, aki viszont aztán teljhatalma lévén mindent megváltoztathat, és sokszor meg is változtat, ami pedig a frissülést, a megújulást, valamint a korrupciós hálók időről időre való szétszakítását eredményezi.

Kép forrása itt.

Folyt. ld.. itt.

---

---